44. rész

   Ava babrált valamit a mellettem levő készüléken, mire az halkan csipogni kezdett. A karomba vezetett cső sárgás folyadékkal telt meg, éreztem, ahogy az ereim máris magukba szívják. Nem mertem megszólalni, csak a plafont bámulva feküdtem, mint egy fadarab. Már órák óta itt tartottak ebben a szobában; kezdtem szomjas lenni, a tagjaim pedig zsibbadtak, arról nem is beszélve, hogy mekkora zűrzavar uralkodott a fejemben.

-          Altató – szólalt meg Ava anélkül, hogy kérdeztem volna. Talán lerítt rólam, hogy fogalmam sincs, mit fecskendez belém. – Fél óra múlva megérkezünk a városba, az átszállításod sokkal egyszerűbb, ha nem vagy ébren.

   Halkan felnyüszítettem. Az altató igen gyorsan hatott; máris éreztem a zsibbadást a tagjaimban, a feltűnő ködöt a fejemben. Ami azt illeti, rázott a hideg, de ezzel együtt mintha forróság tombolt volna bennem. A mellkasom megemelkedett, ahogy egyre nehezebbé vált a légzés. Olyan érzés volt, mint amikor az embernek üllőt helyeznek a mellére. A fülem alig hallhatóan kezdett zsongani, a szemem előtt pedig apró, színes pontok jártak táncot. Önkéntelenül is elmosolyodtam, mielőtt a szemhéjaim ólomsúlyúvá váltak volna, hogy aztán lerángassák a testem az álomtalan alvás legmélyebb mélyére.

   Arra eszméltem, hogy meg tudom mozdítani a csuklóm, és a bokám is. Nem voltak leszíjazva többé. Olyan lendülettel ültem fel, ahogy azt a legrosszabb rémálmokból felriadva szokás, emellett dőlt rólam a veríték. Talán tényleg rosszat álmodtam, vagy ki tudja.

   Puha, széles kórházi ágyon feküdtem, olyan fajtán, amire emlékeztem a Negyedik Körzetből is: csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak az ilyen ellátást. A karomhoz egy, az ágyam mellé fellógatott zacskó volt csatlakoztatva, mellé pedig egy másik cső, amit az altatóadagoló-géphez hasonlító szerkentyűhöz kötöttek.

   Maga a szoba meglepett: a falak halvány barackszínűre voltak mázolva, a fekvőhelyemet eltakaró függöny pedig a kék egyik kellemes, sötét árnyalatában játszott. Többet nem láttam a helyiségből, mivel az el volt húzva, de első blikkre egész kellemes kis zugot kaptam.

   Nem tudtam, mire szolgálnak a karomba vezetett csövek, de hirtelen csak bosszantó visszatartó erőnek éreztem őket. Óvatosan vetettem át a lábam az ágy fölött. Mezítlábas talpamnak olyan idegen volt hirtelen a jéghideg járólap, hogy felszisszentem, és gyorsan felkaptam. Aztán újra megpróbálkoztam vele, most már sokkal egyszerűbb volt.

   Az egyik kezem remegve támasztotta meg a súlyom az ágy szélén, elképesztően gyengének éreztem magam. Ahogy lassan felegyenesedtem, megfeszültek a csövek a karomban. Bosszúsan kaptam oda, és nemes egyszerűséggel kirángattam őket a helyükről. A két cső ernyedten hullott le a lábam elé, én pedig tántorogva megindultam. A kezem kinyúlt, hogy elhúzza a kék függönyt, de rögtön hátra is hőköltem, amikor majdnem beleütköztem a fehér köpenybe burkolózott fiatal nőbe.

-          Miss Cresta, nem kelhet fel! – kiáltotta, és megragadta a csuklóm, hogy visszatereljen az ágy felé. Én tehetetlenül huppantam vissza a takaróra, és tátott szájjal bámultam a ledobott csövek között sürgölődő nővérkét. – Hát nem tudja, hogy nem sétálhat ki csak így?

   Újra a karomért nyúlt, és óvatosan visszakötötte bele a két csövet. – Na, jobb is – mosolyodott el.

-          Hol vagyok? – böktem ki halkan, és megráncoltam a homlokom. Hirtelen semmi sem jutott az eszembe, az elmém úgy porzott az ürességtől, akár egy sivatag.

-          A Kapitóliumban. – A nővér olyan nyílt tekintettel nézett rám, hogy elbizonytalanodtam egy pillanatra. – De hamarosan mindent megtud. Legalábbis azt hiszem. Addig tehetek önért valamit?

