51. rész

   Szörnyű állapotban volt: olyan sovány, mint egy csontváz, az arca beesett, a szemeiből eltűnt a vad csillogás. A fejét kopaszra borotválták, és szinte meztelenül állt ott előttem, a rácsba kapaszkodva, a testét csupán pár rongy fedte.

   A szemeim könnybe lábadtak, és rémülten kalapáló szívvel húzódtam hátrébb. Nem bírtam odanézni, annyira nyomorultul festett; semmi sem maradt az erős akaratú, fizikailag toppon lévő lányból. Felhúztam a térdeim, és nekik támasztottam a homlokom, miközben a fejemet ráztam. Nem, Johanna nem lehet itt. Ez lehetetlen.

   Rekedt nevetés harsant fel a cellájából. Elgyötört hang volt ez, és szörnyen fáradt is, de érződött benne a maró gúny. – Alig ismer fel, mi?

-          Johanna… hagyd már – szólalt meg egy másik hang. Nem mertem felkapni a fejem, de az érzékeim kétségbeesetten próbálták belőni, hogy honnan jöhet.

   Ez még Johannáénál is rosszabbul csengett. Ismerős volt valahonnan, de annyira gyenge, mintha az a valaki félholtan heverne a cellájában, és olyan halvány, hogy alig lehetett kivenni a lány nevetésétől. Aztán megállt bennem az ütő. Ez az ember épp megvédett, leállította Johannát. Az utasításnak szánt mondatból azonban sütött a szelídség, a kedvesség…

-          Peeta? – kiáltottam fel hirtelen. – Peeta, te vagy itt?

   A tekintetem riadtan ugrált ide-oda, miközben válaszra vártam, de mindent elnyomott Johanna alattomos kuncogása. Kezdtem azt hinni, hogy ő is becsavarodott.

-          Igen… - nyögte a fiú erőtlenül, de olyan halkan, hogy még mindig nem tudtam pontosan, hogy honnan is szól.

   De ezzel együtt, fogalmam sincs miért, megkönnyebbülés töltött el. Féltem Johannától, pedig a Mészárlás utolsó negyedében azért bebizonyította, hogy nem akar bántani… Peetától viszont nem. Még sosem gondolkodtam el azon, hogy ő vagy Katniss tudtak-e a lázadásról. A Hivatásosok megölésére vonatkozó terv – amiről már rájöttem, hogy nem is biztos, hogy ez volt vele a cél – sem tetszett nekik, Peeta nem akarta csinálni. Viszont mindenki más, aki tudott erről az egészről, benne volt, és bízott Beetee-ben. De azt is el tudtam volna képzelni, hogy Katnisst bevonták, és Peetát – a halál sem tudja miért – nem avatták be, ugyanúgy, mint ahogy Finnick sem mondott nekem semmit. Talán védelemből. Talán féltek, hogy mi ketten véletlenül kiejtünk valamit a szánkon, amit nem kéne.

   Nagyot nyeltem, és próbáltam nem törődni azzal, hogy kapar a torkom a szomjúságtól. A testem a rácsokhoz préselődött, ahogy óvatosan kikémleltem a folyosóra. Ugyanolyan szürke és barátságtalan volt itt minden, mint az előző zárkámban, csak itt még ágyam sem volt. A plafonról egyetlen, sercegő lámpa csüngött, enyhén himbálózva. Ez a kis szerkezet világította be az egész hosszú folyosót, aminek oldalain ugyanilyen cellák voltak kialakítva.

-          Vannak itt mások is? – szólaltam meg suttogva.

-          Voltak. – Johanna erőteljes, rekedt hangjára összerezzentem, arra számítottam, hogy Peeta válaszol majd. – De aztán elvitték őket. Hallottuk, ahogy ordítanak, miközben kínozták őket, és aztán nem hozták őket vissza. – Keserűen felnevetett.

   Hátrahúzódtam, a szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Mi vagyunk itt az utolsók? A mi sorsunk is ez lesz? Johanna úgy szólalt meg, mintha olvasott volna a gondolataimban: - Mielőtt beszarnál, nem hinném, hogy téged kinyírnak. Tudják, hogy Finnick képes baromságokat művelni, és abban bíznak, hogy megteszi. Szerintem csalinak vagy itt.

