48. rész

   A világ forogni kezdett velem, a fejemben Noah egy mondata visszhangzott. Arra emlékeztetett a hang az elmémben, mint amikor az ember a füléhez emel egy kagylót, hogy „hallja a tenger morajlását”. A szemeim elkerekedtek, és meg kellett kapaszkodnom a falban. Noah aggódva térdelt fel.

-          Annie?

-          Nem – vágtam rá azonnal, hisztérikus hangon, és elhúzódtam. - Nem megyek!

   Nem mertem Noah szemébe nézni, végig a padlóra szegeztem a tekintetem. A szívem mintha remegett volna a mellkasomban, és egyszerre minden sokkal sötétebbnek tűnt. Az érzés, ami lejátszódott bennem, szinte megfagyasztotta az ereimben csörgedező vért, a szerveim pulzáló működését. Alig kaptam levegőt, ezért zihálva próbáltam hozzájutni. Noah – fogalmam sincs, honnan – egyszerre felém nyújtott egy pohár vizet, és habár rettenetesen száraz volt a torkom, elhúzódtam. Hogy kérhet ilyenre? Hogy nézhetnék pont én szembe az elnökkel?

-          Annie… nem én akarom ezt, kérlek…

-          Nem! – kiáltottam fel, és elfordítottam a fejem. Összeszorított szemhéjaim alól könnycseppek gördültek elő, az ajkaim remegni kezdtek.

-          Együtt kell működnöd! – Noah hangja megremegett, mire gyorsan megrázta a fejét. Sötétszőke tincsei ide-oda röpködtek. – Mindkettőnk érdeke, hallod? Ha nem engedelmeskedsz nekem, békeőrök fognak odatuszkolni! Kérlek!

   Abban a pillanatban esett le, hogy nem fogok tudni tenni az egész ellen semmit. Bármit teszek, akkor is oda kell mennem, és szembesülnöm kell vele, mit akar az elnök. De hisz miért akarna engem látni? Nem voltam eleme a lázadásnak, semmilyen formában. Csak egy apró, elhanyagolható részlet.

-          Miért? – fakadtam ki, még mindig nem nézve Noah-ra. – Miért nem hagynak békén?! Nem tettem semmit! – A kezeim ökölbe szorultak a fal tövében, és olyan erősen reszkettek, mintha direkt ráztam volna őket.

   Noah arca ellágyult, és halványan megcsóválta a fejét. – Tudom, Annie. Nagyon jól tudom… Annyi a bűnöd, hogy rosszkor voltál rossz helyen. Tudom. De nekem sem hiszik el ezt. Túl fogod élni ezt is, ahogy eddig mindent.

-          Noah, kérlek… engedd meg, hogy végezzek magammal. Nem kérek ebből… azt akarom, hogy vége legyen – nyöszörögtem a falnak támaszkodva. Tudtam, mi lesz a válasz, de meg kellett próbálnom. A remény már régen kihunyt bennem, és annak hiányában… nem láttam már mást, csak sötétséget, és szenvedést.

-          Ezt te sem gondolod komolyan – jelentette ki határozottan, és felállt, hogy lenézzen rám. Könnyes tekintetem találkozott az övével, mire felém nyújtotta a kezét. – Igen, Annie, fájni fog. Biztos vagyok benne, és ezt te is tudod. De gondolj bele, szerinted mit mondana most Finnick? Az a Finnick Odair, aki maga bátrabb száz kapitóliuminál? Szerinted nem azt, hogy nézz szembe vele?

   Az ajkaim összepréselődtek ezekre a mondatokra. Hogy használhatja fel pont Finnt arra, hogy rávegyen? De aztán mélyebben is belegondoltam a dolgokba. Amúgy sincs más választásom. Nem tehetek semmit ellene, oda kell mennem. És igen, Finnick magához szorítana, és azt mondaná, legyek erős, és ne adjam fel. Aztán azt, hogy menjek vissza hozzá, mert szüksége van rám.

