61. rész

   Végigsimítottam a szürkével felfestett napirenden az alkarján. Az erek kidudorodtak a bőre alól, én pedig végighúztam rajtuk a mutatóujjam, mert tudtam, hogy ezek is az ő részei, hogy ezekben dübörög az a vad, szabad vére.

   Mosolygott, már nagyon régóta. A fejemet csupasz mellkasára hajtottam, és hallgattam, ahogy egyre lassabban ver a szíve, ahogy megnyugszik. Egyik tenyere a hátamon nyugodott, a másikkal pedig a derekamat támasztotta meg, és így hevertünk a takaró alatt.

   Fogalmam sincs, mikor jöhettünk vissza, mikor fordultunk be a lakófülkébe, mikor… Minden annyira összemosódott, még mindig alig tudtam felfogni. A menyasszonya vagyok. Hamarosan pedig a felesége leszek. A tüdőmben még mindig éreztem az erdő nedves föld illatát, hallottam a harkály kopácsolását, a szarvas légies alakja még mindig az elmémben táncolt, de még mindig erősebb volt bennem a boldogság, a boldogság, hogy ő sem akar elszakadni tőlem. Hogy ő is örökre akar engem.

   Feljebb húzta rajtunk a takarót, aztán odahúzta a másikat, mert az az egy nem igazán fedett be mindkettőnket. A bőrömet libabőr lepte el, de amikor a meleg anyag a nyakamig betakart, rögtön jobb lett. Az ágyneműnek izzadság és földszaga volt, a levegőben pedig még mindig éreztem a röpködő szikrákat, amik egy másodperc alatt felperzseltek. Közelebb simultam hozzá, a karjaim átölelték a nyakát.

-          Kicsit leépültem, nem igaz? – kérdezte bánatos mosollyal az ajkán, mire a mellkasába temettem az arcom. Lefogyott, az igaz, de csak annyira, amennyire csak az vehette észre, aki már minden porcikáját jól ismerte. Egyébként nem volt annyira feltűnő. Megsimogattam az arcát, aztán összedörzsöltem az orrunkat, hogy jobb kedvre derítsem.

-          Nem így mondanám – dünnyögtem. – Inkább egy nagyon kicsit megváltoztál. Szerintem pont, hogy szálkásabb lettél. És… nekem így is tetszel. De ne mondd, hogy rajtam nem látszik meg ez az egész… Mégsem érzem, hogy ne kellenék neked.

-          Jól érzed – súgta, most már kissé derűsebben.  

   Az arcomhoz nyúlt, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, mire én megcsókoltam a napirendet a karján. Nem tudtam, miért vagyok ennyire rákattanva az ideiglenes tetoválásra – főleg, hogy már nekem is volt ilyen -, de valamiért mindig késztetést éreztem, hogy valamilyen módon hozzáérjek.

-          Neked nem lenne most valami dolgod? – kérdeztem suttogva, az ajkamon pimasz mosoly bujkált.

-          Viccelsz? – Felkönyökölt, hogy változtasson a testhelyzetünkön, és most már ő nézett le rám. A kezeink az arcán kulcsolódtak össze, az ajkaink futólag értek össze. – Nem érdekel. Itt akarok lenni, veled.

   A tenyerem a mellkasára simult, és elindult felfelé, hogy aztán a vállát, majd a tarkóját cirógassa. Az arcom követte a kezemet, aztán a nyakához simult, én pedig elégedetten hunytam le a szemem. Biztonságban éreztem magam, a lehető legnagyobban. A szívem úgy verdesett, mint egy kalitkába zárt madárka, a halántékomra nedvesen tapadt a hajam. Nem tudtam, hány óra lehet, nem tudtam, mi történhet odakint, de abban a pillanatban nem is érdekelt.

-          Biztos vagy benne? Tényleg a feleségem leszel? – suttogta a vállamba, a hangjában azonban nem hallatszott a bizonytalanság, amit a kérdéséből lehetett volna kikövetkeztetni.

-          Hagyd már abba, hallod? – mosolyodtam el még mindig csukott szemmel, és megcsókoltam a nyakát. Magam sem tudom miért, de beleborzongtam. – Igen, a lehető legbiztosabb.

   A tenyere végigsimított fedetlen hátamon, kicsit érdesen, kicsit kényelmetlenül, de szeretetteljesen, és ez nekem bőven elég volt. – Akkor jó. Így húszadszorra talán hiszek neked.

  

   Szinte táncoltam a boldogságtól. Nekem semmi dolgom nem volt egész nap – szó szerint -, Finnick viszont attól még, hogy ez az egész tegnap megtörtént az erdőben, nem felejthette el, hogy része a lázadásnak, és hogy része a társadalomnak. Igazából, ha nem lenne a fejemben az az icipici probléma, akkor talán még a katonai kiképzésen is részt kéne vennem, de mivel ott van, ezért azon kívül, hogy a terápiára járjak és egyek, nem igazán tudtam elfoglalni magam semmivel.

   Legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy Finn megkérte a kezemet, legszívesebben minden szembejövő arcába beleüvöltöttem volna az örömöm tárgyát. És habár Finnick nem mondta el még senkinek – legalábbis aznap vacsoránál, vagy ma reggelinél nem említették az asztalunknál ülők – én nem tudtam elképzelni, hogy ne áruljam el az első ismerősnek. Fel és alá járkáltam a lakófülkében, a tekintetem ide-oda ugrált, és állandóan sóhajtoztam. Ha egy pillanatig is nyugodt maradtam, a térdeim azonnal táncolni kezdtek, mintha kényszeríteni akarnának, hogy ne álljak le. Ha lehunytam a szemem, őt láttam és engem, és ha kinyitottam, akkor is. Szinte fájt, hogy nem volt most velem, és egyszerűen nem bírtam mit kezdeni magammal. Az alkaromra felfestett számok és betűk olyan siralmasan kevés feladatot adtak, hogy tehetetlennek, és már-már feleslegesnek éreztem magam. Épp azt fontolgattam, hogy lefutok Edie-hez a kórházba, hogy megosszam vele a fejleményeket, amikor valaki kopogtatott, nem éppen finoman.

   Összeráncoltam a homlokom, és gyanakvóan léptem az ajtóhoz. A szívem hevesen dobogott – jó, persze egész nap, nem csak most -, az agyam pedig lázasan pörgött, ahogy számba vettem, hogy vajon ki lehet az. – Ki az? – szóltam ki, és meglepetten mustráltam, hogy a hangom vidámabb, mint általában.

-          Na vajon ki, zsenikém! – hallatszott a válasz, mire a szemeimet forgatva ajtót nyitottam.

   Johanna úgy robogott be, mint egy rinocéroszcsorda. Gyorsan félreugrottam az útjából, aztán meglepetten bámultam rá. Tudnia kéne, hogy Finnick nincs itt, mi meg alig beszéltünk mostanában… Miért jönne ide önszántából? Ezt a gondolatot azonban gyorsan elnyomta valami sokkal erősebb, na meg rózsaszínűbb. Mondd el neki, mondd el neki! Megráztam a fejem, és kipislogtam a szememből a kábaságot.

-          Szia – szóltam, amikor végre kényelembe helyezte magát az ágyon. Úgy nyúlt el rajta, mintha otthon lenne, ami persze nem igazán zavart, mert pontosan valami ilyesmire számítottam tőle, ezen pedig önkéntelenül el kellett mosolyodnom.

-          Mi az, minek örülsz ennyire? – fintorodott el, aztán beletúrt rövid, barna hajába. Most, hogy jobban megnéztem, eléggé gondterheltnek tűnt. – Csak nem rátaláltál a szőke hercegedre, aki végre hajlandó elvenni, hm?

