52. rész

Sziasztok!
Mindenkinek Nagyon Boldog Újévet kívánok, és sose hagyjon el benneteket a remény! 
Nagy öleléssel: Flo

  Nem tudom, mennyi idő telt el. Talán napok, de lehet, hogy hetek is, bár az az igazság, hogy nem is igazán érdekelt. A számhoz emeltem a kenyérszeletet – érdekes módon soha nem adtak száraz kaját – és majszolni kezdtem.

   Az utóbbi időben egyre kevesebbszer vitték el Johannát és Peetát, Noah kivégzése óta pedig engem is békén hagytak.

   Bizalmatlan lettem. Minden alkalommal, amikor valaki belépett a folyosóra, de akár még a legkisebb oda nem illő zajokra is, megugrottam, és iszkoltam a cellám legtávolabbi pontjába. Alig láttam, vagy hallottam Johannát; általában az árnyékba húzódva szipogott, vagy aludt. Utáltam, amikor elszenderedett, mert pár perc múlva mindig sikítva riadt fel, és ez megrémített. Peetával kapcsolatban pedig sokszor már abban sem voltam biztos, hogy él-e még, de amikor életjelet adott magáról, akkor legtöbbször egy szót ismételgetett dühösen: mutáns. Ötletem sem volt, hogy mit jelenthet, de nem is annyira foglalkoztam vele; annak tulajdonítottam be, hogy kezd ő is megőrülni.

   A kenyérrel a kezemben másztam az egyik sarokba, ahol a hajamból kipiszkált csatokat és hajgumit tartottam. Felemeltem az egyiket, és átsompolyogtam az egyik megvilágított falhoz, hogy aztán a térdemre támaszkodva a kemény kőhöz érintsem a csatot. Ez volt az egyetlen szórakozásom itt: a falra kapargattam mindenfélét: szavakat, alakzatokat. Most azt a szívet akartam folytatni, amit még legelőször gondoltam ki, és már azóta mélyítgettem a vonalát. Hunyorítva illesztettem a csat végét a szív egyik ívébe, és húzni kezdtem, apró, mégis erős mozdulatokkal. Úgy koncentráltam, hogy picit ki is dugtam a nyelvem a szám szélén, a fejemet félrebillentettem. A csat kaparászó hangot adott, mint amikor a fogságba ejtett patkányok karmolgatják szaporán a fadoboz szélét.

   Hátrapillantottam. A vízzel telt műanyag palack ugyanott állt, ahol hagytam. Az árnyéka a rácsokra vetült, és sokkal nagyobbra nőtt, mint maga a tárgy. Hátranyúltam érte, és sietős mozdulattal meghúztam, majd megtöröltem a szám. Hátradőltem, hogy jobban is megnézhessem a falat: a szív fölött hullámvonalak, értelmetlen jelek, de még csillagok is voltak, melléjük pedig betűket kapartam. Az A betű a húgomat jelképezte, mint Aida, az M az öcsémet, mint Mackenzie, az R pedig a bátyámat, mint Rodd. De volt ott még egy R, ami az anyámat jelentette (Ruth) és egy L, ami ebből kiindulva az apámat (Lheon). Felkuncogtam – magam sem tudom miért -, és odahajoltam az egyik legújabb betűhöz. Nekiálltam elmélyíteni a szárát, és a belőle kiálló két vízszintes vonalkát.

   F, mint Finnick.

   Álmodtam. Nem emlékszem pontosan, hogy mit, de amikor felébredtem, olyan sóvárgás lett rajtam úrrá, hogy majdnem elbőgtem magam. A szemem viszont már egy jó ideje száraz volt. Emlékszem, sírtam még párszor, miután behoztak ide, de ez egyre ritkább lett. Már akkor sem ment, amikor elhurcolták Johannáékat, egyszerűen csak bámultam magam elé, és könyörögtem magamban, hogy legyen már vége. És egyszer vége is lett, akkor pedig összeszorított szemmel, elfordulva vártam, hogy Johanna abbahagyja a dühödt zokogást, vagy Peeta a nyöszörgést, meg a mutáns szó ismételgetését.

   Nem tudtam, mikor van nappal és éjszaka, ezért magamnak alakítottam ki egy rendszert. Most kinyújtóztam, felpillantottam a pislákoló lámpára a rácsokon keresztül, és elmosolyodtam. – Reggel – susogtam magamnak, és megdörzsöltem a szemeim. – Reggel van.

   A gerincem szinte már nem is sajgott alvás után, de az első „napokban” szörnyen kínzott. Alig bírtam kiegyenesedni, a nyakamat pedig sokszor ferdén kellett tartanom, mert általában elfeküdtem. Azóta viszont megszoktam, és sok dolgot ki is találtam arra vonatkozóan, hogy hogyan tehetem könnyebbé ezt az egészet.

