49. rész

Sziasztok :)

Itt vagyok megint, késés nélkül... és hullafáradtan. Nem mintha panaszkodnék.:) Igazából, két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy nagyon nagyon köszönöm Sallynek, aki szinte mindig elmondja a véleményét, nem is tudod, hogy milyen hálás vagyok... És végül szeretnék mindenkinek előre is boldog karácsonyt, jó pihenést, és persze sok ajándékot is kívánni :D 

Szeretettel: Flo

   A hatalmas belmagasságú teremben síri csend uralkodott. A lélegzetem a torkomon akadt, ahogy Noah jéghideg kezét markolva beléptünk. A fehér szoknya suhogott csupasz lábaim körül, kellemetlen szelet korbácsolva az amúgy is fázós bőrömhöz. A békeőrök fegyverének anyaga csattogva, ütemesen koccant a páncéljuknak, és egyszerre úgy éreztem, hogy ahogy elhaladnak mellettem, jeges fuvallatot sodornak magukkal.

   Reszkettem. Prescott elől tipegett a magassarkú cipőjében, a falakról Panem vörös zászlója lógott le lazán, jó sok példányban. A padló márványnégyzetekből állt, amiken megcsillant a lobogók mellé rögzített fáklyák fénye. A derekamon újra megéreztem Noah sovány ujjainak hideg, mégis megnyugtató érintését, de abban a pillanatban az őrök szétváltak előttünk.

   A hosszú, keskeny étkezőasztal tőlünk távolabb eső végén pillantottam meg, bundákba burkolózva, viharszínű szemét érdeklődően rajtunk tartva. A légzésem abban a pillanatban felgyorsult, én pedig automatikusan megtorpantam. A szemeim tágra nyíltak, ahogy levegőért kapkodtam, Noah pedig kétségbeesetten igyekezett tovább taszítani. A következő pillanatban egy békeőr ragadta meg a karom, kemény kesztyűs keze satuszorítással fogta be a végtagom… és megrántott. Felsikítottam, és majdnem előrebuktam a hirtelen lendülettől, az alkaromba éles fájdalom hasított.

-          Elég! – Snow hangja ostorként csattant a terem jeges levegőjében. A békeőr úgy engedett el, mintha parazsat érintett volna a karom helyett. Noah átkarolta a derekam, úgy segített felegyenesedni. – Hát így kell bánni egy vendéggel? Mr. Rider, kérem, segítsen leülni a hölgynek!

   A mellkasom riadtan ugrált fel és le, ahogy Noah zavarodottan a szemembe nézett. Az ajkai elnyíltak egy pillanatra, aztán gyorsan összekapta magát, és sietve, ügyetlenül az asztal mellé támogatott. Szinte láttam magam mögött, ahogy a békeőrök fegyverének csöve felénk fordul, ahogy fémesen visszacsillan róluk a tűz fénye. Remegő ujjakkal kapaszkodtam meg a szék fatámlájában, aztán gyorsan ledobtam rá magam, nehogy összeessek.

   Nem mertem ránézni. Tüntetőleg fordítottam el a fejem, a szemeim a gigantikus, szürke oszlopokra koncentráltak, amik szilárdan feszültek neki a nehéz plafonnak. A kezeim úgy kapaszkodtak a szék ülőrészébe, mintha bármelyik pillanatban kibillenhetnék az egyensúlyomból, talán épp a gyomrommal együtt, ami elég hevesen készült bukfencezni egyet.

-          Mr. Rider, miért nem foglal helyet? – Nem láttam az elnököt, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. Élesen szívtam be a levegőt, ahogy meghallottam Noah bizonytalan lépteit, majd egy másik szék éles nyikordulását.  

   Miután Noah leült, feszült csend telepedett ránk. Csak a saját reszelős lélegzetvételeimet hallottam, a szemeim továbbra is kétségbeesetten kutattak valami után, ami nem Snow. Eközben észrevettem, hogy a békeőrök távolabb húzódtak, és hirtelen Prescottot sem láttam már.

-          Bizonyára kíváncsi, miért akartam látni, Miss Cresta – szólalt meg váratlanul. Nagyot nyeltem, a mellkasom összeszorult, ahogy a szag bekúszott az orrjárataimba. A szemeim elkerekedtek, de nem mertem volna rá mérget venni, hogy azt érzem, amit gondolok.

