47. rész

   A matrac rugói a bőrömbe fúródtak, még a szöveten át is. Az ujjaim a lábszáramba mélyedtek, a légzésem inkább hasonlított hörgésre. Sötét volt és hideg, a fogaim ütemesen koccantak össze. Semmit sem láttam, csak elmosódott foltokat, a könnyek vastagon borították be a szemem.

   Wiress butácska dalát dúdolgattam remegő hangon. A vállaim meggörnyedtek, ahogy lassan hintáztam a fenekemen, a matrac panaszosan nyikorgott. Olyan picinek éreztem magam, mint egy porszem, a testem reszketve emlékezett vissza a fájdalomra.

-          Ecc pecc kimehetsz… - szűrtem a fogaim között alig hallhatóan, miközben nem hagytam abba a kis dallam dúdolását. – Holnapután be… bejöhetsz…

   Azóta kétszer vittek vissza. Ordítottam, rángatóztam, rúgtam és haraptam, de a békeőrök erősen tartottak, kesztyűs kezeik nem engedtek mozogni. A Prescott nevű nő ugyanúgy kérdezgetett, ahogy az első alkalommal, de én csak azt tudtam hajtogatni, hogy semmit sem tudok. Mert így is volt.

   Megkínoztak. Prescott arcán látszott a káröröm, miközben sikítoztam a testembe vezetett áramtól, és tudtam, hogy ő nem is igazán az információkért kötözött le az asztalra. Soha nem hittem volna, hogy léteznek ilyen beteg emberek, de amikor a második vallatásom után visszahurcoltak a szobámba, megfogadtam: ezentúl senkiben sem bízom. Mert kegyetlen emberek mindenhol vannak.

   A csuklóimat és bokáimat véresre dörzsölték a szövetszíjak, amik az asztalon tartottak, és most is fájdalmasan lüktettek.

-          Cérnára cine… gére… Ugorj cica az egérre…

   Fogalmam sem volt, mióta vagyok itt. A gyomrom hangosan korogott, a torkom kiszáradt, és ha valaha is képes voltam elaludni, az sem tartott sokáig. Szinte mindig percekkel később felriadtam, Finnick nevét ordítozva.

-          Fuss… - Az arcomat könnyek csíkozták, forró, vékony kis vonalakat hagyva maguk után a bőrömön. Minden egyes pillanattal jobban féltem, hogy visszavisznek. Megölöm magam, gondoltam. Megölöm magam, ha még egyszer hozzám akarnak nyúlni.

   Már többször körbejárkáltam a szobát, olyan dolgokat keresve, amivel eltehetem magam láb alól, ha szükség lenne rá. Nem, nem akartam meghalni, de a tudat, hogy bármikor bejöhetnek ide, hogy aztán elvigyenek megkínozni, még ilyen gondolatokra is rávitt. Ha felidéztem az érzést, ami az árammal együtt csapott belém, önkéntelenül is bőgni kezdtem. Ilyen szörnyű kínt ugyanis azelőtt még talán soha nem éltem át.

   A szoba egy ablaktalan, dohos helyiség volt, a belsejébe egyetlen tárgy sem volt felállítva, amit használhattam volna. Csak a matrac, meg a nyikorgó rugók. Talán, ha azokat valahogy ki tudnám szedni a szövet alól…

-          Ecc pecc kimehetsz, holnapután… - kezdtem újra a mondókát, az arcomat felhúzott térdeim közé bújtattam. Olyan hidegnek éreztem az orcáimat, mint két jégkocka, a könnyeim ráfolytak fedetlen lábaimra.

   Nem tudom mennyi ideje, de talán már órák óta megállíthatatlanul sírtam. Miért nem tudják elhinni nekem, hogy semmi közöm nem volt az egészhez? Mi a céljuk ezzel az egésszel? Halálra akarnak kínozni? A tagjaim remegtek a reménytelenségtől, a gerincem már sajgott a sok görnyedés miatt. De ez volt most a legkisebb bajom… A számhoz emeltem erősen reszkető kezem, és ráharaptam a műkörömre, hogy aztán feszegetni kezdjem a fogaimmal. Közben sem hagytam abba a dalocska dudorászását, de az már olyan erőtlenül hagyta el az ajkaim, mint egy sóhaj.

