45. rész

Kedves Mindenki!

Bocsánat, amiért késtem, de az elmúlt két napban nem tudtam géphez ülni. Egyáltalán nem :) Viszont most itt vagyok, és nagyon várom a véleményeiteket, ahogy mindig ! 

Ölel Titeket: Flo 

   Habár végig magamnál voltam, fogalmam sem volt, hogy kerültünk át hirtelen a barátságos kórházból egy sokkal sterilebb kinézetű, kívülről valamiféle laboratóriumnak tűnő létesítménybe. Dr. Reed kezei a lapockámnál, és a térdhajlatomnál tartottak, ahogy egy csapat békeőrrel kísérve felértünk a mozgólépcső tetejére.

   Úgy sejtettem, hogy egy földalatti úton keresztül közelítettük meg az úti célunkat, mert minden visszhangzott körülöttem és érdekes, dohos szag terjengett a levegőben. Habár a zsibbadás kezdett alábbhagyni a tagjaimban, egyszerűen nem mertem megmozdulni. Fogalmam sem volt, hogy hová visznek, és hogy mit akarnak tőlem, de semmi jót nem sejtettem.

   Segített egy kicsit, ha lehunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy a doktor karjai helyett vízen lebegek. Szinte éreztem a hűvös áramlatok tapogatózását, a ringató hullámokat a testem alatt. Markolni akartam a kékséget, hogy aztán kifolyjon az ujjaim közül, látni akartam a sötétséget, ami elterül a fenekén. Milyen jó lett volna most hátradönteni a fejem, hogy a hullámok szabadon játszhassanak a hajammal!

   Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, ugyanolyan szürke, levegőtlen, de mégis hűvös folyosón jártunk. A plafonról gyenge fényű, sercegő hangot kiadó lámpák világították meg az utunkat, a falakból áradt valami különösen halálos, amit nem tudtam meghatározni. Bánatot és kétségbeesést éreztem a levegőben, mintha valami különös, szürke köd lebegett volna körülöttünk.

   Az utunkat széles, súlyos vasajtó keresztezte. Előtte két békeőr állt feszesen, vigyázban, felvont fegyverekkel. Fehér páncéljukon megcsillant a lámpák gyér pislákolása. Egy pillanatig mintha csak farkasszemet néztek volna az érkezőkkel. Aztán az egyikük biccentett, és lehúzta a kezéről a kesztyűt, hogy aztán egy falba épített monitorra nyomja a tenyerét. A kijelzőn zölden villogva jelent meg az őr kézlenyomata, hogy aztán feltűnjön egy felirat: ÁTJÁRÁS ENGEDÉLYEZVE.

   A hatalmas ajtó meglepően hangtalanul tűnt el a plafonban, a másik oldalán pedig újabb békeőrök tűntek fel. Bágyadtan pislogva néztem körül, ahogy Reed elhaladt az új őrök mellett. A csend kísértetiesen borult ránk, egyedül a kísérőim csizmájának egyszerre történő dobogását hallottam. Kicsit olyan volt, mint a szív verése.

   Megpróbáltam magam elképzelni, ahogy aludni próbálok. A fejem Finn mellkasán pihen, és az ő szívdobogását hallgatom, miközben körülölel a sötétség. Önkéntelenül is halvány mosoly jelent meg az arcomon, de aztán gyorsan kinyitottam a szemem. Nem, most a valóságban kell élnem, ki tudja mi vár rám…

   Ajtók mellett haladtunk el, de a látványukra kirázott a hideg. Ugyanolyan nehéz vasajtók voltak, mint az előbb, csak átlagos méretűek, beléjük pedig egy vékony sávot vágtak. A lyukat olyan üveggel pótolták, amin lehetetlen volt átlátni, de még így észrevehető volt az ajtók mögül jövő halvány, pislákoló derengés. A többiek nem foglalkoztak a különös ajtókkal, teljesen közömbösen viselkedtek.

   A szívem olyan hevesen kezdett verdesni, mint egy kalitkába zárt madár, ahogy egyre több ilyen ajtó mellett haladtunk el. A helynek volt egy különös alapzaja, valamiféle zúgás, amit egy idő után már ki sem tudtam venni; arra tippeltem, hogy a szellőzőrendszer lehet. Habár találtam rá a fejemben magyarázatot, mégis hátborzongató volt, ahogy beette magát az őreink lépéseibe, a lélegzetvételeimbe.

-          Miss Cresta – szólalt meg hirtelen a doktor. Én tüntetően bámultam a falat, nem voltam hajlandó ránézni. – Tudnia kell, hogy együtt kell működnie a saját érdekében. Én nem mehetek majd be, onnantól már nem adhatok tanácsot.