   Az elnök szünetet tartott, mintha azt várta volna, hogy ránézzek. Makacsul szorítottam össze az ajkaim, a mélybarna asztalra fókuszálva. Mérhetetlen haragot éreztem ez iránt az ember iránt: ő volt a hibás mindenért. Ha ő nem lett volna, talán sosem veszek részt az Éhezők Viadalán, ha nem ő az elnök, talán nem kerülök oda még egyszer. Egy másik vezető talán nem kényszerítette volna Finnicket azokra a dolgokra a Kapitóliumban, és talán engem sem kínoztak volna meg. Lehet, hogy minden sokkal nyugodtabb lett volna körülöttem, talán örökre a háttérben maradhattam volna, ahogy mindig is akartam. De akárhogy is tette tönkre az életem, volt ott még valami, ami erősebben volt jelen még a dühnél is.

   Rettegtem tőle, és attól, amit azokkal művelhet, akiket szeretek.

-          Remélem nem vette nagyon a szívére az alagsorban történteket. Biztosíthatom róla, hogy nem adtam pontos parancsot Dr. Prescottnak azzal kapcsolatban, hogy milyen módon jussunk az ön birtokában lévő információhoz.

   Persze, sziszegtem magamban, az ujjaim úgy szorultak a szék ülőrészére, hogy belefehéredtek. Noah síri csendben, feszengve és görnyedt háttal ült tőlem jobbra, haja az arcába hullott. Oda akartam menni hozzá és megölelni, hogy együtt nézzünk szembe a veszéllyel, és ketten viseljük el azt, ami következni fog. De minden olyan bizonytalan volt, és még levegőt venni is alig mertem, nemhogy megmozdulni, vagy akár felállni.

-          Szeretném még egyszer felszólítani az együttműködésre, de persze sokkal finomabb módszerekkel, mint ahogy Dr. Prescott tette. Nem akarom bántani önt, de ahhoz beszélnie kell, és nem utolsósorban a szemembe nézni.

   Kimért hangjától hideg futott végig a gerincemen, a levegő fémes szagot hozott magával Snow felől. Az ajkaim remegtek. Ez minden bizonnyal egy burkolt fenyegetés volt: nem akarom bántani önt, de ahhoz beszélnie kell. Megrázkódtam, és önkéntelenül is finoman hintázni kezdtem a fenekemen. A fonatom ide-oda lengett, ahogy mozdult a felsőtestem, én pedig gyorsan megráztam a fejem.

-          Semmit sem tudok – nyögtem ki halkan, remegő hangon. Rögtön megbántam, ahogy megszólaltam, a számon kiejtett mondat visszaverődött a méretes, hideg falakról.

-          Nézzen rám kérem – próbálkozott újra. – Nézzen rám, úgy talán könnyebben dönt arról, hogy megossza-e velem az igazat.

   Egy villanásnyi idő volt, amíg félve felpillantottam, de abban a pillanatban kihagyott egy ütemet a szívem. Snow hangja nyugodt volt, de az arcán láttam a fenyegetést, és a halál nyomait. Az ujjait elegánsan támasztotta össze az asztallapon, előtte egy csésze gőzölgött. Hófehér haj és szakáll keretezte az arcát, a tekintete pedig olyan határozottan fúródott az enyémbe, mintha azt mondaná: ne merj elnézni! Nem tettem.

-          Helyes. – Elégedetten mosolyodott el. – Van egy olyan sejtésem, hogy egy bizonyos személyt véd a hallgatásával. Igazam van?

   Nem, nem, nem! – akartam üvölteni, ám a számat csak egy halk, erőtlen nyüszítés hagyta el. Nem tudom, mit éreztem abban a pillanatban, de valamiért elgondolkodtam azon, hogy ha tudnék bármit is, vajon hallgatnék-e a lázadásról. A kínzásokra gondoltam, a testembe vezetett áramra, a sötét, dohos szobára a nyikorgó, magányos matraccal. Lehet, hogy nem – született meg bennem a felismerés. Nem biztos, hogy tudnék olyan erős lenni.

   Megráztam a fejem, először halványan, aztán másodszorra már hevesebben. Snow szemében szinte szánalmat véltem felfedezni, ahogy végignézett rajtam. – Miért gondolja, hogy tartozik neki? Hiszen a lázadók hátrahagyták magát.  

   A szemem sarkából vettem észre, hogy Noah úgy rándult össze, mint akit görcsök kínoznak. Rettenetesen fájt, amit Snow mondott, nem akartam elhinni. Ennyit számított volna Finnicknek az a három év? Végig hazudott volna? Könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan, erőszakosan megráztam a fejem. Nem lehet, hogy az egész eddigi boldogságom egy nagy átverés volt!