   Elsírtam magam, az arcom eltorzult az erősen áramló könnyektől. Rettegtem attól, ami következni fog. Nem is a haláltól, inkább… magam sem tudtam, mitől. Mindenem visított, hogy ne menjek bele, inkább a halált válasszam. Ám egyszerre felsejlett előttem minden, amit eddig átéltem, minden boldog pillanat, és a fájdalom. Az életem egy hatalmas kuszaság volt, tele könnyekkel, de szeretettel. Megfeszítettem az állkapcsom, és bólintottam. – Rendben – feleltem, nem túl határozottan. – Csináljuk.

   Az egyik karjába kapaszkodtam, miközben az arcomat sminkelte. Meg kellett próbálnom nem bőgni, nehogy a könnyek elmossák a festéket, de jobban ment, mint vártam. Noah megtisztította, és lekezelte a szövetszíjak által okozott horzsolásokat a csukóimon és bokáimon. Az egész művelet piszkosul csípett, de Noah határozottan megtartotta a tagjaim, és közben megnyugtatóan, halkan beszélt hozzám.

   Megtisztított a több napos mocsoktól, hogy aztán nagy törölközőkbe bugyoláljon. A körmeimet nem pótolta ki újra, csak lemosta őket, a hajam pedig végre frissen szárítva omlott a hátamra. Most egy széles fejű ecset csiklandozta finoman az arcom, Noah másik kezében pedig egy por alapú alapozós dobozt szorongatott.

-          Jól van – mondta halkan, miközben kicsit elmozdította a vibráló, erős fényű lámpát, ami az egyetlen fényforrás volt a szobában. – Mondtam én, hogy meg tudod csinálni.

   Élesen szívtam be a levegőt, mikor Noah az ölembe fektette a puha, fehér anyagú ruhát. Megrezzentem, ahogy a bőrömhöz ért, legszívesebben elhúzódtam volna. Noah keze a térdemre csúszott, és óvatosan megsimogatta, és egy kedves mosollyal nyugtázta, hogy hagytam neki. Egy kis ideig egymás szemébe bámultunk, majd ő zavartan megköszörülte a torkát.

-          Nagyon… szép leszel benne – motyogta, és megdörzsölte a halántékát. – Mármint úgy értem… Mindegy. Kimegyek, amíg felveszed, jó?

   Megráztam a fejem. – Nincs rá szükség. – A kezembe vettem a ruhát, és a mellemhez szorítottam. Furcsa lesz végre ilyen normális cuccot viselni, főleg miután már egy jó ideje ebben a koszos köpenyben tengődtem, gondoltam. – Elvégre láttál már így.

   Noah észrevétlenül bólintott, és a fenekére ereszkedett, hogy a falnak támaszkodjon.

-          Tudod… büszke lenne rád.

-          Ki? – kérdeztem, épp lefejtegetve magamról a köpenyt.

   Ő felém fordult, és csak egy sokatmondó pillantást küldött felém, aztán lehunyta a szemét, mintha aludna. Egy pillanatra megállt a kezem. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy tényleg bízhatok-e benne, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Önkéntelenül is rábíztam volna az életem.

   Reszkető ujjaim Noah csontos kezébe kapaszkodtak. Négy békeőr kísért minket, egyszerre lépve, alig mozdulva. Fehér páncéljukon megcsillant a folyosó plafonjába épített lámpák pislákoló, gyenge fénye. Ugyanott jártunk, amerre Dr. Reed hozott le; elmentünk a hátborzongató ajtók előtt, az orromat megint megcsapta a halál szaga.

   Be-ki. Be-ki. Így próbáltam szabályozni a légzésem, de a szívverésemet sehogy sem tudtam volna lelassítani, ahogy a félelmem felszippantása is lehetetlen lett volna. A szemem megakadt az egyik békeőr feltartott fegyverén. Jókora lőfegyver, az én karom talán nem is bírná el a súlyát. Vajon mennyire fájhat, ha egy olyannal végez velem? Talán, ha megpróbálnék elfutni…

   Vékony bőrsarum talpa halkan csattogott a folyosó kőpadlóján. Kifejezetten fáztam a könnyű, fehér ruhában, aminek szoknyarésze a feszes felsőrészből hullott rá lazán a combjaimra. Noah oldalra fonta a hajam.