   Miért akar nekem ez a Dr. Reed tanácsokat adogatni, amikor eddig is lerítt róla, hogy nem izgatja különösebben a sorsom? Legszívesebben leugrottam volna a karjából, hogy csak rohanjak és rohanjak, amíg utol nem érnek, és hátba nem lőnek.

-          Figyeljen rám, érti? – A hangja idegesen csengett, és megpróbált úgy beszélni, hogy azt ne nagyon hallják a békeőrök. – Ne álljon nekik ellen!

   Erre már felemeltem volna a fejem, de a következő pillanatban megtorpantunk. Felkaptam a fejem, és pontosan azt láttam, amitől rettegtem, amiért imádkoztam, hogy ne történjen meg; egy ajtó. A békeőrök elálltak az utunkból, és falat alkottak körülöttünk, aztán az egyikük ugyanúgy ráillesztette a tenyerét a kijelzőre, mint a bejáratnál. A sisakjáról visszaverődött a zöld villanás, majd Reed-re pillantott, és bólintott egyet, mintha engedélyt adna. Rögtön megéreztem a szúrást a karomban, a szemhéjaim pedig azonnal elnehezültek.

**

   Csak lassan tértem vissza önmagamhoz, de már azonnal tudtam, hogy újra lekötöztek. Kezdtem úgy érezni, hogy az ittlétem egyetlen oka az, hogy újra és újra kiüthessenek, és megmérjék, mennyi idő múlva ébredek fel. Talán egy kísérlet alanya vagyok?

   A testem hideg fémasztalon hevert, bőrömet szinte áttetsző, fehér köpeny borította. Csak úgy, mint amikor először tértem magamhoz a légpárnáson. Nyeltem egyet, kipróbálva, hogy működik-e a nyelőcsövem, ugyanis akkora gombócot éreztem a torkomban, hogy azt hittem, nem lehet véletlen. Ám semmi különöset nem éreztem.

   Hideg volt, rettenetesen hideg. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, a lehető legtovább akartam húzni az időt. Ahogy sorban életre keltek az érzékszerveim, úgy nőtt a bensőmben a félelem, és annál inkább ki akartam innen jutni. A testemhez nyúló sovány kéz érintésére felpattantak a szemeim, és megrándultam, mint egy marionett bábu. Tágra nyílt szemekkel, zihálva bámultam a férfira, aki most már valamivel hátrébb állt tőlem.

-          Mit nem értett meg ebből, Krein? Szabadítsa meg a köpenytől!

   Ez a hang női volt, de olyan éles, mint a betonnak súrlódó üveg magas, karcos zaja. A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy a fiatal, vékony férfi babrálni kezdett rajtam a könnyű ruhadarabbal.

   Ellenkezni akartam, de nem bírtam megmozdulni. Irtóztam a gondolattól, hogy ez a férfi ruha nélkül lásson, hogy egyáltalán hozzám érjen. Kétségbeesetten ráztam meg a fejem, a tekintetemmel az előbb megszólalt nőt kerestem, de minden olyan homályos volt…

   A színek egybefolytak, fényfoltok és csillogó, oda nem illő lepkék táncoltak a szemem előtt. A számat nyitottam, hogy sikítsak, de egy hang sem bírt kipréselődni a torkomon. Feszegetni akartam a csuklóm, ám az izmaim mintha elsorvadtak volna; vagy éppen olyan szorosan kötözték le őket, hogy még erre sem tellett az erőmből.

   Hirtelen hűvösség áradt a testemre, éreztem, hogy minden porcikám libabőrös lesz. Összeszorítottam a szemem, és erőlködtem, hogy ne arra gondoljak, kik vannak körülöttem, kik látnak így. A fogaim finoman kezdtek vacogni, a tagjaim reszkettek.

-          Nyisd ki a szemed!

   A nő volt, de sokkal közelebbről. Talán pont a fejem fölül. Az orromat drága parfüm erős, tömény szaga csapta meg, a hajlakk erőszakos aromája úgy rohamozott meg, mint egy szilárd, kígyózó élőlény. Megráztam a fejem. Eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki, legalábbis még nem. Addig nem fogok velük együttműködni, amíg választ nem kapok a kérdéseimre.

-          Nyisd ki! – csattant fel. Miután nem tettem, hallottam, hogy idegesen fújja be a levegőt. – Hát rendben.

   Határozott kéz ujjai kulcsolódtak az állkapcsomra, hogy jobbra erőltessék az arcom. Ellenálltam. A nő hegyes, hosszú körmei belevájtak a bőrömbe, ahogy egyre erősebben akarta maga felé erőszakolni a tekintetem. Felkiáltottam, a nő pedig újra rám dörrent. – Rám nézel! Különben valaki nagyon megjárja miattad!