-          Nem védem őt – szólaltam meg erőtlenül, a látásomat könnyek homályosították el, aztán egyikük kiszabadult, és forrón gördült le az arcomon. – Nem avattak be…

-          Tudja, nem hiszek magának. Persze, előfordulhat, hogy nem hazudik, de nem hiszem, hogy az ön tudta nélkül hajtották volna végre ezt az akciót. De rendben, akkor engedje meg, hogy meggyőzzem: nem tartozik hűséggel Finnick Odairnek.

   Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy kinyílt mögöttem a terem ajtaja. Nem néztem hátra, de hallottam a zsanérok nyikordulását, aztán lépteket, ahogy visszaverődnek a falakról. Két ember lépteit, egyikőjük viszont, mintha… bizonytalanul járt volna.

-          Elnök úr? – Fiatal nő hangja csendült fel, szinte már jókedvűen. A tekintetem makacsul ragadt az asztal lapjára, a vállaim reszkettek. Fogalmam sem volt, ki lehet ez a nő, és hogy mit akar itt, de már anélkül is tudtam, hogy legszívesebben felperzselném a pillantásommal.

   Noah az ajtó felé fordította a tekintetét, az arca először elsápadt, majd sötét kifejezést öltött. Hosszú ujjai ökölbe szorultak az asztalon, és hirtelen úgy tűnt, mintha nem merne rám nézni.  

   Snow hátradőlt a székében – ami inkább egy trónhoz hasonlított – és szélesen, mégis gonoszul elvigyorodott. – Lucie, jöjjenek közelebb!

   A látóterembe két elmosódott alak masírozott be; egy karcsú nő, és az ő kezébe csimpaszkodva, egy totyogó, alacsony emberke. Egy gyerek. Ez mégis mit jelentsen? Noah még mindig megrendülten bámulta a gyereket és a nőt – aki talán az anyja lehetett.

-          Nézze meg jobban! – intett a fejével Snow, az arcán még mindig ugyanaz a rideg vigyor ült.

   Nagy levegőt vettem; elvégre mi rossz történhet abból, ha ránézek erre a kisgyerekre? Élesen szívtam be a levegőt, és vonakodva feléjük fordítottam a tekintetem.  A szívem hatalmasat dobbant abban a pillanatban, ahogy elkaptam a kislány pillantását.

   Megszeppenve szorongatta a nő kezét, egyik húsos praclijával egy plüssnyuszit szorongatott. A haja kis csigák kavalkádjaként kuszálódott össze a feje tetején, olyan mézbarna árnyalatban, amihez hasonlót csak egy ember fején láttam. De az, ami miatt a lélegzetem a torkomra forrt, nem ez volt. Kerek szemei tiszta tengerzöldben játszottak, és olyan érdeklődően és okosan csillogtak, hogy belesajdult a szívem. Csak tátogni bírtam, mint egy hal, a tenyerembe a szék háttámlája mélyedt, de meg sem éreztem. A szemeim könnyel teltek meg, de nem igazán a kislány miatt, habár nagyon is tudtam, hogy minek az eredménye ő. A szemei… olyan kísértetiesen hasonlítottak…

-          Ő itt Leeza – szólalt meg Snow, szinte derűs hangon. A mellette álló nő lemosolygott rá, mire a kislány az arcára pillantott, aztán a tekintete visszafordult hozzám. A nyuszija fölül pislogott rám nagy szemeivel. – Két hete múlott két éves. Hát nem édes?

   Az ajkaim megremegtek. Most már értettem, miért volt úgy lesújtva Noah, amikor meglátta Leezát, és miért volt annyira jókedvű Snow. Nagy levegőt vettem, mielőtt megszólaltam volna:

-          Nem értem, mit akar ezzel – mondtam rekedten, bizonytalan hangon.

-          Tudja, Miss Cresta, szerintem az apjára ütött. Maga mit gondol?

   Azt, hogy nagyon elcseszte, ha azt hiszi, hogy ezért elárulnám Finnicket. Igen, ezt akartam mondani, de egy szót sem bírtam kibökni, csak bámultam Leezát, mintha hipnotizált volna. Finnick lánya. Aztán legnagyobb meglepetésemre Noah törte meg a csendet, meglepően határozottan.

-          Maga kényszerítette Finnicket erre az egészre! – Olyan lángoló tekintettel meredt az elnökre, hogy a karomon égnek álltak a pihék, Snow pedig szélesen elvigyorodott. Hátradőlt méretes székén, és egy pillanatig elégedetten figyelt minket, mint aki büszke arra, amit tett, és úgy tűnt, kifejezetten szórakoztatja ez az egész.