   Akaratlanul is elnevettem magam, és közben megpróbáltam elképzelni Finnt, ahogy elmondja Johannának. – Szóval… tudod?  

-          Amúgy is sejtettem, hogy van valami, mert tegnap óta mindketten rohadtul irritálóan vigyorogtok egymásra, mintha lenne valami, amiről csak ti ketten tudtok. Meg azok a nyálas, tocsogós pillantások… Na mindegy, Finnick elmondta, ja.

-          És… akkor miért vagy itt?

-          Nos, tudod abban a furcsa és ritka betegségben szenvedek, hogy nincs mit csinálnom. Nekem is lenne kiképzésem, de azt mondták, szüneteltessem egy kis ideig, amíg fel nem szedek magamra valami kis… zsírt. Hájat. Mindegy. És fura, hogy pont hozzád jöttem, de te vagy itt az egyedüli, aki nem dumál folyamatosan elektromos szarságokról, vagy nincs eltérítve, ó, és azt kifelejtettem, hogy Katniss még nálad is jobban irritál, tehát azt hiszem már érted, miért vagyok itt.

-          Ki van eltérítve? Miről beszélsz? – szűkítettem össze a szemeim, mire Johanna elnevette magát.

-          Há! Úgy látszik a kis férjed mégsem mond el neked mindent. Boldogság örökké, idegesítő rózsaszín köd, komolyan, rá sem merek gondolni, mit csinálhattok ti ketten itt, amikor nincs itt senki más. Hánynom kell néha!

   Úgy látszott, hogy most sem úszom meg Johanna csesztetését. Nagy levegőt vettem, nehogy felképeljem még abban a pillanatban; Finnick helyében is rosszul esett, amit mondott. Nem beszélhet így kettőnkről, egyszerűen… - Hé, be ne kattanj itt nekem.

   A látásom kiélesedett, és Johannát pillantottam meg, ahogy a képembe integet. Megráztam a fejem, leültem mellé az ágyra, a tenyerem viszont szinte még mindig égett azért a pofonért. Végül is, akkor kvittek lennénk. Úgy is jó sokszor fejbe csapott már az arénában, igazán nem bántódhatna meg.

-          Olyan durván tudsz bambulni, mint valami borjú – billentette félre a fejét.

-          Jól van – dohogtam. – Milyen eltérítésről dumáltál az előbb?

   Johanna hanyag mozdulattal ült fel, a hátát a falnak támasztotta. – Szerinted hol volt Peeta az utóbbi hetekben? – Vállat vontam. – A Kapitóliumban valahogy átprogramozták az agyát, de nem vágtam teljesen, amit elmagyaráztak belőle. Mindegy, a lényeg az, hogy vadászdarázs-méreggel hatással voltak az emlékeire talán, és így egy valakit tekint a legnagyobb ellenségének. Katnisst. Majdnem kinyírta a csajt aznap, amikor visszajöttünk.

   Elkerekedett a szemem. Hirtelen rettenetesen rossz érzés árasztott el, ahogy elképzeltem a jelenetet. Eléggé lesápadhattam, mert Johanna felült, hogy nem túl enyhén megveregesse az arcom, hogy magamhoz térjek. Megráztam a fejem, és erőszakosan elkaptam a csuklóját, hogy ellökjem magamtól. Égtek az orcáim és a szemeim, és hirtelen magam sem tudtam, miért lettem hirtelen ennyire dühös. Johanna bánatosan elmosolyodott, és leejtette a kezét az ágyra. – Te is haragszol? – kérdezte halkan, a szemei csillogtak.

-          Történetesen rád! – fontam keresztbe a karjaim, és lesütöttem a szemem. – Ha csak azért jöttél, hogy bokszzsáknak használj, akkor akár le is léphetsz!

-          Nem azért jöttem, zsenikém. – A mutatóujjával köröző mozdulatot írt le a halántéka mellett. – Finnick meg is ölne, most az egyszer úgy igazából. Mondtam már, hogy azért vagyok itt, mert halálra unom magaaam. – Jól kihangsúlyozta az utolsó ’a’ hangot, mintha amúgy nem érteném meg.

-          És mégis mit akarsz csinálni? – dünnyögtem, az egyik kezemmel megérintve az arcom.

   A lány arcán ördögi vigyor terült el. – Van egy ötletem. De csak ha van elég vér a pucádban, hogy beszállj.

   Éreztem, ahogy a szívem a torkomban kezd dobogni, de szinte akaratlanul is közelebb hajoltam. Johanna felvonta a szemöldökét, mintha a beleegyezésemet várná, mire felsóhajtottam. – Mondd már!

  

   Ismeretlen, de nem kihalt folyosókon masíroztunk végig, szinte futólépésben. A hajam lobogott mögöttem, ahogy elhúztunk egy csoport szigorú tekintetű férfi mellett, akik valamiféle furcsa sapkában álldogáltak a fal mellett. Megragadtam Johanna csuklóját, hogy nehogy lemaradjak tőle, a fülemben hangosan dobolt a vér, az ereimben zubogott az adrenalin. Nem tudom, miért mentem bele. Fogalmam sincs, de amikor felajánlotta, nem sokat gondolkodtam.

   Lifteken vezetett le, és komolynak tűnő, súlyos ajtók előtt osontunk el, amelyek mögül vita hangja szűrődött ki. Talán Finnick is ott volt éppen, ki tudja.

   Johanna lerobogott pár lépcsőn, én pedig a nyomában loholtam,

bár már eléggé kifulladtam, az izzadság a halántékomhoz tapasztotta a hajam. A torkom olyan lett, mint egy smirgli, és hirtelen levegőt sem kaptam, mégis makacsul a lány sarkában maradtam, és én is felnevettem vele együtt, amikor diadalmasan egy kifüggesztett felirat felé bökött a falon. KIKÉPZŐTERMEK.

   Az egész helynek rettenetes tornaterem szaga volt, az a tipikus, amit a mi sulinkban is sokszor éreztem. Lábak dobogása visszhangzott ki a termekből, Johanna pedig úgy osont az árnyas folyosón, mint aki már nem először jár itt. Hát persze. Magas ajtók mellett haladtunk el, amik csak résnyire voltak nyitva, mögülük erős lámpák fénye szűrődött ki, és emberek kiáltozásai hallatszottak. A levegőben apró porszemcsék táncoltak, és csillogtak a lámpafényben.

   Johanna már jóval előttem járt, én kissé lemaradtam a nagy bámészkodásban. Most az egyik ajtó előtt állt, és türelmetlenül dobogott a lábával, aztán félreállt, hogy betessékelje kissé lihegő, izzadt alakomat. Ahogy beléptem, először sötétséggel találtam szembe magam, de a következő pillanatban valami felzizzent, és felvillantak a fények a tornaterem plafonján. Johanna becsukta maga mögött az ajtót – ő tényleg kilincsre zárta, nem úgy, ahogy az előbbi csarnokoknál, és úgy sejtettem, hogy ezzel is egy újabb szabályt szegünk meg.

-          Oké – szólalt meg. – Ünnepeljük meg ezt a cukcsi kis eljegyzést egy cukcsi bunyóval. Mit szólsz, Cresta?

   Megingattam a fejem. – Nem arról volt szó. Biztos, hogy nem. – Aztán, mielőtt észbe kaphattam volna, Johanna már meg is indult felém, és taszított egyet rajtam. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy visszanyertem az egyensúlyom, és kétségbeesetten kutattam valami megoldás után, hogy hogy menekülhetnék el, hogy hol találhatnék valami kibúvót. Tudtam, hogy olyan emberrel állok szemben, akit nem jó ötlet felidegesíteni, és aki teljességgel kiszámíthatatlan, de valahogy mégsem hittem, hogy bántana. 