   Különben valaki nagyon megjárja miattad.

   A nő középkorú volt. Pengevékony ajkait vörösre rúzsozta, az orra pedig ugyanolyan hegyesen meredezett, mint a körmei. A helyük sajgott, lüktetett az állkapcsomnál, és egy pillanatig azt hittem, vérzem. A szám megremegett, ahogy a pillantása az enyémbe fúródott. A szemei úgy villogtak rám, mint két mélyzöld kalitka, amik nem hajlandók szabadon engedni a tekintetem, sárgásszőke haján megcsillantak a lámpák fényei.

-          Helyes – vigyorodott el, és végre ellépett az asztaltól.

   Gyakorlott mozdulattal rántotta fel a kezére a patyolatfehér gumikesztyűket, hogy aztán intsen a vékony férfinak. – Szólj nekik, hogy jöhetnek!

   A férfi megalázkodóan bólintott, a következő pillanatban pedig már sehol sem volt.

-          Nos, Annie Cresta. Nem fogok veled udvariaskodni. Nem fogok semmihez magyarázatot fűzni. Egy dolgot szeretnék most megtenni: bemutatom a kis barátaimat.

   Azzal a maga mellett felállított pulthoz fordult, ami eddig egy fehér lepellel volt letakarva. A légzésem egyre gyorsult, a szívem olyan szaporán vert, mintha ki akarná ütni a mellkasom. A kezeim ökölbe szorultak, éreztem a tenyeremen lecsorgó izzadságot. A csontjaimat jeges fuvallat rázta meg, olyan fajta remegés, amit csak a halálfélelem válthat ki.

   A nő egy hanyag mozdulattal kapta fel a lepelt, hogy aztán a földre ejtse, és indulatosan félrerúgja. A lámpák fénye megcsillant a pulton fekvő ezüst szerszámokon. Akaratlanul is felsikkantottam, mert rögtön tudtam, hogy mire akarja használni őket. Pontosabban, hogy kin.

   Szinte úgy nézett az ujjai közé csíptetett ezüstös, fenyegető külsejű tárgyra, mint a saját gyermekére. Piros szája elégedett félmosolyra húzódott, és amikor felém fordult, nem bírtam levenni a szememet arról a valamiről. Mutatóujja lassan siklott végig a műszer felületén, miközben halkan kuncogni kezdett. Csak a szeme nézett fel az arcomra, az övé még mindig a kezében szorongatott valami irányába dőlt. Hosszú, fekete szempillái közül átderengett a két élénkzöld pupilla, a nő pedig nagyot sóhajtott, mielőtt meglepően halkan megszólalt volna:

-          Ő itt az Elnomféle szike. Tudod, miért hívják Elnomnak? Mert a feltalálója egy bizonyos Roderick Elnom volt, méghozzá milyen okos ember! – Úgy forgatta a fejét a szike körül, mint egy éhes raptor. Felnyüszítettem a félelemtől, mire ő elkacagta magát. – Gyönyörű szerszám, nem igaz? Az idegeidre hat, és anélkül képes fájdalmat okozni, hogy bármi kívülről látható kárt okozna… Zseniális!

   Hátralépett, mikor feltűnt a sovány, Krein nevű férfi. Tágra nyílt szemekkel, könyörögve bámultam rá, és úgy látszott, nem igazán szereti ezt a helyet. Sápadt bőre erősen feszült rá kiálló arccsontjára, piszkosszőke hajában neonzöld csíkok virítottak. Az elején ő szabadított meg a köpenyemtől, most azonban fényévekkel szívesebben maradtam volna vele, mint a szikés nővel. A szemeim szúrni kezdtek a rémülettől beléjük gyűlt könnyek miatt, és éreztem, ahogy az egyikük lassan, forrón legörög az arcomon.

-          Hát itt van végre. – A nő úgy ejtette ki ezt a mondatot, mintha épp két perce ért volna vissza egy maratonról. A kezeit csípőre téve méregetett, aztán vékony ajkai kegyetlen, hideg mosolyra húzódtak. – Remek.

   A pultról egy fülbe illeszthető apró mikrofont emelt fel, hogy aztán benyomja a helyére. Megigazgatta, aztán halkan felnevetett. – Hallanak engem? Pompás. Akkor akár el is kezdhetjük. Krein, kapcsolja rá az elektródákat!

   A lélegzetem a torkomra forrt, amikor az első tapadókorongos csatlakozó a bőrömhöz ért.