   A szemem elidőzött egy pillanatra a narancs szemöldökű, elképesztően telt ajkú nővér arcán, mielőtt megráztam volna a fejem. – Nekem csak válaszok kellenek – feleltem.

-          Elhiszem, hogy ez most nehéz magának, de higgye el, a Kapitólium mindig betartja az ígéreteit. Meg fogja kapni azokat a válaszokat. – Biztatóan megpaskolta a karom, mire gyorsan elhúzódtam. Megingatta a fejét, és egy kis időre berántotta a függönyt, hogy eltűnjön mögötte, majd matatni kezdett a kék szöveten kívül a szobában.

   Válaszok. Igen, jelenleg most csak ezekre vágytam. Többször is elismételtettem Avával a légpárnáson azt, hogy Finn nem halt meg, mielőtt elaltattak. Összefacsarodott a szívem, ha rá gondoltam, ezért egész egyszerűen nem tettem. Csak hát ez különösen nehéznek bizonyult, főleg a ködös kijelentések miatt, arról, hogy elárultak. Amellett, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem, még az időérzékem is elveszett. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje szabadulhattam ki az arénából, a fejemben pedig annyi kérdőjel táncolt és villogott, hogy ezen már nem csodálkoztam.

   Megmarkoltam az ágy szélét, amikor a nővér újra megjelent az ágyam mellett, fehér kezeiben egy műanyag tálcával. Ételt hozott. Kerek szemekkel bámultam a tányért, és egyszerre különös érzés fogott el. Nem emlékeztem, hogy mikor vettem magamhoz utoljára szilárd táplálékot, de az biztos, hogy nem mostanában. Talán az egyik cső pont a táplálásomra szolgált, és ezt a fenségesnek tűnő sült húst is inkább csak a szemem kívánta, belül nem éreztem éhséget.

   Tanácstalanul kaptam el a nővér tekintetét, mire ő halkan felsóhajtott, és leült mellém az ágyra. Azonnal elhúzódtam, nem akartam, hogy hozzám érjen.

-          Jól van – csitítgatott, és a tálcát az ágyam mellett álló kis asztalkára helyezte. – Nyugodjon meg, nem nyúlok magához. Csak ételt hoztam. Fogadok, hogy jó ideje csak nyers dolgokon élt, hát nem kívánja?

   Fintorogtam. Dehogynem, igenis kívántam, egy részem azonban mégis viszolygott a hústól. A nővér, látva a habozásomat, az ölébe vette a tányért, hogy aztán továbbadja nekem. Csak bámultam a kinyújtott kezében pihenő fehér porcelánedényre, és a benne gőzölgő ételre, aminek most már a szaga is megcsapta az orrom. Végre engedtem a csábításnak, és kikaptam a nő kezéből, aztán felugrottam, hogy gyorsan letelepedjek a földre. Törökülésbe helyezkedtem, és úgy néztem fel rá, jó kicsire összehúzva magam.

-          Villa nélkül akarja behabzsolni? Ugyan már, vegye el! – Azzal lehajolt, hogy átadja a villát, de én elfordítottam az arcom, és megráztam a fejem. Nem. Hagyjon békén.

   Tüntetőleg a kezembe vettem a húst, és jó nagyot haraptam belőle. A puha csirkemell olyan finoman volt fűszerezve, hogy elégedetten felkiáltottam, és meg sem rágva az előző falatot, sebesen zabálni kezdtem. Most jöttem csak rá, hogy mennyire éheztem a normális, meleg ételre, valami finomra! Az sem érdekelt, hogy valószínűleg úgy nézek most kis, mint egy disznó: csak be akartam kebelezni ezt az isteni finom ételt, mielőtt valaki elvehetné tőlem, vagy zaklathatna. Valahonnan sejtettem, hogy nem véletlenül tartanak itt.

   A homlokomat a betegszobám ablaküvegének nyomtam. Egy átlagos kórház folyosója is lehetett volna az elém táruló látvány, ha nem ténfergett volna rajta mindenféle színes ember. Kerek szemekkel és tátott szájjal vizsgálgattam a szemközti falra felragasztott plakátot, ami egy rendkívül hatékony megfázás elleni gyógyszert hirdetett. Egy méregzöld, felzselézett hajú férfi mosolygott le róla elégedetten, vakítóan fehér fogakkal. A szeme köré arany pöttyöket festettek, a kezében pedig a gyógyító csodaszert tartotta nagy lelkesen. Az arca két oldalán gödröcskék mélyültek el, és mikor ezt is észrevettem, gyorsan elhúzódtam az ablaktól. Nem, most nem gondolhatok Finnickre, még ha annak a modellnek is ugyanúgy belyukad az arca vigyor közben, mint neki.

