46. rész

Sziasztok!

Hm, nem tudom, mit fogtok ehhez szólni. Remélem senkinek sem veszem el a kedvét az egész történettől ezekkel a részekkel, de úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ki. Egyszerűen nem lehet. Ez megtörtént, legalábbis a fejemben, és akármilyen szörnyű, sajnos én el tudom képzelni, hogy az alaptörténetben is volt ilyen. 

Ölel Titeket: Flo

   A nő felemelt egy távirányítót, és a plafon felé irányította, mire az megnyílt, és egy nagy, széles képernyő emelkedett ki belőle. Fogalmam sem volt, mit akarhat ezzel, csak tágra nyílt szemekkel meredtem a saját riadt másomra, ami a fekete monitorból nézett vissza rám. Meztelen voltam, hófehér bőröm szinte világított, a kis elektródák pedig úgy borítottak be, mint egy dalmatát a pöttyei.

-          Tudod, miért vagy itt? – Hallottam a nő hangját, de olyan távolinak tűnt minden, amit kiejtett a száján, hogy nem válaszoltam.

   Annyit tudtam, hogy valami történt. Valami rendkívüli, ami megsemmisítette az arénát, legalábbis belülről nagyon úgy tűnt. Tudtam, hogy ennek köze van az ittlétemhez. De mégis mit mondhatnék? Csak sejtéseim voltak arról, hogy egyáltalán valami készült, de ezen kívül… teljes káosz.

   A képernyőn Panem címere villant fel. Aztán rögtön Thelda Roy, ahogy a körzetünk pódiumán áll. A keze az üveggömbbe nyúl, majd az arcához emeli a papírdarabkát… és felolvassa a nevem.

   A légzésem rögtön felgyorsult. A kamerák az arcomat mutatták, ami hirtelen a szokásosabbnál is színtelenebb árnyalatot öltött. Annie Cresta, Annie Cresta, Annie Cresta. Még a falakról is visszhangzott ez a két szó, a szememben tisztán lehetett látni a felismerést. A felismerést, hogy végem.

   Amikor Finnickre váltottak, rögtön felgyorsult a szívverésem, és már ziháltam. Olyan őrült tempóban lüktetett a mellkasom, hogy azt hittem, ez már a szívroham jele. Önkéntelenül is felkiáltottam.

-          Ne! – nyögtem. – Kapcsolja ki, kérem! – A szememből ömlöttek a könnyek, de a nő csak lustán elmosolyodott, és felemelte a távirányítót, hogy belepörgethessen a műsorba. Össze akartam szorítani a szemeim, bármit tenni, csak hogy kizárhassam ezt az egészet a fejemből, de nem voltam rá képes. Ugyanis bármennyire is fájt újranéznem, bármennyire is ez volt a legrosszabb, amit valaha átéltem, mégis láthattam Finnt. Annyira éheztem a jelenlétére, mint a szegény koldus egy falat kenyérre, még ilyen formában is.

   Győzelmi Körút. Mindkettőnk bemutatója, és az interjúk. A kiválasztottak, ahogy összekapaszkodva állnak, aztán egy hideg, szürke szoba. És Noah, amint bevezeti az annyira kicsinek, törékenynek látszó testemet. Elszorult a torkom a stylist látványára. Vajon most mi lehet vele? Ő is belekeveredhetett ebbe az egészbe? Vagy végig tudott róla? Annyira nem kaptam levegőt, hogy ki kellett nyitnom a számat. A tüdőm egyre kevésbé érte be az eddig beszívott mennyiséggel, a látásom elhomályosult a könnyektől.

   Az alakom zokogva botorkál be az üveghengerbe, hogy aztán rátapassza a tenyerét az átlátszó, kemény anyagra. A lehelete ködös mintákat rajzol rá, amíg fel nem emelkedik.

   A szemeim tágra nyílva figyelték, ahogy az üveghenger lassan kibukkan a talaj alól, de legnagyobb meglepetésemre nem az én szemszögemből láttam rá a Bőségszarura. Finnick.

   Kusza, bronzbarna haját sárgásra festette a hirtelen napfény, a tekintete ide-oda ugrált, a homlokát ráncok szántották végig a koncentrációtól. A testem megrándult, bele akartam kapaszkodni a kijelzőbe, hogy átölelhessem azt a verejtékező arcot. De mire észbe kaptam, Finnick izmos alakja már egy tökéletes fejessel vetette magát a vízbe.

   A nő leállította a műsort, a kép Finnick egyik erőteljes karcsapásánál állt meg, az arcáról lerítt a küzdeni akarás, az eltökéltség, és minden más, amit valaha is csodáltam benne…

-          Jól néz ki, mi? – nevetett fel, aztán felém kacsintott. Egy pillanatra a füléhez nyúlt, és kihúzta onnan a kis szerkentyűt, a hüvelykujját pedig a mikrofonra szorította. – Sokunknak volt szerencséje ki is próbálni.

