50. rész

   A testem erősen csavarodott a takaróba, ahogy a villám fénye élesen bevilágította a szobát. Izzadtam, mint egy ló, a szívem pedig hevesen kalapált, még ha a lelkem mélyén tudtam is, hogy igazából nincs mitől tartanom. A következő villanás egy fülsüketítő dörgéssel együtt érkezett, mire a testem megrázkódott.

   Úgy tűnt, mintha Finn már egy órája lement volna azokért a kakaókért, pedig talán öt perc telhetett el. Megmarkoltam a párnám, az arcomat a puha tárgyba mélyesztettem, és az ajkamba haraptam. A szemeim elkerekedve koncentráltak a Finnick oldala feli éjjeliszekrényre, amit megvilágítottak a kinti vihar vad fényei.

   Azon kaptam magam, hogy szuggerálom a rajta gondosan elhelyezett képkeretet. Egyáltalán nem illett a modern szobához; fából volt, és amikor Finn hazahozta, mondván, hogy a kikötőben vette valami sovány sráctól, akkor még nem is tetszett. De aztán az idő múlásával kezdett egyre közelebb állni a szívemhez, mert mégiscsak az egyik kedvenc képemet vigyázta. Azt, amit egyszer Aida kapott le: teljesen spontán volt az egész, nem is tudtuk, hogy a húgom fényképez. Én csak belekucorodtam Finnick ölébe, ő meg pont megpuszilta a fejem búbját, és csak akkor kaptunk észbe, amikor villant a vaku.

   Felültem, és a testem köré fontam a karjaim, miközben annak libabőrös alrészét dörzsölgettem. Az újabb villám cikázó vonala kirajzolódott a falon, az ég úgy zengett, hogy szinte beleremegett a ház. A kezemet a számra szorítottam, nehogy kidobjam a taccsot; vihar alatt mindig mindenféle hülyeség rám jött, kezdve az émelygéstől egészen az öklendezésig. A pszichológus szerint ezeket a dolgokat én generálom saját magamnak, egyébként fizikailag semmi bajom. Mindig azt tanácsolta, hogy próbáljak ellazulni, ne figyeljek oda a hangokra, a fényekre, egyszóval a külső ingerekre, de az a helyzet, hogy ezt könnyebb mondani, mint meg is tenni. 

   Dr. Ross sosem élte át azokat a szörnyűségeket az arénában, sosem ijesztette halálra egy ágyú dörgése. És sosem kellett megkönnyebbülést éreznie egy másik gyerek halála miatt.

   Türelmetlenségem felülkerekedett rajtam; feltápászkodtam, és a falnak támaszkodva elindultam kifelé a szobából. Az ajtóban azonban megtorpantam, mert majdnem egyenesen a két bögrével egyensúlyozó Finnicknek ütköztem.  – Hé! – szólt kissé aggódva, és visszaterelt a hálószobába. – Mondtam, hogy pár perc, és jövök.

-          Tudom – feleltem kicsit idegesen, és remegő kézzel átvettem a forró bögrét. – Köszi.

   Finn sietve behúzta az ajtót, hogy aztán letelepedjen mellém az ágy szélére. Erősen bámultam a kakaó mélybarna örvényét, és direkt közel tartottam az arcom, hogy megcsapjon a gőz. Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. A következő villámcsapás annyira hirtelen jött, hogy majdnem kilöttyintettem a bögre fél tartalmát a lepedőre.

   Finnick a vállamra hajtotta a fejét, a lélegzete a nyakamat csiklandozta. Egy kis ideig így ültünk csendben, az egyetlen mozgás a reszketésem volt, meg a vállam rándulása minden egyes dörgésnél. Az ujjai cirógatását először nem is vettem észre az alkaromon, csak akkor, amikor halkan megszólalt:

-          Holnap elviszlek úszni – jelentette ki, éreztem a vállamon, ahogy a szája mosolyra húzódik.

-          Ezt csak így eldöntötted? – kérdeztem kissé meglepetten, de azért a gyorsan a nyakába kapaszkodtam, és úgy fordítottam, hogy átölelhessem a mellkasát. Közben füstölögve nyugtáztam magamban, hogy ezt már előbb meg kellett volna tennem; az ilyen közeli jelenléte mintha eltompította volna a rémisztő zajokat.

-          Aha – felelte álmos hangon, az arcát a vállam és nyakam találkozásába fúrta. 

   Lehunyt szemmel bújtam hozzá még közelebb, a testéből áradó hő mintha eltüntette volna a libabőrt a karjaimról. Az egész lénye védelmet és biztonságot árasztott, és habár minden egyes dörgésnél összerándultam, mégsem szenvedtem annyira. Jó ideig nem szóltunk semmit, csak hallgattuk a vihar zajait, ami úgy tombolt, mintha haragudna ránk.