   A homlokomra szorított tenyérrel próbáltam visszalépkedni az ágyamhoz, de mintha sokkal hosszabb lett volna hirtelen a szoba. Hunyorogva ráztam meg a fejem, és felkiáltottam, amikor majdnem megbotlottam a saját lábamban. Szinte szédülni kezdtem, úgy éreztem magam, mint akit megmérgeztek. Finnick.

   Az ajtó nyílására riadtan ugrottam meg. A térdem fájdalmasan koppant a fehér járólapon, az ujjaim begörbültek, ahogy levegőért kapkodtam. Mi történik velem?

-          Miss Cresta? – hallottam a hátam mögül. – Miss Cresta!

   A következő pillanatban négy kéz nyúlt egyszerre a testemhez. Felhördültem, és leráztam őket magamról, hogy aztán négykézláb meneküljek. Észre sem vettem, hogy sírni kezdtem, csak akkor, amikor a sós könnyek már a számba is befolytak, és elhomályosult a látásom.

-          Nincs kész rá! – Egy nő határozott hangon szólalt fel, de aztán egy másik ember elhallgattatta. Ismertem ezt a hangot valahonnan.

-          A vezetőséget nem érdekli a lány lelki állapota, most azonnal kéretik! – A vállam rázkódott, ahogy a járólapon térdelve bőgtem. Ökölbe szorított kezeim elfehéredtek, aztán pirosra váltottak, ahogy egyre erősebben szorítottam. Ekkor valaki újra megpróbált talpra állítani.

-          Hagyj békén! – Riadtan fordultam úgy, hogy láthassam őt, és a fenekemen próbáltam meg elcsúszni előle. Piros haján megcsillant a lámpák erős fénye, fekete szemöldöke élesen eltért tőle. Fehér köpenyben volt, akár az orvosok. Dr. Reed.

   A doktor ingerülten fordult hátra, amikor látta, hogy szép szóval nem fog menni. Ökölbe szorult kezein kidagadtak az erek, én pedig tovább hátráltam, egészen addig, amíg a hátam a kis asztalkának nem ütközött. Fogalmam sincs, mitől ijedtem meg ennyire, de valami szinte elvakított. A szívem úgy dörömbölt, hogy majdnem kiverte a mellkasom, miközben Reed felemelte az injekciós tűt, hogy aztán egy határozott mozdulattal a karomba nyomja.

   Felvisítottam, és csapkodni kezdtem, csak távol akartam tudni magamtól ezeket az embereket. Mit akarhatnak tőlem? Miért kéretnek pont engem, pont most? Kétségbeesetten igyekeztem levegőhöz jutni, a tagjaim reszkettek. Dr. Reed az üres injekciós tűvel a kezében huppant le az ágyamra, és a csukott ajtó előtt zavartan ácsorgó nővérekre reccsent:

-          Most mit néznek? Valahogy meg kellett oldanom!

   Még jó néhány percig gubbasztottam a földön, könnyes szemekkel, a pillantásomat folyton a szobában várakozókon tartva. Aztán lassan zsibbadni kezdtek a végtagjaim, mígnem már alig tudtam mozgatni őket. A légzésem lelassult, a szívverésem visszaállt a normálba. Dr. Reed a lapockám alá nyúlt, és olyan meglepően gyengéden emelt fel, hogy hagytam hátrabillenni a fejem.

-          Nem lesz jó vége. – A nővér, aki a húst hozta be nekem szúrós tekintettel meredt a doktorra, aki flegma hangot hallatva kikerülte, de egy pillanatra megállt az ajtóban.

-          Nem is azért van itt, hogy jó vége legyen.

   Azzal kilépett az ajtón, ami előtt fehér páncélos emberek vártak minket. A folyosón most már egy ember sem járt, teljesen kihalt lett. Szinte hallottam a szél süvítését az üres székek lábai között. Csend uralkodott, és csak a békeőrök csizmájának ütemes kopogását érzékeltem, mikor elindultunk. Reed mormolt felettem valamit, de már nem figyeltem oda.

   Még utoljára megpillantottam a zöld hajú, gödröcskés arcú férfit a falon, hogy aztán a doktor egy ezüstösen csillogó falú liftbe cipeljen.