   A rossz álmok mindhármunknál gyakoriak voltak; Johanna általában csak sikítozott, Peeta pedig Katniss nevét ismételgette hol kétségbeesetten, hol dühösen, aztán pedig ordítva riadt fel. A hangjuk visszhangzott a falakról, de sokszor már inkább ügyet sem vetettem rájuk.

   Én kicsit csendesebben szenvedtem. Mindig arra ébredtem, hogy kerek szemekkel, zihálva ülök fel, de persze arról fogalmam sem volt, hogy amíg nem vagyok magamnál, addig mit csinálok. Ez a szép álom viszont meglepett, és különös boldogsággal töltötte el a szívemet.

   Visszafeküdtem, a hátamra. Halkan felmordultam, ahogy kinyújtóztam, mint egy macska, aztán összegömbölyödtem. A ruhám azóta bepiszkolódott, és kicsit el is szakadt; unalmamban sokszor piszkálgattam az anyagát, ez pedig megviselte.

   A sarumat már régen nem hordtam, csak zavart. Ezt is unaloműzőnek használtam: hol doboltam vele a padlón vagy a falon, de volt, hogy a karcolt, nagy szív közepébe próbáltam belehajítani. Ezután mindig új célt tűztem ki magam elé: eltalálni vele az egyik betűt, bedobni a két vonalka közé.

   A gyomrom kordulása mintha varázsszó lett volna, a folyosó ajtaja kinyílt. Hátrahúzódtam a cella végébe, de azért örültem, hogy jönnek az étellel. Léptek hangzottak fel, hallottam, ahogy egyre közelebb érnek a cellámhoz. A békeőr azonban semmit sem tartott a kezében. A szám tátva maradt, a szívem kihagyott egy ütemet, mikor teljes erőmből a falnak lapultam. Az őrnél csak fegyver volt, de nem emelte rám, csak körbenézett, aztán a füléhez nyúlt – talán egy adóvevőt kapcsolt be -, és megszólalt: - Tiszta! De siessetek!

   A békeőr felkapcsolta a fegyvere lámpáját, és körbevilágított vele, mire a szemem elé kaptam a kezem. Kétségbeesetten kerestem Johannát a szemközti cellában, de nem bújt elő. Hát persze, hogy nem.

   A folyosó ajtaja kivágódott, mire felsikítottam. Súlyos léptek dübörögtek fel, aztán egy másodperc alatt tele lett az egész helyiség fehér páncélos békeőrökkel. De annyira furcsák voltak… Az egyikük pokrócokat egyensúlyozott a karjában, míg egy másik a vállánál fogva, barátságosan vezetett egy makulátlan köpenyű felcsert, aki egyáltalán nem nézett ki kapitóliuminak.

   Fel sem fogtam mi történik, csak riadtan figyeltem, ahogy a fegyverük lámpái kis fénykörökkel pettyezik be a falat, és ahogy az egyikük egy kis lézeres készülékkel kezdi kinyitni a cellám zárját. Az én cellámét. – Johanna! Peeta! – kiabáltam kétségbeesetten, és tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy egy másik őr a karjába veszi a lányt. A testét betakarták egy pokróccal, de a feje a békeőr páncélos vállára támaszkodott, az arca egyenesen felém nézett, és… mosolygott. Aztán eltűnt, én pedig nem bírtam levenni a szemem arról a helyről, ahonnan az előbb még ő nézett vissza rám.

   Akkor sem fordultam el, amikor a zár szétpattant, a békeőr pedig egy felcserrel a nyomában besietett a cellámba. Mindketten lekuporodtak elém, de nem hallottam mit mondtak. A zajok eltompultak, egyikőjük rám terített egy pokrócot, a felcser pedig folyamatosan beszélt hozzám. Csak akkor kaptam fel riadtan a szemem, amikor elhangzott az a bizonyos szó. Erőtlenül néztem fel a békeőrre, aki most óvatosan a hónom alá nyúlt, és gyengéden felemelt.

-          Odair? Azt mondta; Odair? – kérdeztem suttogva, hitetlenkedve.

-          Igen – felelt a békeőr, szinte hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Ő is itt van.

**

   Nem tudom, hogy voltam képes megbízni bennük, de ahogy futólépésben végighaladtunk a szürke, visszhangos folyosókon, óriási megkönnyebbülés kerített hatalmába. Finnick itt van!

   Nem láttam azután Johannát, vagy Peetát, de egyszerűen nem volt időm rájuk gondolni. Az elmém folyamatosan kattogott, a fejem szinte belesajdult. Hogy jutottak be? Kik ők pontosan? Nem félnek, hogy ránk törnek? Hol van Finn?