   Hangosan fújtam ki a levegőt, a gondolataim visszakanyarodtak Noah-hoz. Megremegett a szám sarka, ahogy egy forró könnycsepp gördült le az arcomon, majd azt követte még egy újabb, és így tovább. Ki fogok borulni, ki fogok borulni… Eszembe jutott, mit szokott Finn csinálni, amikor látja, hogy már nem tudok uralkodni magamon: segít lelassítani a légzésem. A kezét az arcom mellé teszi, és közben látványosan veszi a levegőt, hogy azzal is mutassa az ütemet. A kézfeje lassan emelkedik fel-le, ugyanúgy, ahogy a mellkasa, és így szépen én is átveszem ezt a ritmust.

   Be-ki. Be-ki. A fejemet a rácsnak vetettem, a kezeim hátravetve támasztották meg a testem. Nem borulhatok ki megint. Nagy meglepetésemre a többiek nem szóltak semmit, csak némán nézték – vagy nem is figyeltek ide, nem tudom – ahogy próbálom összeszedni magam. Aztán, csak úgy a semmiből, Johanna szólalt meg, mintha észre sem vette volna, hogy milyen állapotban vagyok.

-          Egyébként te miért vagy ilyen puccosan felöltöztetve? Rajtam meg ilyen szar rongyok lógnak…

   Itt szakadt el a cérna. A zokogás olyan hirtelen tört fel belőlem, hogy nem voltam képes visszafogni. A szemeim elkerekedve próbáltak megálljt parancsolni a könnyeknek, én pedig a számon át kapkodtam levegőért. A fejemben a fegyver hangos dörgése hangzott fel, majd a csattanás, amivel Noah teste a földön landolt. Élesen visítottam fel, a kezeim a füleimre találtak, és erősen fogták be őket. Ki akartam zárni az összes zajt, mindent… Inkább egyszerűen felszívódtam volna, innen már amúgy sem jutok ki soha.

-          Be-ki, be-ki – ziháltam, nem is törődve azzal, hogy mit gondolnak Johannáék. – Ne félj, itt vagyok, csak nézd a kezem, és megnyugszol… - Azon kaptam magam, hogy Finnick szavait ismételgetem. Nem tudom, pontosan mikor mondta ezt nekem, de abban biztos vagyok, hogy teljesen ugyanezekkel a szavakkal akart megnyugtatni. Furcsa szerkezet az emberi elme, az már biztos. – Nézd a kezem, ne félj, itt vagyok, megnyugszol… Megnyugszol, ne félj, nézd a kezem, itt vagyok… Itt vagyok, megnyugszol, ne félj, nézd a kezem…

   Tudtam, hogy félrebeszélek, a testem hintázni kezdett a fenekemen. Lehunyt szemhéjaim reszkettek, mintha idegrángásom lett volna, az ujjaim a hajamat tépték. A következő másodpercben már csillagokat is láttam a feketeségben, mire elszédültem, a vállam a kemény padlón puffant.

  

   Kulcscsörgésre pattant fel a szemem. Fáztam, szinte csupasznak éreztem magam, és rettenetesen fáradtnak. Szórakozottan próbáltam kipislogni a szememből az álmosságot, de a gyomrom összerándult a közeledő léptek zajára. Úgy pattantam fel a földről, mint aki teljesen kipihente magát, és négykézláb csúsztam a cella legtávolabbi sarkába. A hátam a két fal találkozásának préselődött, és épp sikítani készültem…

   Békeőrök tűntek fel a cellám előtt, de látni lehetett rajtuk, hogy nem ide jönnek. Továbbhaladtak, és ott álltak meg, az egyikőjük kezéből méretes kulcscsomó lógott. Szemben megpillantottam Johannát, amint a rács lábánál kuporog, és felnéz az őrökre. A gyenge lámpa gyér fénye megvilágította barnás szemét, amiben most tisztán ki tudtam venni a gyűlöletet. Ő még most sem rettegett tőlük, mint én, hanem egyenesen felperzselte őket a pillantásával.

   Tátott szájjal bámultam, ahogy kirángatnak a cellából egy zömök, piszkos alakot, akinek szőke haján megcsillant a fény. Peeta. Levegőt venni sem mertem, csak néztem, ahogy ezek az emberek elviszik a fiút. Nem láttam az arcát, mert a szemét végig lesütötte, de szinte éreztem rajta a félelem szagát, görnyedt testtartása azt tükrözte, mintha beletörődött volna a sorsába. A szívverésem azonnal lelassult, ahogy eltűntek előlem, Johanna pedig sötét tekintettel bámulta a padlót. Aztán súlyos ajtók csapódtak, majd minden elcsendesedett.