   A szabad kezem hol ökölbe szorult, hol a szoknyámat markolászta, de nem bírt egyhelyben maradni. Rettenetesen féltem, elképzelhetetlen rettegés lett úrrá rajtam. Snow, Snow, Snow. Magam elé bámultam, és próbáltam az egyik előttem lépdelő békeőr sisakjára koncentrálni. Aztán hirtelen megtorpantunk. Majdnem belesétáltam az egyik őr hátába, mire ijedten ugrottam hátra. A mellkasom fel-le ugrált, és ide-oda kapkodtam a tekintetem. Csak akkor eszméltem fel, amikor Noah átkarolta a derekam, hogy így vonjon közelebb magához.

-          Mi történik? – szólaltam meg hangosabban, mint szerettem volna.

-          Figyelj…

   Azonban mielőtt Noah végigmondhatta volna, magassarkú kopogása ütötte meg a fülem, a következő másodpercben pedig egy nő fordult rá dinamikusan arra a folyosóra, ahol álltunk. A haját újrafesttette, most élénkvörösen, és gondosan behullámosítva keretezte az arcát, de attól még felismertem.

   Prescott.

   Önkéntelenül is hátrálni kezdtem, a szívem majd kiütötte a mellkasom. Úgy ért a felismerés, mint egy hidegzuhany, a lélegzetem pedig elállt abban a pillanatban, ahogy a tekintetünk találkozott. Görcsösen kapaszkodtam Noah-ba, amikor Prsecott közelebb lépett, alaposan szemügyre véve engem. A szeme megakadt egy kis időre a fonatomon, de aztán gonosz kis mosolyra húzta a száját.

-          Lám, lám – szólt halkan, és félrebillentette a fejét. – Majdnem méltó arra, ami most fog történni vele.

   Élesen szívtam be a levegőt, ahogy Prescott intett a fejével a békeőröknek, és befordultunk arra a folyosóra, ahonnan ő jött. Az még szűkebb, és sötétebb volt, mint az előzők, és szinte végtelennek tűnt. Ám mégsem volt az; több tíz méterrel messzebb egy keskeny, mégis magas ajtó állt. A falak visszaverték a lépteink zaját, de ezen kívül néma csend telepedett ránk. Noah ujjai gyengéden a derekam bőrébe mélyedtek. – Te remegsz – suttogta, és megnyugtatóan megsimogatta az arcom. – Ne félj. Nem fognak bántani.

   Több órának tűnt, míg az ajtóhoz értünk, de amikor ez bekövetkezett, azt kívántam, bár eltartana még egy ideig az út. A fogaim ütemesen, gyakran koccantak össze, a nyakamat belepte a libabőr. Ekkor Prescott felénk pördült, de egy pillanatra sem ingott meg egyenes tartása.

-          Rendben! Várjatok itt, amíg engedélyt kérek az érkezésre. Mr. Rider, igyekezzen elbúcsúzni a lánytól! – Azzal sebesen résnyire nyitotta az ajtót, és már el is tűnt a kis átjárón.

   A lábaim alól majdnem kicsúszott a talaj. Erősen kapaszkodtam meg Noah-ban, azt hittem, elterülök a földön. Elbúcsúzni? Noah, mintha kitalálta volna a gondolataimat, erősen magához szorított. A vállába fúrtam az arcom, erősen préselődtem neki.

-          Ne menj el – suttogtam rekedten, elszorult torokkal. – Nem hagyhatsz itt te is…

-          Ki hagyott még itt? – kérdezte remegő hangon, miközben a hajamat simogatta. Összeszorítottam a szemeimet, nem akartam elhinni, hogy be kell mennem. Mit értett Prescott a búcsú alatt?

-          Finnick… ő itt hagyott – feleltem elhaló hangon, de össze is rezzentem, amikor a nő újra kicsusszant a két keskeny ajtószárny között nyitott résen. Az arcán meglepetés tükröződött, amit nem tudtam hova tenni, de nem is igazán érdekelt. Csak nem akartam elengedni Noah-t.

   Prescott kiegyenesedett, vörös haja egy pillanatra az arcába hullott, de aztán ő gyorsan elsöpörte onnan. – Változott a terv. Mr. Rider is velünk tart.

   A szemeim elkerekedtek, ahogy két békeőr közrefogott minket, az egyikük kesztyűs keze a lapockámhoz ért. Noah döbbenten szorított magához, de mégis megindult.

   Követtem.