60. rész

Sziasztok!

Egy olyan fejezetéhez értünk a történetnek, amit én nagyon-nagyon élveztem írni. Komolyan, itt nem akadtam meg, mert már nagyon régóta a fejemben van, és eléggé lelkes vagyok vele kapcsolatban. Remélem nektek is tetszeni fog, jó olvasást!:)

   A szívem hevesen vert, ahogy a fejemre húztam a kapucnit. Amikor leengedtem kesztyűbe bújtatott kezem, Finn rögtön érte nyúlt, és bátorítóan rám mosolygott. Egyre hidegebbnek éreztem a folyosókat, amiken végighaladtunk, és ahogy a minket kísérő őr egy kóddal kinyitotta a nehéz fémajtót, megtorpantam.

   A férfi meglepetten fordult hátra, Finnick azonban mintha már felkészült volna a reakciómra. Előttünk egy szinte teljesen sötét, csempével borított visszhangos folyosó nyúlt el, a lábaim pedig egyenesen a földbe gyökereztek. A torkom kiszáradt, a vér hangosan dobolt a fülemben, a fejemben az áram sercegése, és az az enyhe égett szag derengett fel, amit akkor éreztem, amikor…

   Finnick szólt az őrnek, hogy várjon egy kicsit. Hátráltam pár lépést, a teljesen ártalmatlan folyosó felől szinte éreztem a halál és a fertőtlenítő bűzét, szinte láttam Prescottot, ahogy fölém hajolva vicsorog. Ziháltam, és legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy eltűnjek a lakófülkénkben, de aztán megláttam Finnick aggódó, és kissé csalódott arcát. Nem fordulhatok vissza most, amikor annyira meg szerette volna mutatni a friss, pelyhes havat, a csípős szellőt és az állatokat. Ez csak egy folyosó. Egy rohadt folyosó.

-          Gyere, Anns. – Finnick finoman húzni kezdett, a kesztyűmön át is éreztem a tenyere melegét. – Semmi baj, hallod? Itt vagyok.

   Kerek szemekkel pillantottam fel az arcára, aztán remegve bólintottam. A lépteink visszhangoztak, ahogy egyre mélyebb sötétség vett minket körbe, mígnem a lámpák teljesen eltűntek. Visszafojtott lélegzettel lépdeltem, Finnick karja a derekam köré fonódott, a testem az oldalának préselődött. Szó szerint reszkettem, de nem csak a rám törő emlékektől, hanem a hidegtől is. Nem tudom, hogy beképzeltem-e magamnak, vagy tényleg éreztem a hűvös levegőt, ami az egyre közeledő felszínről szivárgott alá.

   A levegő egy nem túl halk kilélegzéssel szabadult ki a tüdőmből, ahogy az őr újabb lámpákat kapcsolt fel. Rácsos ajtók zárták el előlünk az utat, úgy látszott, nagyon komolyan veszik, hogy itt élnek a föld alatt. Az őr megtorpant egy liftajtónál, és robotos hangon szólalt meg: - Tudja az utat. – Azzal kinyitotta előttünk, mi pedig beléptünk, és abban a pillanatban valami nagyon különös érzés fogott el.

   Ahogy a lift falai körülzártak minket, halk surrogás hangzott fel, én pedig éreztem, ahogy emelkedünk, ahogy a fejem megfájdul egy pillanatra, végül pedig a kattanás, amivel a szerkezet hirtelen leállt.

  

   Először Finnick lépett ki, a bakancsa alatt csikorgott a finom kavics. A hideg levegő azonnal beáramlott a liftbe, kipirosítva az arcom, meglebegtetve pár tincsemet a kapucni alatt. Finn a kezét nyújtotta, én pedig remegve elfogadtam, és egyetlen lépéssel eltűntettem a talpam alól a gumiréteggel fedett padlót.

   Hunyorogtam, miközben lassan körülnéztem. Az eget világosszürke felhők borították be, de mégis úgy hatott, mintha sütött volna a nap, a szememnek szörnyen furcsa volt a fény. Csak pislogtam, és visszafojtott lélegzettel léptem előrébb.

   Körülöttünk málló, fakószürke romok álltak mindenfelé. A földön szétszóródtak a porladó téglák, az enyhe szél felkapta az utánuk maradt finom szemcsés anyagot, hogy aztán elvigye a hátán. Finnick ujjai a kezemre kulcsolódtak, és egy darabig csak álltunk ott, egymás mellett, a lehető legnagyobb csendben. A szemeim kíváncsian, és szinte lenyűgözve pásztázták a lebombázott épületek hetvenöt éves romjait, az omladozó oszlopokat, amiket már teljesen betakart a vastag, puha moha, és az ablakok üvegtelen, hiányos üregeit a pókhálós, ódon falakban. A lábaim akaratlanul is megindultak, a kezem levált Finnéről, és most erőtlenül lógott az oldalam mellett. Egy járda halvány, rég elfeledett nyomaira bukkantam, amit valaha átlagos emberek átlagos házaiként szolgáló maradványok kísértek. Szinte hallottam az ezeken a helyeken elhangzott beszélgetéseket, a magányos lány zokogását a párnájába, a két ház közötti sikátorban elejtett, titkos csókot pedig szinte éreztem a számon.

   Odaléptem az egyik csonka falhoz, aminek fakó színeit a moha méregzöldje színesítette meg, és óvatosan végighúztam a tenyerem az érdes felületen. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem; éreztem az itt megsütött süti illatát, és az anyuka hangját, aki a gyerekeinek kiabált, hogy jöjjenek vacsorázni. Finnick mellém lépett, de nem szólt egy szót sem, és nem is ért hozzám, mintha tudta volna, hogy gyászolok valamit. Ráemeltem a tekintetem, mire halványan bólintott, én pedig elindultam, és tovább követtem a járdát, melyre már jócskán ránőtt a fű és a gazok.

   A házak megritkultak, majd teljesen eltűntek, a járda viszont egyre csak szélesedett, mígnem észre nem vettem, hogy egy nagy, kör alakú térré formálódik. A teret épületek romjai vették körül, a közepén egy leharcolt alapzat, amin valaha szobor állhatott. Ahogy óvatosan közelebb sétáltam, megpillantottam, hogy még megmaradt belőle egy kis darabka: egy méretes cipő, és egy éles tárgy, amint beleáll az alapzatba. – Egy bányász – szólalt meg Finnick a hátam mögött. – Egy bányászt ábrázolt. Grafitbányászt.

   Ránéztem, az arcán aggodalmat véltem felfedezni. Apró mosolyt küldtem felé, és finoman két kezem közé fogtam az övét. Nem viselt kesztyűt, a tenyere már egészen kivörösödött, ezért gyengéden dörzsölgetni kezdtem. Aztán ahogy elnéztem a feje mellett, elállt a lélegzetem. A Tizenharmadik Körzet romjain túl hatalmas hegyeket láttam, tintazölden, sötétszürkén elnyúlva a tájban. Sűrű erdő borította őket, fölöttük halvány köd gomolygott, bekúszva a fák lombkoronája közé. Soha azelőtt nem láttam ilyesmit élőben.

-          Szeretnéd megnézni közelebbről? – kérdezte halkan Finnick, már mindkét kezét a tenyereim között nyugtatva.