-          Ó, pedig úgy látom, Miss Cresta nem volt tisztában azzal, hogy… Hogy is fogalmazzak… Becsúszhatott néha egy kis baleset.

   Elvörösödtem, de aztán rögtön ki is hűlt az arcom. Egy feltűnő mozdulattal fordítottam el a fejem a kislányról, és összezártam a szemhéjaim. Émelyegni kezdtem, a kezem a halántékomhoz kapott, hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy hol lehetek. Kirázott a hideg, ahogy a fejemben pörögtek az ide nem illő emlékképek, és először észre sem vettem, hogy felkuporodom a székre, hogy aztán a füleimre tapasszam a tenyereim.

-          Hagyjanak békén – súgtam. – Hagyjanak! – A hangom hisztérikussá vált, a tekintetem ide-oda ugrált a teremben, a fejemben egy alattomos hang sziszegett. Sosem volt az öné, Miss Cresta, végig a mi tulajdonunkban állt. Épp ezért nem is kell hozzá hűségesnek lennie, mint ahogy ő sem volt az magához.

   Vér szaga terjengett visszafogottan a levegőben, és abban a pillanatban fogtam fel, hogy nem a fejemben beszélt hozzám a hang. Snow elnök ejtette ki ezeket a szavakat, a szemem pedig hatalmasra nyílva meredt a csészéje szélén ülő vércseppre. Vér, vér, vérszag. Snow árasztotta, végig…

-          Nem! – sikítottam. A háttérben Leeza sírni kezdett, fülsértően, irritálóan, mire a kezeim még erősebben préselődtek a füleimnek. 

-          Úgy látszik a vendégünk átcsöppent egy másik világba. Ébresszük fel, mutassuk meg neki, hogy a döntéseinek súlya van! Fogják meg!

   A testem összerándult, ahogy a hozzám érő kesztyűs kezeket vártam, de nem éreztem semmit. Remegve pillantottam fel, a következő pillanatban Noah kiáltása ütötte meg a fülem. – Hé! Eresszetek!

   A tenyereim eltávolodtak a füleimtől, a gyomrom akkorát bukfencezett, hogy majdnem magával rántott engem is. Hirtelen fel sem fogtam mi történik, csak akkor, amikor az egyik békeőr felemelte a fegyverét.

-          Ne! – üvöltöttem, és előrelendültem, de két vasmarok ragadott meg hátulról, a hátam kemény páncélnak csapódott. – Hagyják békén! – Tekeregtem az őr karjaiban, kétségbeesetten próbáltam magam kiszabadítani, a bőröm lüktetni kezdett a fájdalomtól…

   Snow halványan bólintott, a fegyver pedig egy hangos dörrenéssel elsült.

-          Nem! – ordítottam, miközben a békeőr a magasba emelt, a lábaim a levegőben kalimpáltak.

   A vér vörösen fröccsent a másik őr makulátlanul fehér páncéljára, Noah feje abban a pillanatban félrebicsaklott. Szünet nélkül sikítottam, és olyan erősen zokogtam, hogy a testem szinte rángatózott. – Noah! Noah, nem!!!

   A békeőr elengedte Noah élettelen testét, ami egy tompa puffanással ért földet. Kerek szemekkel bámultam a hullát, ami két perce még élt, ami fél órája még engem ölelt. Nem bírtam felfogni, hogy ennyi. Noah, aki segített nekem a Nagy Mészárlás előtt, Noah, aki bátorított, ha szükségem volt rá. Most viszont már vége volt, a szíve megszűnt dobogni, a koponyáját egy golyó lyukasztotta át. És úgy hevert a földön, mint egy zsák, mint egy tárgy, a vértócsa pedig egyre csak hízott körülötte.

   Hátravetettem a fejem, és újra felordítottam. Az arcom eltorzult, és ez az egész szinte fizikai fájdalmat okozott. A teremben visszhangoztak a kétségbeesett kiáltásaim, a következő pillanatban pedig Snow felállt a székéből. A hangja harsogva kiabálta túl a zokogásom:

-          Ez volt az utolsó, Annie Cresta. Ez történik, ha nem működik együtt. És meglátja, megteszem ezt még százszor is, ha az kell, de nem fogom engedni, hogy ellenálljon nekem. Vigyék innen!

   Az utolsó dolog, amit megláttam, mielőtt kivonszoltak a teremből Noah üvegesen a plafon felé bámuló szeme volt. A fáklyák fénye megcsillant az íriszén, amit ő már soha többé nem fog tudni használni.