   Az ismerős felcser is mellettünk haladt, egész jól bírta a tempót. Köpenye alól szürke ing lógott ki, a bőre sápadt volt, de maga a nő mégsem tűnt egészségtelennek, vagy ilyesmi. A körülöttünk menetelő békeőrök – vagy talán lázadók békeőr álruhában – csizmái ütemesen ütköztek a járólapnak, amivel ezeket a folyosókat beborították. – Nem kényelmetlen annyira, ugye? – szólalt meg az engem cipelő férfi, a sisak miatt torzult hangján. Kedvesen szólt hozzám, és az is szimpatikus volt, hogy egyáltalán rákérdezett ilyesmire. Persze panaszkodhattam volna, de nagyon hosszú ideje most éreztem magam először biztonságban, ezért csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem az.

   Éles kanyarokat vettünk be, a tempó feszített volt, látszott, hogy sietnünk kellett. A férfi nyakába kapaszkodtam, és tekintetem ide-oda kapkodva néztem körül. Néhányan az adóvevőjükbe beszéltek, vagy az őket követő felcsereket biztatták, de egy szusszanásnyi időre sem álltak meg.

   A szívem verdesése hevesebbé vált, ahogy kezdtem felismerni a folyosókat, amik egyre szélesebbé váltak. Felismertem az ijesztő fémajtókat, a halálszagot, a mindent belengő elkeseredettséget. Nem akartam felidézni a kínt, amit a kínzások alatt éltem át, de folyamatosan azt éreztem, hogy egy rossz mozdulat, és talán újra megtörténik.

   A súlyos, egész folyosót elzáró ajtóhoz értünk. Emlékszem, hogy Dr. Reed is erre cipelt a karjaiban, csak éppen a másik irányba. Most megtorpantunk előtte, és hallottam, hogy az egyik férfi a tömegből beleszól az adóvevőjébe, mire a súlyos ajtó feljajdult, és komótosan eltűnt a plafonban, utat engedve nekünk. Újra ugyanúgy futottunk, de amikor elhaladtunk az ajtó hűlt helye mellett, még hátranéztem, a torkom összeszorult.

   Tényleg kiszabadultam? Higgyek annak, amit látok?

   A folyosó egy hatalmas teremre nyílt. Tátott szájjal néztem fel, ahogy sietve keresztülhaladtunk rajta: több emelet volt beépítve, amikre mozgólépcsők vezettek fel. Az egész hely szörnyen kihaltnak tűnt, az egyetlen hangnak az emberek lépteinek visszhangja számított. Az emeleteken talán irodák, vagy laboratóriumok foglalhattak helyet, a plafonról – ami hihetetlenül magasan volt – ezernyi apró kis lámpa lógott, amiknek fénye elvakított. Gyorsan elkaptam onnan a tekintetem, de a következő pillanatban már az egyik mozgólépcsőnek vágtunk neki. Nem vártuk meg, amíg a szerkezet magától felvisz, a lázadók több lépcsőfokot véve egyszerre kaptattak fel rajta.

   Számokkal megjelölt ajtók előtt rohantunk el, és felmásztunk a következő mozgólépcsőn. Az emberek léptei nagy robajt csaptak, de mindenki gyorsan mozgott, így hamar felértünk az utolsó emeletre. A VÉSZKIJÁRAT feliratú lengőajtón keresztül értünk egy szűk folyosóra, aztán a következő pillanatban az arcomat kinti, hideg levegő csapta meg.

   A szabadba értünk, az épület tetejére. Erősebben kapaszkodtam a férfiba, aki még gyorsabb tempóra váltott. Egy légpárnás magasodott felénk, metálszürke oldalán a Kapitólium címere díszlett. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy több tucat békeőr páncélos ember özönlik be a járműbe, és kirázott a hideg, ahogy körbenéztem.

   Éjjel volt, a szél fújt, az égen egy csillag sem látszott. Alattunk a Kapitólium fényei villództak és vibráltak, és hirtelen olyan furcsa érzés kerített hatalmába, hogy megrázkódtam. Szabadnak éreztem magam, erősnek, egy igazi túlélőnek. Nem hittem el, hogy kint vagyok.

   Csak akkor eszméltem fel, amikor egy másodperc múlva körbevettek a légpárnás bejáratának szürke falai, a szél megszűnt hűteni a testem. A fejemet a férfi mellkasának támasztottam, mire ő kemény, kesztyűs kezével megsimogatta a hátam. Az emberek a hajó belső terébe áramlottak, egy kupola alakúra kialakított terembe, ahol mindenfelé leterített hálózsákok hevertek. Azt hittem mi is itt fogunk megállni, úgy, ahogy azt a többi békeőr ruhás ember tette, de nem így történt. Továbbhaladtunk, a férfi belökött egy súlyos ajtót, és már majdnem el is tűntünk mögött, de a szemem sarkából még láttam, ahogy egy magas, fehér páncélos alak kiválik a tömegből, és utánunk ered.