   Nem bírtam megszólalni, csak határozottan bólintottam, mire Finn elvigyorodott, és a szokásos hosszú lépteivel elindult kifelé a térről. A romok között vágtunk át, ahogy a kezébe kapaszkodva követtem őt, a szél süvítve fújt ránk az átlyukasztott falakon keresztül. Majdnem fél órán keresztül gyalogoltunk csendben, az épületek egyre ritkultak, a látvány egyre inkább kitárult. Amikor egy elég meredek kiszögellés szélén torpantunk meg végül, eszembe jutott valami, amit töri órán tanultam még: a Tizenharmadik Körzet egyik része egy fennsíkon fekszik.

-          Itt fogunk lemenni? – kérdeztem, mire Finn megrázta a fejét.

-          Keresünk egy kevésbé durva részt, és úgy megyünk le a völgybe.

   Völgy. Az otthonunkban nem voltak völgyek, hatalmas hegyek, és friss porhóval borított romok sem. Ott nem csípte meg az arcomat a fagy, és ott nem vörösödött el Finnick keze sem.

   Végül sikerült találnunk egy kevésbé meredek részt, ahol óvatosan leereszkedtünk. Finnick fogta a derekam, ahogy a lejtőbe ágyazódott sziklák között manővereztünk, a magas, göcsörtös törzsű tölgyek pedig lassan feltűntek körülöttünk, mígnem a nappali fényt felváltotta a fák árnyéka által nyújtott félhomály. Felemeltem a fejem, a látóteremet sötét fák testes törzsei szabdalták fel, a talpam alatt még picit havas, hepehupás talajt éreztem.

   Az orromba új illatok törtek be: vizes föld, moha és nedves fakéreg. A leheletünk légies felhőként rajzolódott ki a levegőbe, ahogy egymás kezét fogva elindultunk. Nem győztem ide-oda kapkodni a fejem, de csak azért, mert mindenhonnan halk motoszkálást, és a szél süvöltését hallottam. Finnick megtorpant, és a lombkoronák felé emelte a tekintetét, majd leintett, hogy figyeljek. Először nagyon halkan tudtam csak kivenni a kopácsolást, de aztán egyre csak erősödött a hang, mígnem egy fekete, fehér hasú madár ereszkedett le az egyik fölénk nyúló törzsre. A lábai megkapaszkodtak a fás anyagban, és egy pár pillanatig még fészkelődött, mielőtt megtalálta volna a helyét. Még levegőt venni sem mertem, nehogy elijesszem, amikor hátravetette a fejét, hosszú csőrét pedig a fának ütötte újra és újra.

   Finnick mosolygott, amikor a tekintetünk találkozott, én pedig akaratlanul is viszonoztam. A kezeink újra összekulcsolódtak, amikor továbbindultunk, a szemeim pedig újra kíváncsian pásztázni kezdték az erdőt. A fák ágain már olvadozott a túl korai tél hozta porhó, és már a bakancsaink alatt is csatakos lett kissé a terep. A fehérség alól átsejlett a lehullt levelek nedves rétege, összesározva a cipőinket, és a nadrágunk szárát.

   Úgy tűnt, Finn tudja merre tartunk, mert nem úgy nézett ki, mintha csak úgy lézengene itt. Egy kis idő múlva megpillantottam magam előtt a távoli hegyeket, és azoknak fehérrel borított csúcsait, és a felhőket, mert egy mély szakadékhoz értünk. Ahogy lepillantottam, majdnem megszédültem, akkora távolságokat tudtam belátni. A köd sejtelmesen gomolygott a hegyek csúcsai körül, és olyan sűrűnek hatott, mintha rá lehetett volna ülni. Mögöttem Finn lekanyarította a válláról a hátizsákot, és egy méretes pokrócot húzott elő belőle, amit leterített a sáros földre.

   Ahogy letelepedtünk, összehúztam magam, és hozzábújtam, a karjaimmal átölelve a derekát. Felhúzta a saját kapucniját is, és szorosabbra kötötte a sálját, hogy aztán engedje, hogy a kezeimmel melegítsem kihűlt ujjait.

-          Ugye, milyen más? – szólalt meg, a homlokát az enyémnek támasztva.

-          Leírhatatlan – sóhajtottam, és megérintettem az arcát, ami enyhén kipirult a hidegtől. A szája széles mosolyra húzódott, mire valami elképesztően jó érzés töltött el, a szívem hevesen kezdett verdesni, a számat elhagyta a szokásos idegesítő, zavart vihogásom.

-          Még mindig szörnyen cuki vagy ilyenkor – vigyorgott Finn, mire éreztem, hogy az arcom teljesen kipirosodik, és nem a hidegtől. Aztán lehajtotta a fejét, mintha kerülné a tekintetem, és halkabban folytatta: - El sem tudod képzelni, meddig hallgatnám ezt.

-          Most nem vagy őszinte – motyogtam mosolyogva, miközben az arcomat a vállára hajtottam, és beszívtam az illatát.

-          Figyelj, maradjunk annyiban, hogy ez egy sajátos szexepil. – Felnevettem, még mindig a vállára dőlve, és éreztem, ahogy kifújja a levegőt. – Inkább ez, minthogy sírj.

   Felsóhajtottam, és kicsit közelebb húztam magamhoz. Az utóbbi időben rövid idő alatt elképesztően sok rossz dolog történt velünk, és megszámolni sem tudnám, hányszor volt veszélyben az életem. Emberek haltak meg a szemem előtt, és titkokról hullt le a lepel. Újra felsejlett előttem Leeza arca és tengerzöld tekintete, és abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak kitörlődnének azok az emlékeim, amiket legszívesebben elfelejtenék, még ha ezzel el is veszne belőlem egy kis darab.

-          Nem fogok – mondtam kis szünet után. – Nem fogok sírni. És félni sem.

-          Helyes – felelt Finn, a teste viszont megfeszült a következő másodpercben. Finoman kocogtatta meg a vállam, és a fejével óvatosan mellénk intett.

   Lassan emeltem fel a fejem, és visszafojtott lélegzettel figyeltem a nagy barna szőrű állatot, ami méterekre tőlünk állt meg. A szakadék szélétől nem sokkal álldogált, fejét felemelte, két füle közül méretes agancsok meredeztek az ég felé. Csillogó kerek szemei idegesen jártak ide-oda, koromfekete orrán megcsillant a fény. Ahogy ott állt a maga karcsú, légies valójában, hirtelen el sem hittem, hogy ilyen létezhet. Még sosem láttam élőben igazi szarvast, de ez minden képzeletemet felülmúlta. A szívem hevesen dörömbölt, ahogy síri csöndben bámult minket, és amikor nem mozdultunk, egy másodpercre elfordította a fejét, majd vissza. Ilyen állatokra vadászott Finnick és Katniss? Ilyen szarvasok húsát ettem az elmúlt napokban?

   Egy kicsit elhúzódtam Finnicktől, hogy jobban lássam az állatot, de az abban a másodpercben sarkon fordult – olyan hévvel, hogy kis híján orra bukott -, és eltűnt a sűrű erdőben. Egy kis ideig még hallottam, ahogy az avar ropog a patái alatt, és egy pár pillanatig még ki tudtam venni légiesen szökellő alakját a fák között.

-          Hű – szólaltam meg, és boldogan elnevettem magam. – Igazad volt, tényleg imádom!

-          Nem tudom, hogy lehetett ekkora mázlink – mosolygott Finn, aztán a tekintete elüvegesedett egy pillanatra, mint mindig, amikor erősen agyal valamin. – Talán ez a szarvas nekem dolgozik, anélkül, hogy tudnék róla.

   A két kezembe fogtam az arcát, és hosszan a homlokára nyomtam az ajkam. Lehunytam a szemeim, még mindig az előbb látottak hatása alatt álltam. Öröm töltött el, és gyorsan elkönyveltem magamban, hogy ennél jobb napom talán még nem is volt ezen a helyen. – Egyébként, hogyhogy ilyen simán kijöhettünk? Nem félnek, hogy elszökünk?