   Furcsa dolog ez a vihar. Hirtelen jön, de akkor szürkeséget és szelet hoz magával, dühöng egy ideig, és károkat okoz. Fákat csavar ki, házakba vágnak bele a villámai, és megdagasztja a tengert. Az ilyenkor olyan lesz, mint a vihar testvére; ő maga is tombol, felkorbácsolódik, talán maga sem tudja, hogy miért. Az egész egyébként olyan váratlanul és gyorsan eltűnik, ahogy jött, és habár a levegő hűvös marad egy ideig, a hullámok meg nem tudnak könnyen megnyugodni, mégis olyan… békés lesz minden.

   A karjai erősebben kezdtek tartani, éreztem, ahogy megfeszülnek, majd elernyednek az izmai. A szempillái súrolták a homlokom, miközben pislogott, az ujjaim a pólójába kapaszkodtak. A szemeim elkerekedve, rettegve fürkészték az ablakot, de minden villámlásnál erősen összezáródtak, mintha így elkerülnének a zajok. Finnick tenyere a hátamra simult, és alig észrevehetően, finoman ringatni kezdett.

-          Ne félj, Anns. Itt vagyok, nyugi – szólalt meg halkan.

-          Tudom – motyogtam csukott szemmel.

-          Hé – suttogta, és az arcomat a két kezébe fogta, hogy a szemébe nézzek. Egy cikázó villám pár pillanatra fehér fénybe vonta az arcát hátulról, mire összerezzentem. – Minden vihar elmúlik egyszer.

-          Rohadékok! – sikítottam már berekedve, miközben két békeőr kivonszolt egy szűk liftből, hogy egy ismeretlen folyosóra vezessenek.

   Nem adtam fel a reménytelen küzdelmet, továbbra is kapálóztam és rúgtam, annak ellenére, hogy minden erő elpárolgott belőlem. Az arcom, de még a hajam is elázott a könnyektől, amik viszont apadhatatlanul ömlöttek. Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy azt hittem, képes lennék ledöfni magamat akár egy hajcsattal is. A szemeim fennakadtak a kétségbeeséstől, az elmémbe beleégett a halott Noah képe.

   Halott.

-          Megöltétek! – pihegtem, és megrántottam az egyik karom. – Megöltétek…

   A kiáltozásom visszaverődött a hideg, szürke falakról, de azon kívül kísérteties csend honolt. Hallottam, ahogy a fülemben dobol a vér, szinte megsüketültem tőle. Erősen ziháltam, az orrlyukaim kitágultak, ahogy egyre több oxigént akartak nyelni. Olyan düh forrongott bennem, hogy szinte belesajdultak a tagjaim. Ha lett volna egy kis fizikai erőm és bátorságom, talán megpróbáltam volna kinyírni legalább az egyik békeőrt.

   Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen vágyat a bosszúra, talán ezelőtt még sohasem.

   A szemeim forogtak, ahogy küszködtem, a torkomból állatias hangok törtek elő. Nagyra nyíltak, de nem láttam semmit, csak elmosódott foltokat, néhány fénypontot, és az engem cipelő alakokat.  Reszkettem, mint a nyárfalevél, a fonatom az izzadságtól összetapadva, félig kibomolva tapadt a nyakamra. – Meg… megöltétek… - ziháltam kétségbeesetten, de a következő pillanatban felsikítottam.

   Az egyikük megragadott, aztán durván talpra állított, de még mielőtt feleszmélhettem volna, már taszított is egyet rajtam. Megszédültem, ahogy a lábaim kiszaladtak alólam, és kétségbeesetten próbáltak fogást találni a talajon, de végül a hideg kőpadlóra rogytam. Az arcom a kemény anyagnak nyomódott, az ujjaim remegve küszködtek a testsúlyommal. Csak pár másodperccel később vettem észre, hogy ezek ketten még mindig mellettem állnak. Vagyis, nem pontosan, ugyanis valami elválasztott tőlük. Szimpla rácsok.

   Könnyektől tocsogó szemmel, megfélemlítve bámultam fel rájuk, mire egyikük kárörvendő hangot hallatott, majd összenézett a másikkal.

-          Bolond ribanc – rázta meg a fejét a második békeőr, a hangját eltorzította, gépiessé tette a sisak. Újra a földre estem, és amikor pár perccel később megint kinyitottam a szemeim, ők már nem voltak ott, csak a sötétség ölelt körül.

   Felzokogtam. A homlokomat a tömör padlónak nyomtam, a kezeim görcsösen szorultak ökölbe. Rettenetesen elveszettnek éreztem magam, és a gyász elképzelhetetlen mértékben nehezedett rám.

-          Noah… - nyöszörögtem halkan, miközben a testem rázkódott. Az alsó ajkamba haraptam, hogy a heves zokogás ne váltson át kiáltozásba, de hasztalan volt. Robotos mozdulatokkal kezdtem el hintázni, az ujjaim a követ kaparták… - Noah, Noah, édes istenem… Ne…

   Négykézlábra emelkedtem, és a könnyeimtől vakon másztam el a falig, ahova úgy rogytam le, mint egy zsák. A mellkasom fel-le ugrált, ahogy levegőért kapkodtam, a tekintetem a plafonra emelkedett. Dühödten kiáltottam fel.