-          Annie – szólalt meg Johanna körülbelül fél perc múlva. Nem néztem rá, csak hümmögő hangot adtam, tudtára adva, hogy figyelek. – Nagyon közeli helyre vitték. Mindent hallani fogsz. Azért szóltam előre, hogy ne ess pánikba.

-          Már nem jön vissza? – kérdeztem fojtott hangon. – Azt mondtad…

-          Igen – vágott a szavamba. – De azt nem mondtam, hogy nem először viszik be. – Ahogy rásandítottam, észrevettem, hogy könnybe lábadt a szeme, ez pedig nagyon összezavart. Johanna sír? – Mindkettőnket megkínoztak már, pontosan kétszer. Peetának ez a harmadik, és ezután… - A hangja elcsuklott, a lány pedig halkan felnyüszített. – Én jövök, megint.

   A szemeim megteltek könnyel, míg végül az egyikük el nem szabadult, és le nem csöppent az arcomról. – Velem is ezt tették – motyogtam. – Áramot vezettek a testembe, és azt követelték, hogy valljak. – Megrázkódtam az emlékre, mire gyorsan felhúztam a térdeim, az arcomat rájuk támasztva. Olyan kicsire húztam magam össze, amennyire csak bírtam.

   A tekintetem találkozott Johannáéval, aki hirtelen semmit sem tudott válaszolni. A szavakat kereste, látszott nyitott száján, és szomorú pillantásán. A kezei ökölbe szorultak, reszketve feküdtek az ölében.

-          Sajnálom – nyögte ki halkan. – Akkor értem, miért rettegsz ennyire. Tudom, hogy nem tudtál az egész tervről, de…

   Megráztam a fejem. – Hagyjuk az egészet – feleltem alig hallhatóan. – Már nem érdekel, csak ki akarok innen jutni. Ciki, vagy nem ciki, a szüleimet akarom, a testvéreimet, meg Finnicket.

-          Én már rég nem akarhatok senkit – motyogta. – Mindenkinek vége, akit szerettem, az egyetlen ember, aki... ő még él, de… Mindegy, nem akarok erről beszélni.

   Az arcomat a kezembe temettem, és reszketegen szívtam be a levegőt. De azt el sem tudtam képzelni, ami a következő pillanatban ütötte meg a fülemet.

   Peeta olyan fájdalmasan ordított fel, hogy az egész testem ledermedt. Nem hallatszott élesen, ki lehetett venni, hogy fal van közöttünk, mégis, ebbe minden csontom és idegszálam beleremegett. Hallottam már ilyen ordítást: a sajátomat, de az egészen más volt. Ezt most kívülről érzékeltem, ezt a hangot egy másik érző, lélegző ember adta ki, és annyira szörnyű volt… Elkerekedett szemmel bámultam a velem szemközti falat, miközben patakokban ömlöttek a könnyeim. Nem mertem mozdulni, a lélegzetem a torkomra forrt, a szívem kihagyott egy ütemet.

-          A többiek is így üvöltöttek – suttogta Johanna, de a hangját még a kiabáláson túl is ki tudtam venni. – Nem is tudtam, kik azok, abban sem voltam biztos, hogy közük volt az egészhez… Amikor nem jöttek vissza, először csak átkoztam a Kapitóliumot, de aztán… - Úgy tűnt, a szavak csak úgy ömlenek belőle, és én nem akadályoztam meg a beszédben. Legalább elvonta a figyelmem Peetáról. – Egyre több embert kínoztak meg, és akkor már megsirattam őket. – Reszketegen nevetett fel. – Nem tudom, ért-e ennyit ez az egész, de nem is érdekel. Egyszerűen bassza meg a Kapitólium, bassza meg Snow.

   Sírás fojtotta belé a szót, én pedig nem tudtam erre mit mondani. Csak kuporogtam ott a fal mellett, összetörve, megsemmisülve. – Szerintem valami mást is művelnek vele – folytatta nagy nehezen. - Úgy értem, Peetával. Egyre furcsábban viselkedik, én pedig nem tudok rájönni, hogy miért…

   Lehunytam a szemem, és Johannára néztem. Peeta fájdalmas üvöltése nem hallgatott el, én pedig már nem bírtam tovább hallgatni, befogtam a füleim. Nem használt. De még ha használt volna is, a fejemben akkor is visszhangzott volna, attól függetlenül, hogy a fülemmel hallom-e.

   És attól féltem, már örökre kísérteni fog.