-          Miért, el akarsz szökni? – kérdezte. Ahogy megráztam a fejem, elmosolyodott, és kicsit felhúzta a kabátja ujját. – Nézd, van rajtam nyomkövető – mutatott a kicsi, csipogó karkötőre.

-          Akkor konkrétan fogoly vagy itt?

-          Á, nem. Csak nem kockáztatnak, mert szükségük van rám.

-          Ó – bólintottam. – És, rám miért nem tettek ilyen bigyót? Az én szökésemtől nem kell tartani?

-          Hát… ismernek, legalábbis engem. Tudják, hogy nem mennénk el innen egymás nélkül. – Lesütötte a szemét, mielőtt kimondta volna a következő mondatát: - Én legalábbis soha nem hagynálak itt. Soha. Akkor inkább szenvednék.

   Erősen szorítottam magamhoz, és éreztem, hogy a szívem hevesen verdes. – Én sem téged, soha.

-          Ezt jó tudni – sóhajtotta, a lélegzete az arcom mellett képződött felhővé. – Meddig fogsz még tudni elviselni? – A hangja színtelenül csengett, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.

-          Ez meg milyen kérdés? – tátogtam, és elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Finn, tudod, hogy szeretlek.

   Lehunyta a szemét egy pillanatra, és nagy levegőt vett. Egy kis ideig csend állt be közöttünk, és azalatt szinte ezerféle rémkép lepergett a szemem előtt azzal kapcsolatban, hogy most biztos benyögi, hogy ő nem így van velem. Hogy elmúlt.

   Aztán felemelte a tekintetét, a szemei csillogtak, és szóra nyitotta a száját, de hirtelen mintha a torkára forrt volna a mondat. Úgy bámult rám, mintha tartana tőlem, a szívem pedig kihagyott egy ütemet… Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor a számra tapasztotta a száját, az arcomat a tenyereibe véve. A kapucnim hátracsúszott, miközben csókolóztunk, a szemeimet puhán lehunytam, és teljesen belefeledkeztem ebbe az egészbe. Aztán Finn hirtelen elhúzódott tőlem, de az arcomat még mindig nem engedte el. Olyan közel hajolt, hogy az ajkaink összeértek, mire ezt kihasználva röviden megcsókolta az enyémeket.

   Amikor újra eltávolodott, már határozottan nézett a szemembe. – Annie, tudom, hogy nem ezek a legjobb körülmények, és lehet, hogy nem teljesen így képzelted…

-          De mit? – kérdeztem aggódva.

-          Anns, hozzám jönnél?

   Egy pár másodpercig, hosszú-hosszú másodpercekig csak bámultam rá, mint egy idióta. Aztán szép lassan felfogtam. Anns, hozzám jönnél? Szó szerint felsikítottam, és úgy vetettem magamat a nyakába, hogy majdnem hanyatt esett, de megtámasztotta magát, és velem együtt nevetett. – Ezt vehetem igennek? – kérdezte, miközben összedörzsölte az orrunkat.

-          Igen, igen, igen!

-          Jaj, nehogy sírj már!

   A szememhez kaptam, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet. Soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire vágytam már erre, de most, hogy megtörtént, valahogy tudtam, hogy mindig is ezt akartam. Már akkor is, amikor még csak látásból ismertem. Mindig, mindig. 

59. rész

Megkönnyebbülve huppantam le az ágyra, már a kicsit túlméretezett szürke hálóingemben. Sötétség uralta a lakófülkét, egyedül a fürdőajtó kulcslyukán átszűrődő fény, és az ágy melletti éjjeliszekrényen álló kislámpa adott egy kis világosságot. A mellkasomban kezdődő feszítés elmúlni látszott, én pedig nagy levegőket véve úgy éreztem, hogy talán mára már megnyugszom. Johanna és a többiek látványa emlékeket ébresztett bennem, az emlékek pedig rossz érzéseket, szorongást, és ki tudja még mit. Szégyelltem magam ezért, hiszen most már olyan sok minden valóra vált; megmentettek a Kapitólium fogságából, a pszichológus kihozott a kórházból… Mégis, nem bírt eltűnni belőlem az a baljóslatú, sötét mellékérzés.

   Apropó, pszichológus. Az elmúlt négy napban, amíg az ideköltözésemet intézte Finnickkel, megbeszéltük a terápia kezdetének időpontjait is: pontosan két nap múlva újra le kell ülnöm egy dilidoki elé, hogy az megpróbáljon segíteni rajtam. Király.

   Először takartam el a szemem, és csak utána jöttem rá, hogy honnan a hirtelen jött fényáradat. A villanykapcsoló kattant, ahogy Finnick kilépett a fürdőszobából, mezítláb, egy szürke pólót és egy szintén szürke alsónadrágot viselve. Az ujjaim közül pislogtam fel rá, mire az arca… Nem is tudom megmagyarázni a kifejezést, ami kiült az arcára, de aggódást, gondoskodást juttatott eszembe.

   Letelepedett mellém, egy kis ideig a padlót bámulva. A pillantásom akaratlanul is a kezére csúszott, meg a pici vágásokra, és hirtelen észre sem vettem, hogy az ujjaim végigsimítják az egyiket a kézfején. A szemébe néztem, aztán gyengéden felemeltem, és az ajkaimhoz nyomtam az öklét. Az íriszén megcsillant a lámpa fénye, a pupillája kitágult, ahogy figyelt.

   Reggel borotválkozott, észrevettem, mert az azelőtti nap még borosta borította az arcát. Most viszont, ahogy összeszűkített szemmel vizsgálgattam a nyakát, megpillantottam egy apró, vékony vágást, mintha csak véletlenül megvágta volna magát… Elkerekedett a szemem, ahogy leesett. Finnick bánatosan figyelte, ahogy elkapom tőle a kezem, mintha tudná, mire jöttem rá. A szívem hevesebben kezdett dobogni, és ijedten pásztáztam a karja többi részét is, de szerencsére csak a kézfején vettem őket észre.

-          Finnick – suttogtam. – Te bántottad magad? – A szemeim megteltek könnyel, ahogy kiejtettem a számon a gyanúmat. Habozott a válasszal, de aztán kinyújtotta a karjait, hogy az ölelésébe vonjon. Szaporán vettem a levegőt, ahogy az arcom a vállának nyomódott, az ajkaim reszkettek. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, a hálóing alatt kirázott a hideg, és egyre csak rá tudtam gondolni, ahogy a vér kiserken a bőre alól a borotva pengéje miatt. Ahogy összeszorítja a szemhéját, amíg elmúlik a csípő fájdalom, de aztán rájön, hogy így talán jobb volt, mint amikor nem érzett semmit, ezért újra megvágja magát, a vörös folyadék pedig lassan csorog le az ujjai között. – Finnick, válaszolj – nyöszörögtem halkan, a kezeim megmarkolták a felkarját.

-          Csak párszor – felelt erőtlen hangon. – Abbahagytam.

   Remegve szívtam be a levegőt, ahogy még erősebben bújtam hozzá. Nem akartam feszegetni ezt az egészet, de bűntudatom lett volna, ha nem tudom meg, miért tette. Sajgott érte a szívem, miközben óvatosan a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig finoman ringatni kezdtem.

-          - Miért csináltad, Finn? – Volt sejtésem, de az ő szájából akartam hallani. Az elmúlt négy napban annyira izgatott voltam amiatt, hogy ideköltözhetek, és annyira lefoglaltak a saját problémáim, hogy el is felejtettem azzal foglalkozni, ami végig itt volt a szemem előtt, és még meg is jegyeztem magamban. – És… mikor?