   A torkom egészen apróra szorult össze, a szemhéjaim erősen préselődtek egymásnak, amikor felpattantam a matracról. Akkor tört rám a zokogás. Düh öntött el, kétségbeesés, reménytelenség, ahogy egyre gyorsabban járkáltam körbe és körbe. A talpam csattogott a kemény betonpadlón, a falak szinte forogtak velem. Fájt minden mozdulat, úgy remegtem, mint a kocsonya, a szemem előtt pontok táncoltak. Az öklömet erővel gyömöszöltem a számba, hogy ne ordítsak fel, és ráharaptam.

   A fejemben lepergett a felvétel, amit már háromszor levetítettek nekem; Katniss a felhúzott íjjal, aztán a robbanó aréna. A fogaim még erősebben fúródtak a bőrömbe, a homlokomat az erőfeszítés ráncai barázdálták. Aztán a hang mégis kitört a torkomból

   Olyan hangosan sikítottam, hogy belefájdultak a hangszálaim, miközben a falnak támaszkodtam. A homlokomat erősen préseltem neki, és kétségbeesetten kapkodtam levegő után, aztán újra rákezdtem. Állatias hangok törtek elő a számból, olyan ordítás, amilyet eddig még nem hallattam. 

-          Engedjetek ki! – A hangom eltorzult a dühtől, a szürke falak mintha egyenesen rajtam röhögtek volna. – Engedjetek el! Nem tudok semmit!!! Semmit…

   A térdeim felmondták a szolgálatot, mire a fal tövébe roskadtam. Hangosan, ordítva zokogtam, az arcomat a tenyereimbe rejtettem. Csonka körmeim a homlokomba vájtak, az egyik vállam a masszív, hűvös betonfalnál keresett támasztékot. Aztán leeresztettem a pillantásom, és tágra nyílt szemekkel bámultam a padlót, miközben a torkomat fájdalmas kiáltások hagyták el, és megállíthatatlanul áradtak a könnyeim. – Finnick – préseltem ki az ajkaim közül, miközben olyan apróra húztam össze magam, amennyire csak bírtam. Mindenem hevesen reszketett, a zokogásom visszaverődött a falakról.

-          Finni… Finnick… - A tenyereim a füleimre szorultak. Ki akartam zárni minden hangot, ingert, de minden hasztalannak bizonyult. – Ne hagyj itt… Kérlek – nyöszörögtem, a testem pedig végül egy kicsi, remegő gombóccá alakult.

-          Annie! Jaj, te jó ég, mit tettek veled?

   Egy kis ideig fel sem fogtam, hogy valaki hozzám beszél. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy magamnál vagyok-e, vagy esetleg újra egy hülye álmot élek meg. Ólomsúlyú szemhéjaim felemelkedtek, de abban a pillanatban olyan rettegés árasztotta el a testem, hogy sikítva, gyors, ügyetlen mozdulatokkal ugrottam négykézlábra, hogy a betonpadlón másszak el a szoba másik végébe. Újra eljöttek. Vissza akarnak vinni, itt az ideje felvágni az ereim a rugóval.

-          Annie! Jaj, istenem! Ne, ne jöjjön be, csak megijeszti! Elintézem!

   Riadtan fordítottam el a fejem, és olyan erővel préseltem magam a falnak, hogy belesajdult a hátam. – Ne! Nem megyek vissza! – sikoltottam, a szívem olyan ütemben dörömbölt, mintha át akarta volna szakítani a mellkasom.

   Egy magas, vékony alak közelített felém lassan, kinyújtott kezekkel. Csak homályosan láttam, minden sötétségbe borult… Aztán leguggolt elém. A testem még mindig a falnak nyomódva pihegett, egyszerűen nem mertem kinyitni a szemeim.