    Mostanában annyiszor éreztem már a vágyat arra, hogy letépjem valaki arcát, hogy egy pillanatra azt hittem, kezd változni a személyiségem. Azonban, amikor a kapitóliumi doktornő kiejtette a száján ezt az utolsó mondatot, szinte lángok csaptak fel a mellkasomban. A bőröm felforrósodott, és tudtam, hogy kivörösödik az arcom.

-          Csak heccellek! – nevetett fel, és gyorsan visszadugta a mikrofont a fülébe, hogy aztán sokkal kimértebb hangon szólaljon meg. – Elnézést, volt egy kis technikai malőrünk! Folytassuk is…

   A kép újra megindult, de egy teljesen idegen szituációra váltott: újra Finnt vettem észre, ahogy Katnissel és Peetával menetel az esőerdőben. Éjjel volt, az aréna sötétségbe borult, Finnick pedig feldúltnak tűnt. Aztán hirtelen felcsendült Panem himnusza, mire mindhárman megtorpantak, a kamera pedig az ő arcára közelített. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogy a szemei rettegve csillognak, ahogy a szemöldökei ráncba szaladnak. Pontosan megfigyeltem a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket, a halántékán finoman kidagadó eret. A torkából feltörő megkönnyebbült kiáltás szerint lepergett az elesett kiválasztottak névsora, nálam viszont abban a pillanatban tört el újra a mécses.

-          Miért nézeti meg ezeket velem? – fakadtam ki, szorosan összezárva a szemeim. – Mit akar tőlem…? Kérem! Mondja már el!

   Közeledő alakja felkavarta mellettem a levegőt, libabőrbe borítva a meztelen testem. Szinte vibrált mellettem, mint egy üstökös, ami bármikor belém csapódhat. Nem is ismertem őt, de tudtam, hogy szörnyen intelligens és ravasz. Akar tőlem valamit, futott át az agyamon, és a következő pillanatban a szívem kihagyott egy ütemet. Vallatni akar, ez biztos. De miről? És miért mutogatja nekem ezeket a felvételeket?

   Az ajkai vékony vonallá préselődtek, ahogy hidegen elmosolyodott. A pulthoz nyúlt, és a tenyerébe vette az Elnom-szikét, a másik keze pedig megtalálta az asztal hideg, fémes anyagát. A mutatóujját lassan húzta el rajta, mígnem hozzámért. Összerezzentem, és felkiáltottam. Ne, ne nyúljon hozzám! Csak azt ne!

   Úgy látszott, jól szórakozik a reakciómon, mert halkan, röviden felnevetett, majd megfogott egy széket, hogy az asztalhoz húzza, és letelepedjen rá. Az összes mozdulatában volt valami úri, de valami ijesztő is; biztosra vettem, hogy a Kapitólium felsőbb rétegeiből származik.

-          Annie Cresta. – Halkan ízlelgette ezt a két szót, mire a karjaimon égnek álltak a pihék. A torkom elszorult, a szám teljesen kiszáradt. Megpróbáltam csak halkan szipogni, visszanyelni a már amúgy is folyó könnyeimet, de a jeges félelem mindenemet megfagyasztotta.

-          Mit… akar… tőlem? – suttogtam a sírástól reszkető hangon. Az ujjaim görcsösen szorultak ökölbe, a műköröm fájdalmasan vájt bele a tenyerembe.

-          Krein, hozzon neki vizet! – kiáltott hátra a válla fölött. Úgy tűnt, még csak meg sem gondolja, hogy válaszoljon-e nekem.

   Krein ügyetlenkedve, remegő ujjakkal tűnt fel az asztal mellett, és majdnem rám loccsantotta a kezében szorongatott pohár tartalmát. Aztán a tenyerét sietve az állam alá illesztette, hogy kicsit felnyomja, majd megtartsa a fejem, amíg iszom. A fizikai szükségleteim most elnyomták a bizalmatlanságom; Krein megbillentette a poharat, én pedig mohón nyeltem a hideg, bár kissé csatornaízű vizet. A torkomból sóhaj tört fel, ahogy a szárazság oldódni kezdett benne, és még az sem érdekelt, hogy a folyadék kiszabadult a számból, és lecsorgott az államon.

-          Jól van, elég. – A nő egy fagyos pillantással küldte el Kreint. Én még mindig levegő után kapkodtam a víz okozta gyönyörűségtől, de az arcomon még mindig folydogáltak a könnyek. Tágra nyílt szemekkel és orrlyukakkal vártam, hogy mit tesznek.

-          Annie Cresta – ismételte meg sóhajtva. Kirázott a hideg a hangsúlya hallatára, a pillantásom követte a fejét, ahogy lassan megingatta, a szemöldökét kihívóan vonta fel.

-          Mondja már meg, mit akar. – Tudtam, hogy még egyszer nem lesz erőm ezt kinyögni, de a nő arca mintha felderült volna a kérésre. Felemelte a távirányítót, hogy belepörgethessen a műsorba; a képernyőn néhol vicsorgó majmok, néhol Finnick, Peeta, vagy Katniss rémült arca villant fel, aztán lassan már megpillantottam saját magamat is. A képek csak úgy pörögtek, perceken át, és úgy tűnt, soha nem is fognak leállni. Aztán mégis.