-          Még a Kapitóliumban voltál. – A teste megremegett, ahogy ezt kimondta. – Nem mertem elhinni, hogy elveszítettelek… Aztán egyik nap véletlenül megvágtam az arcom a pengével, és arra a pár másodpercre kitörlődött minden az agyamból, ami hozzád meg a lázadáshoz kapcsolódott… Most csalódtál?

-          Nem! – válaszoltam reszketeg hangon, és cirógatni kezdtem a haját. – Dehogy… soha.

   Közben megremegett az egész bensőm. Mindketten szenvedtünk, csak máshogy és kicsit másféleképpen. Néha még mindig éreztem a gerincem alatt hideg követ, még mindig hallottam, ahogy Johanna és Peeta üvöltenek fájdalmukban, és abban a pillanatban egy kicsit megértettem őt. A fájdalom nekem is segített, amikor elkezdtem püfölni a falat az öklömmel, teljes erőmből. Égetett, fájt, de jobb lett tőle egy kis időre.

   Éreztem a mellkasomon, hogy elmosolyodik, az ujjai megmarkolták a hálóingem hátát. – Azért ezt ne mondd – mondta halkan. – Mármint, hogy soha nem csalódtál bennem.

-          Mi lenne, ha most nem beszélnénk ilyenekről? – kérdeztem hangtalanul, aztán elengedtem, és elnyúltam, a kezemet nem véve le az övéről. Ő bánatosan elvigyorodott, aztán szorosan mellém bújt, az orra majdnem az enyémhez ért, és ilyen közelről ki tudtam venni minden apró részletet az arcáról. Lehunytam a szemem, az ujjaimat a párnába temettem, és kinyújtottam a lábaim. – Na jó, arról beszélsz, amiről akarsz – javítottam ki magam egy kis idő múlva. – Csak… ne mondj hülyeségeket.

-          Igenis – súgta, a homlokát az enyémnek támasztva. – Egyéb kívánság?

-          Ígérd meg, hogy többet nem teszed azt magaddal. Most már itt vagyok – simítottam végig az arcán. – Ne csináld többet, kérlek…

   Lehunyta a szemét, ahogy bólintott. Aztán az arca elé emelte a kézfejét, és minden irányba megforgatta, mintha csak ki akarná lazítani. – Ezek a hegek be fognak gyógyulni, Anns – suttogta. – De az, ami velünk történt… Azt nem törölheti ki belőlünk semmi, a nyomai örökre rajtunk maradnak, hallod? Az az igazi veszély, és nem ez.

-          Tudom.

-          Annie, mi győztesek vagyunk. Túlélők. De soha nem nyertünk igazán, egy csomóan alkoholisták lettek, valaki mentális beteg, sokakból meg prostit csináltak a fővárosban. Nem szűnik meg soha, mindig szenvedni fogunk, de nem kell egyedül csinálnod, jó? Együtt visszük majd.

-          Ahogy eddig is – szóltam hevesen dübörgő szívvel, a következő másodpercben pedig éreztem, ahogy megcsókol.

   A vérem úgy lüktetett az ereimben, úgy dübörgött a fülemben, mint amikor ritmusra ütnek egy dobot. A lábaink összegabalyodtak, a tenyereim a tarkójára tapadtak, aztán az egyik kezem lejjebb csúszott, az ujjaim a pólóját markolták a mellkasán. A hátamra gördültem, ő pedig ügyetlenül felkönyökölt, miközben nem szakadtunk el egymástól, ás hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem. Érdes tenyere a nyakamra simult, aztán elindult lefelé, végigfutott az oldalamon, megállt a derekamnál. Aztán úgy rántotta el, mintha áram ütötte volna meg a bőrömön.

   Levegőért kapkodva távolodott el tőlem, a szemei mélyzölden csillogtak, én pedig gyorsan felültem. A tenyeremet dörömbölő szívemre szorítva bámultam rá egy pillanatig. Finnick zavartan túrt a hajába, és összeráncolt homlokkal meredt az összegyűrődött lepedőre. A mellkasom fel-le ugrált, ahogy közelebb csusszantam hozzá, a kezem görcsös öklére simult, ami a takarót markolta. – Mi a baj? – kérdeztem halkan. Láttam a torkán, ahogy nyelt, mintha habozna, de aztán felkapta a fejét, a szája elnyílt.

-          Nincs baj… Ugye? – Egyre közelebb hajoltam, szinte éreztem a belőle áradó feszültséget, a keserűséget, mindent, ami velünk történt, mindent, ami a lelkünket nyomta.  

   A falra gondoltam, amit a cellámban püföltem, hogy eltereljem a figyelmet a gyászról, amit Noah miatt éreztem, és valami rögtön fellángolt a mellkasomban. Az egész testem bizsergett, mintha a düh szétáradt volna az ereimben, hogy lángolva megtelepedjen ott, elégetve bennem mindent. Fogalmam sem volt, miért érzem ezt, miért hiszem, hogy egy pillantásommal fel tudnám perzselni egész Panemet. Aggodalom, düh, vágy és szomorúság keveredett bennem, a karjaimon felálltak a pihék.

   Alig vettem észre, hogy már csak pár centi távolság van köztünk. Előrehajoltam, és röviden megcsókoltam, majd még egyszer, és még egyszer. – Itt vagy – mosolyodott el halványan, és lassan felemelte a kezét, hogy a hajamba túrjon, és szórakozottan rendezgesse a hajszálakat az arcom elől.

-          Itt vagyok, veled – suttogtam reszkető hangon. A karjaim reszketve fonódtak a nyaka köré, hogy egy pillanattal később a szájára tapasszam az ajkaim.

   Felriadtam. A szobára sötétség telepedett, és Finnick nyugtalan szuszogásán kívül egy pisszenést sem lehetett hallani. A hálóing a hátamhoz tapadt az izzadságtól, a mellkasom fel-le ugrált, ahogy megpróbáltam lenyugtatni magam. Nem emlékeztem, mit láttam álmomban, de nagyon felzaklatott. Bár, az utóbbi időben már minden azt teszi.

   Ahogy lenéztem Finnre, halvány mosoly jelent meg az arcomon. A takaró csak a derekáig fedte be, a mellkasára nedvesen tapadt a szürke póló, amiben aludt. Finoman felemeltem a paplan szegélyét, és nyakig betakartam vele, aztán felhúztam a lábaim, és lassan leeresztettem őket a padlóra. Az óra hajnali negyed kettőt mutatott, mégsem éreztem fáradtságot. Ahogy az ajtó mellett álló szerkezetre pillantottam, eszembe jutott, hogy holnaptól nekem is szigorú napirendhez kell majd tartanom magam, de most ez sem érdekelt.

   Fogtam magam, és eltűntem a fürdőszobában. Óvatosan felkapcsoltam odabent a villanyt, majd behúztam magam után az ajtót, és amint kattant a zár, lerogytam a padlóra. Csupasz lábaim a hideg követ érték, a kezeim hátulról támasztottak meg. Úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsot, ezért gyorsan lehunytam a szemeim, és nagyokat lélegeztem. Lehunyt szemhéjaim mögött képek sejlettek fel, amiket a fejemet rázva próbáltam elűzni a gondolataim közül. Aztán elakadt a lélegzetem.

   Leeza.

   A kislány képe eddig elhomályosulva tárolódott valahol az elmém egyik eldugott zugában, de most olyan élesen tűnt fel, hogy megszédültem. A szemei pontosan ugyanúgy néztek rám, mint Finnick mélyzöld pillantása, a haja ugyanolyan bronzbarna hullámokban hullott a vállára… Nem mondhatom el neki, gondoltam, és egyre csak a fejemet ráztam.