-          Rohadékok! – kiabáltam zokogva, aztán szembefordultam a fallal, hogy nekitámaszthassam a homlokom. Felemeltem az öklöm, és olyan erővel vágtam bele a falba, hogy a könnyektől elázott szemeim elkerekedtek, a sírás pedig egy pillanatra a torkomra forrt.

   Fájdalom. Végigkúszott az öklömben, majd alattomosan átterjedt a csuklómra is, és mikor elmúlt, még azután is kellemetlen, lüktető érzés hagyott maga után. Szinte gyönyörűség töltött el arra a másodpercre, mert ez fényévekkel jobb volt annál, ami a szívemben zajlott le. A fizikai fájdalom talán elvonná egy kicsit a figyelmem…

   Erővel kezdtem püfölni a falat, miközben rekedt hangon kiáltoztam. A könnyek patakokban csorogtak le az arcomról, a fogaim minden másodpercben összekoccantak, egy kis idő múlva pedig úgy éreztem, hogy majd leszakadnak a kézfejeim. Ijesztő, rákvörös színt öltöttek, az ujjaimat képtelen voltam kinyújtani, annyira reszkettek a fájdalomtól.

-          Francba – nyögtem, mielőtt leroskadtam volna a fal tövébe. Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak bírtam, az ökleimet a két combom közé szorítottam, hogy enyhítsem a lüktetést. A fejemet hátravetve pihegtem, miközben halkan, remegő hangon motyogtam értelmetlen kis dolgokat. A könnyeim nem apadtak el; eláztatták az egész arcom, és éreztem, hogy lassan bedagadnak a szemeim, meg az orrom. Hüppögve, remegő kézfejekkel ereszkedtem le a jéghideg padlóra, és magzatpózba helyezkedtem.

   Hirtelen szörnyen fázni kezdtem, a fogaim vacogtak, minden tagom reszketett. Sajgó öklömbe mélyesztettem a fogaim, nehogy még egyszer felbőgjek, magamban pedig felidéztem Finn érintését. Nem azt, amilyen a Kapitóliumból hazajőve maradt még pár napig a keze, hanem azokat az ujjakat, amik a sok csomózástól és igénybevételtől tele voltak bőrkeményedéssel.

   Reszketegen szívtam be a levegőt, és abban a pillanatban rettenetesen hiányozni kezdett Anya, meg az iránymutatása. Ő biztosan tudná, hogy nyugodjak meg, biztosan megnyugtatna, hogy Noah lehet, hogy nem is halt meg. Összeszorított szemekkel ráztam meg a fejem. Nem, az a békeőr szó szerint kiloccsantotta az agyát, esélytelen, hogy túlélte volna azt a lövést. De talán már egy jobb helyre került. Most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy részt vett a lázadásban, és mindent tudott, amit belőlem akartak kihúzni. Csakhogy ő egy igazi harcos volt, egy felkelő, aki a jóért harcolt, és biztos, hogy semmit sem mondott Snow-nak. Furcsa, de megkönnyebbülés töltött el erre a gondolatra. Ha a lázadás él, Finnick is él, és amíg ő nem halt meg, addig talán a családom is biztonságban van. És nem csak ez volt fontos. Az ország, Panem… Igen, itt nagy szükség van változásokra.

   Fokozatosan nyugodott meg az egész testem. Talán olyan lehettem, mint egy elsorvadt, eltaposott virág, amit a földút közepére hajítottak, de legalább enyhült a rohamom. A szoknyám felcsúszott, vékony pántjai már rég elmozdultak a vállamról, a fonatom teljesen kibomlott. Bátortalanul emeltem fel a tekintetem, mire újra megláttam a rácsokat, amik elkerítettek a folyosótól. A tenyerem a hideg kőpadlónak simult, ahogy megpróbáltam közelebb vonszolni magam a fölém magasodó sötétszürke fémrudaknak. Határozottan markoltam rá az egyikre, mire majdnem felkiáltottam; a bőröm szinte égetett, ahogy nekipréselődött, de makacsul kitartottam, és csak azért is közelebb húztam magam. Összeszorított szemhéjaim közé olyan gyenge fény szűrődött be, hogy alig volt egyáltalán annak nevezhető.

   Az arcomat ügyetlenül két rács közé illesztettem, és pislogva néztem körbe. A szívem megállt egy pillanatra, ahogy megpillantottam a szemben lévő cellából megdermedve rám bámuló alakot. Hunyorogva, kissé bátortalanul vettem szemügyre, először alig ismertem fel. Aztán hátrahőköltem, a testemet egy másodperc alatt elárasztotta az adrenalin.

   Johanna.