   Katniss volt az. A haja kibomlott a hajfonatából, és kócosan, hullámosan omlott le a vállára, ahogy célozni próbált valamire. Jól megfigyeltem a kimerevített jelenetet; a lány egyik karja élénken vöröslött a vértől, az arca fájdalmas grimaszba torzult, mégis volt ott valami más. Elszántság.

-          Ne mondd, hogy nem tudod, mi következett ezután – szólalt meg a nő szinte unottan.

-          Nem – vágtam rá rekedten, a szemeim kidülledve bámulták a Tizenkettes lányt.

-          Akkor játsszunk csak tovább, ahogy akarod. – Azzal elindította. A háttérben valami erősen robajlott, Katniss arca eltorzult az erőkifejtéstől, íjának húrját azonban higgadtan, egyhelyben álló kézzel feszítette hátra. Aztán elengedte.

   Olyan hatalmas csattanás hallatszott, hogy összerándultam. Emlékek tolultak az elmémbe: hiszen ezt mi is hallottuk… Magam előtt láttam a sűrűből kirobbanó, véres tőrű Johannát, a ziháló, kétségbeesett Peetát, és a folyó könnyeimet, amiket aztán magába szívott az aréna mesterséges földje. Ágyú dörgött a fejemben, mindenfelől visszhangzott. Az adás eközben olyan hirtelen szűnt meg, mintha elvágták volna.

-          És itt – sóhajtotta a nő lemondó hangon. – A Kapitólium minden kapcsolatot elvesztett az arénával. Mintha minden egyszerre hibásodott volna meg… Hát nem érdekes? Pontosan abban a pillanatban, amikor Katniss Everdeen kilőtte azt a nyilat. Túl keveset tudunk, Annie Cresta, de az bizonyos, hogy árulás történt. Nem akarsz elkezdeni mesélni nekem erről az egészről?

   Árulás. Kétségbeesetten ráztam meg a fejem, a torkomat nyüszítés hagyta el, ahogy küszködtem saját magammal. Le kellett nyugodnom, de egyszerűen annyira sokkoltak az előző mondatai, hogy nem bírtam magamhoz térni. Árulás.

-          Fogalmam sincs, miről beszél – pihegtem elhaló hangon, a karjaim megfeszültek, ahogy idegességemben feszegetni kezdtem a szíjakat. Reszelős hangon próbáltam levegőt szívni a tüdőmbe, a torkom elszorult.

-          Hát persze. Képzelem, mennyire nincs ötleted az egészről.

   A félelem, düh, és minden más sötét érzés olyan erővel tört ki belőlem, amit soha nem gondoltam volna. A gerincem ívbe feszült, ahogy tekeregni próbáltam, a karjaim erősen rángatták a szíjakat. – Hol van Finnick?! – kiabáltam hisztérikus hangon, a csuklóim égettek a szövetszíjak dörzsölő anyaga alatt.

-          Nem fogunk ezzel semmire menni – intett lustán a nő, és felállt mellőlem. – Krein, kezdhetjük!

   A tekintetem találkozott Kreinével. A szemöldökei tanácstalanul, zavartan szaladtak ráncba, ahogy kétségbeesetten könyörögve bámultam rá, látszott rajta, hogy meging egy pillanatra. Aztán megrázta a fejét, és bizonytalan hangon megszólalt:

-          Miss Prescott, de hiszen alig próbálkozott! Előbb-utóbb meg fogja érteni, hogy el kell mondani, amit…

-          Krein! – csattant fel a nő, és dühödt pillantást vetett a férfira. Az még egyszer rám nézett, és észrevétlenül formált valamit az ajkaival. Erősen zihálva, a fejemet hátravetve követtem, ahogy a műszeres pult mellé tántorog, és bekapcsol egy készüléket. Halk sistergés hangzott fel, közben újra felkiáltottam.

-          Hol van?! Árulják el, hol van! – Abban a pillanatban erős fájdalom szabdalta végig a bensőm.

   Állatias hangon, rekedten üvöltöttem fel, a könnyeim patakban folytak le az arcomon. Amikor újra belém vágott, a gerincem fájdalmas, feszes ívbe feszült, én pedig kétségbeesetten sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Olyan kínt éreztem, amilyet még soha azelőtt, minden tagom visított a kegyelemért. Levegő után kapkodva zokogtam, amikor a fájdalom hirtelen abbamaradt, Prescott pedig vicsorogva fölém hajolt.

-          Nem hiszek neked – köpte szinte undorodva, és intett Kreinnek, hogy indítsa el újra.

-          Nem tudok semmit! – visítottam, és újabb ordítás hagyta el a torkom. Égtem, mint egy fáklya, mindenem lángra lobbant. A mellkasom kétségbeesetten ugrált fel-le, a tüdőm olyan kicsire húzódott össze, amilyenre bírt, hogy szerezzen egy kis oxigént.

   Abban a pillanatban fogtam fel, hogy mit akart nekem mondani Krein.

   Bocsáss meg.