   A kezeimbe temettem az arcom, és ráharaptam a tenyeremre. Finnick így is teljesen más állapotban volt, mint amikor elhagytuk a Negyedik Körzetet, és ugyanúgy szenvedett, mint én. Tudtam, hogy nem lenne igazságos, ha elhallgatnám előle, de egy másik oldalról nézve, ez kegyes hazugság lett volna… Ez csak egy újabb dolog lenne, ami miatt hibáztathatná magát, ami miatt direkt fájdalmat okozna magának. A döntés így hát megszületett a fejemben, én pedig a kilincsbe kapaszkodtam, és felhúztam magam.

   Amikor újra kiléptem az ajtó mögül, Finnick már átgördült az ágy másik oldalára, lerúgva magáról a takarót. Vigyázva térdeltem fel mellé, és újra betakartam, de most lassan, résnyire kinyitotta a szemét. A szívem hatalmasat dobbant, a számban keserű íz jelent meg, ahogy arra gondoltam, amit épp eltitkolni készültem előle.

-          Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, gyámoltalanul pislogva. Tudtam, hogy nincs teljesen ébren, így csak gyengéden végigsimítottam a homlokán, miközben erőszakkal visszanyeltem a könnyeim.

-          Csak vécén voltam – feleltem suttogva. Leheveredtem mellé, és magamra húztam a saját takaróm, majd közelebb húzódtam hozzá. Ő halványan elmosolyodott, de még mindig nem hunyta le a szemét.

-          Akkor jó – súgta, és felemelte a takaróm, hogy mellém bújhasson, majd visszatakart. – Jó éjt, Annie. Holnap nagy nap vár ránk.

   Aznap éjjel a hisztérikus hangon síró Leezával, és a mellkasomra nehezedő bűntudattal aludtam el. 

58. rész

   Egészen különlegesnek éreztem magam abban a pillanatban, ahogy begomboltam a szürke inget a mellkasomon. Felnyúltam, hogy megigazítsam a gallért, Edie pedig segített feltűrni az ujjakat, aztán átnyújtott egy pici tükröt.

   Végigsimítottam az arcomon, ahogy szembenéztem a tükörképemmel, és elmosolyodtam. A szemeim élénken csillogtak, és habár látszott, hogy nem sokat aludtam, mégis kifejezetten elégedett voltam az eredménnyel. Minden egyes éjszaka rémálmok kísértettek, Finnick pedig az ágyam melletti székeken próbált meg elszundítani, csak hogy velem lehessen, ha szükségem lenne rá. Hát, szükségem is volt. A múlt éjjel viszont volt ott valami más is, ami nem hagyott nyugodni; rettenetesen izgatott voltam amiatt, hogy pontosan négy napja jóváhagyták a pszichológusom javaslatát, és engedélyezték, hogy Finn lakófülkéjébe költözzem.

-          Egy fokkal már jobban nézel ki – mosolygott Edie, és elvette tőlem a tükröt.

-          Kösz – feleltem grimaszolva, de egy másodperc múlva mindketten felnevettünk.

   Finnick megfogta a kezem, és megérintette a kilincset, de előtte még hátranézett rám: - Készen állsz?

   Bólintottam, és hagytam, hogy kinyissa a kórterem ajtaját, hogy a kórházrészleg egyik vegyszerszagú, steril folyosójára érjünk. A szívem hevesen dobogott, ahogy átvágtunk a fehér köpenyes ápolók, orvosok hadán, akik itt közlekedtek. Elámulva kapkodtam a fejemet az ablaktalan folyosó falaira ragasztott papírok között, amik hol vérvételi időpontokat, hol a nővérek beosztását hirdették. A plafonba beépített lámpáktól enyhén hunyorognom kellett, miközben lassan szlalomoztunk a sok ember között. Ők végig itt éltek – állapítottam meg magamban elámulva. – Egy olyan helyen, amiről én kezdettől fogva azt hittem, hogy nem létezik. És az ebben a vicc, hogy sok millióan még most is ebben a hitben élnek.

   Liftek követtek lifteket, a szívem pedig egyre hevesebben dobogott, ahogy a tágas fülkékben ácsorogtunk, miközben az emeletekkel feljebb vitt minket. Nem voltunk egyedül. Hatalmas folyosókon haladtunk végig, amiket megtöltött a sok, ugyanolyan szürke egyenruhába öltözött ember. Nők, férfiak, és gyerekek, különböző tájakról származó emberek utódai. Finnick folyamatosan magyarázott valamit, és végig vigyorgott, de nem igazán figyeltem oda. A pillantásom mindenütt elkalandozott, és egyébként is, az itt lakók beszédének monoton zaja is befészkelte magát a fülembe. Teljesen el tudtunk vegyülni a szürke folyosókon lézengők között, akik közül voltak olyanok, akik mintha a dolgukra siettek volna, de voltak olyanok is, akik csak ácsorogtak, és beszélgettek.

   Az egyhangú szürkére mázolt falakon óriási digitális órák mutatták az időt, a csempézett padlón kopogott a sok-sok bakancs talpa. Sehol sem láttam ablakokat – persze, a föld alatt miért is lennének? -, és ez egy kissé nyomasztóvá tette a helyet, de negyed óra séta után úgy éreztem, talán meg fogom szokni.

   Végre a saját lábamon járhattam, végre nem kellett a kórterembe zárva tengetnem a napjaim. Valami tombolt bennem, amit nem tudtam megnevezni, de vad volt, és erős, és ami a legjobb az egészben, hogy felpezsdített, jókedvre derített. Akaratlanul is rámosolyogtam arra, akivel összetalálkozott a tekintetem, a pillangók pedig élénken röpködtek a gyomromban, amikor Finnick megbökte a karom:

-          Fura, mi? – kérdezte szélesen mosolyogva, mire bólintottam, és meglóbáltam összekulcsolt kezeinket, mint egy hintát. – Már csak pár lépés, és ott vagyunk.

   El sem tudtam képzelni, hogy Finnick hogy jegyezte meg ezt a hosszú, kacskaringós utat a lakófülkéjébe, és előre izgultam, hogy én vajon hogy leszek erre képes. Derékon fogott, és beterelt egy liftbe, amiben most csak ketten álltunk. – Eléggé elhagyatott szárnyon lakom – magyarázta. – Lesznek szomszédjaink, de leginkább olyanok, akiket a Tizenkettesből mentettek ki.

   Átöleltem, és lehunytam a szemem. A lift halkan zúgott, ahogy emelkedett, én pedig Finn mellkasára tapasztottam a fülem, és megpróbáltam kivenni a szívdobogását. Arra gondoltam, ami a Tizenkettedik Körzettel történt, és önkéntelenül is elszorult egy kicsit a torkom. Finnick elvileg fontos alakja a lázadásnak, mégsem valami bőbeszédűek vele szemben, alig akarnak neki részleteket elárulni az országban zajló dolgokról. Legalábbis nem kötötték az orrára ezeket. Ő meg valahogy ugyanígy volt velem; nem szívesen beszélt a harcokról és a fejleményekről, és ha kérdeztem, akkor is eléggé vigyázott, hogy mit oszt meg velem. Talán igaza van, és jobb is nekem így.

   A 714-es lakófülke valóban egy kihaltabb és sötétebb folyosón volt található. Megszeppenve pislogtam körbe a folyosón, a bakancsaink talpának csikorgása visszaverődött a falakról. Finn arcáról mintha lehetetlen lett volna letörölni azt a vigyort, aztán, minden előzmény nélkül befordult az egyik ajtó előtt, így majdnem összeütköztünk. Gyorsan átkarolta a derekam, és úgy álltunk ott az ajtó előtt, mintha vártunk volna valamire.