-          Annie… Kérlek, ne félj tőlem! Én vagyok az, Noah!

   A szemeim felpattantak a név hallatára. Noah, Noah, Noah. Noah! Tényleg ő volt az, teljes életnagyságban, habár a haja megnőtt egy kicsit, és igencsak lesoványodott. Beesett arca arról árulkodott, hogy nem igen aludt az utóbbi napokban.

   A torkomból hisztérikus bőgés szabadult fel, mire gyorsan a szám elé kaptam a kezem. A könnyeim patakként kezdtek lecsorogni az arcomon, az arcom rángatózott… Noah letérdelt elém, és felém nyúlt, de gyorsan elhúzódtam. Ő sóhajtva ejtette a kezeit az ölébe, és gyengéden elmosolyodott. Sápadt bőre ráfeszült az arccsontjára, csontos ujjai a térdén nyugodtak.

-          Nem kell félned – suttogta megnyugtatóan, és nyomatékosításképpen megrázta a fejét. Az ajtóm résnyire volt nyitva, a kívülről halványan beszűrődő szürke fény furcsa derengésben fogta körül az alakját.

   A feszítés nem bírt eltűnni a mellkasomból, a szívem heves dübörgése nem szűnt meg. De Noah úgy nézett rám, mint aki tud valamit. Biztos voltam benne, hogy így is van, ezért – még mindig a falhoz lapulva -, megszólaltam.

-          Miért vagy itt? – A hangom fátyolosan csengett, alig bírtam kinyitni a szám. – Kiviszel innen?

-          Nem – hajtotta le a fejét Noah. – Nem azért jöttem.

   A következő másodpercben a karom kilendült felé, és erősen markolta meg a felsőjét. A szemeim tányérnagyságúra nyíltak, az ajkaim remegtek. Noah majdnem hátrahőkölt, éreztem, hogy megfeszül a teste, de aztán mégsem mozdult. Nagyot nyelt, és újra elmosolyodott.

-          Mi történt?! – ziháltam az arcába, aztán gyorsan elfordítottam a fejem, és az egyik kezemet a homlokomra tapasztottam. – Hol van Finnick…?

   Noah körbenézett, a tekintetét jó pár másodpercig az ajtón tartotta. Aztán olyan kifejezéssel az arcán fordult vissza hozzám, mint akinek nincs vesztenivalója, ezért elhatározta magát valamire. – Katniss Everdeen felrobbantotta az arénát. Ő megmenekült, ahogy vele együtt…

-          Mi történt Finnel? – ráztam meg az ökleimet, amik még mindig a felsőjét szorították. – Beszélj már!

   Magam is meglepődtem a hangom erőszakosságán, de mindennél jobban tudni akartam. Nem volt időm arra, hogy Noah itt dadogjon össze-vissza.

-          A Tizenharmadik Körzetben van. Beetee-vel és Katnisszel együtt.

   A végtagjaim elernyedtek, a fenekem visszapuffant a kőpadlóra. Nem erre a válaszra számítottam. Az ajkaim elnyíltak, a látásom elhomályosult. A fejemben visszhangoztak Noah szavai, és egyszerűen nem tudtam elhinni.

   Az iskolákban azt tanították, hogy a Tizenharmadik Körzetet egyszerűen egyenlővé tették a földdel. Tisztán emlékeztem a történelemkönyvembe – amit még Roddtól örököltem – nyomtatott szürke képre a kopár felszínről, rajta a néhány árva rommal. Hogy lehetne ott Finnick?

-          Az hogy lehet? – nyögtem ki már könnyezve. – Lehetetlen!

-          Annie, ne sírj, kérlek. Ő most biztonságban van.

-          Akkor miért vagy itt? – kérdeztem újra, reszkető hangon.

   Noah nagy levegőt vett, aztán nyílt tekintettel nézett fel rám.

-          Fel kell készítenem téged. Snow elnök látni akar.