   Meglepő módon fából volt, rajta fémből egy domború 714-es díszelgett. Finnick lemosolygott rám, és előhalászott a zsebéből egy kulcscsomót, amin többféle különböző kulcs csüngött, és sietve kiválasztotta az egyiket. A szívem rögtön hevesebben kezdett dobogni, magam sem tudtam, hogy miért, de amikor kinyílt az ajtó, alig mertem belépni.

   A szürke falak egy átlagos méretű teret öleltek körül. Innen egy ajtó nyílt egy másik helyiségbe, ami talán a fürdőszoba lehetett, szemközt pedig két, egymástól különálló, nem túl széles ágy állt. Kerek szemekkel léptem beljebb, a lépteim elhalkultak a fülemben dübörgő vér hangja mellett. Az ajtó mellett rögtön fogasokat fúrtak a falba, amiken kettő szürke kabát lógott, a falon méretes analóg óra ketyegett. Úgy tűnt, sebtében próbáltak rendet rakni, mert az egyik fiókból kilógott egy fehér alsónadrág széle, az ágyak pedig kissé amatőr, rendetlen módon lettek bevetve. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem Finnicket, miközben az utolsó pillanatban nekiáll pakolni, hogy aztán értem jöjjön. Egy másodperc múlva megéreztem az ujjait, ahogy körbekulcsolják a kezem. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek, és elmosolyodtam.

-          Nagyon rémes? – húzta el a száját, mire hevesen megráztam a fejem.

-          Dehogy!

-          Tudom, hogy kicsit szürke, de majd feldobjuk valamivel, vagy…

   Mielőtt befejezhette volna, erősen átöleltem a derekát. A levegő egy halk nyögéssel szabadult ki a tüdőmből, ahogy nekipréselődtem, ő pedig egy pillanatra ledermedt, de végül körém fonódtak a karjai. – Épp eléggé feldob, hogy itt vagy – suttogtam. Úgy sejtettem, most már minden egyenesbe jön, főleg, hogy hozzásimulhattam, érezhettem a bőre melegét a tenyerem alatt. Biztonságban éreztem magam.

   Ezen a napon még nem kellett a gépbe dugnom a karom, hogy rátetoválja a napirendem, ez majd csak holnap kezdődik a számomra. Miután Finnick megmutatott mindent a nem túl nagy lakófülkében, összetoltuk a két ágyat, és a rögtönzött franciaágy szélére ültünk. Mesélt az életről, itt a Tizenharmadikban – még részletesebben, mint a kórházban. Mesélt arról, hogy Katniss nincs túl jól, legalábbis lelkileg, és hogy itt van a legjobb barátja a körzetükből, aki történetesen egy srác. Furcsálltam, hogy kihagyja Johannát és Peetát, de nem kérdeztem rá, csak bólogatva hallgattam. Tovább áradozott az itteni erdőről, és újra elismételte, hogy mennyire szeretné nekem megmutatni, én pedig azt feleltem, hogy el is várom, hogy mutassa meg, aztán pedig nevettünk. Végre úgy igazából.

   Az étkező nagy, szárnyas lengőajtaja fölött egy 4-est ábrázoló tábla függött, ami a számát jelezte; minden szárny lakóinak külön ebédlője volt. Közelebb oldalaztam Finnhez, ahogy elvegyültünk a sokaságban, a szürke egyenruhás emberek között. Tetszett, hogy nem tűnök ki, hogy nem néznek rám úgy, mint egy idegenre. Az igazság az, hogy inkább rám sem néztek, sőt, egymásra sem. Csak előre.

   Követtük az embereket be az ajtón, aztán balra fordultunk utánuk. Ahogy beléptünk, rögtön megütötte a fülemet a beszélgetés, az evőeszközök csörömpölése, és hirtelen legszívesebben megvártam volna Finnicket kint. Ahogy jobbra pillantottam, asztalokat láttam, és körülöttük sápadt, nem túl vidám embereket, a vacsorájukat fogyasztva. Eközben megéreztem Finnick tenyerét a vállamon, ahogy maga elé terelt, hogy beálljunk a sorba.

   Követtem az előttem állók példáját, és ügyetlenül emeltem ki az egymásra pakolt tálcák közül egyet, majd a tartókból evőeszközöket, aztán továbbhaladtam. Hallottam magam mögött Finn lépteit, de legszívesebben mindig hátralesegettem volna, hogy biztos ott van-e. Minden irányból hangok jutottak el hozzám, visszhangoztak a falakról, aztán belekúsztak a fülembe. Nagy levegőt vettem, ahogy a fémsínre helyeztem a tálcám, és szembetaláltam magam egy ugyanúgy szürkébe burkolózott konyhással. Bátortalanul biccentettem felé, de ő csak fogta a kanalát, és belelapátolta az adagomat egy tányérba, amit aztán türelmetlenül nyújtott át. Kifordultam, de majdnem elszédültem, ahogy körbenéztem. Ötletem sem volt hova üljek, hogy merre induljak.

-          Annie, várj meg! – Finn mellém ért, és az étkező egyik távoli sarkában levő asztal felé bökött a fejével. – Arra van a helyünk. – Azzal elindult, és ahogy kerülgettük az asztalokat, elkerekedett a szemem.

   Tudtam, melyikhez tart Finnick, de megmondva az őszintét, erre most nagyon nem volt szükségem. Először Katnisst szúrtam ki a sötétbarna oldalfonatával, aki egy magas, és eléggé jóképű sráccal beszélgetett, aki valahonnan ismerősnek tűnt. Beetee mellettük foglalt helyet, és épp Johannának magyarázott valamit hevesen gesztikulálva, aki csak a szemeit forgatva hallgatta, és robotosan bólogatott, mintha nem egészen ott lenne. A székeknél ültek még páran, akiket nem ismertem, én pedig automatikusan behúztam a nyakam.

   Az asztal körül ülők felkapták a fejüket, és meglepetten bámultak ránk. Finnick elvigyorodott:

-          Hé, emberek! – Azzal intett nekem, és leültünk Beetee meg Johanna elé.

   Egy kis ideig feszült csend állt be közöttünk. A srác és Katniss abbahagyta a beszélgetést, Beetee aggódva fürkészett orrára tolt szemüvege fölül, Johanna pedig meg sem próbálta elrejteni, hogy bámul. Lesütöttem a szemem, éreztem, ahogy a többiek tekintete majd átfúrja a testem, és hirtelen úgy éreztem, rögtön felfordul a gyomrom. Annyira különös volt őket megint látni! Katnisst az íja nélkül, Beetee-t, ahogy nyugodtan eszik, és Johannát anélkül, hogy sikítozna álmában… Finnick aggódva pillantott rám, a hangulat egy másodperc alatt megfagyott, aztán az ismeretlen srác újra Katnisshez fordult, és minden folytatódott, ahogy eddig. Óvatosan kocogtattam meg Finnick karját. – Ki az a srác? Tökre ismerős.

-          Katniss barátja, még a Tizenkettedikből ismerik egymást. Gale.

   Gale! Ez a név rögtön eszembe juttatta a dolgokat. Az estéket, amiket Finnel a tévé előtt töltöttünk a Győzelmi Körút alatt, mialatt Katniss családtagjait is meginterjúvolták. Ezt a fiút is mutatták, de Katniss unokatestvéreként volt bemutatva.

   Finn a tányérom felé bökött. – Jó lenne, ha normálisan ennél, meg sem merem saccolni, hogy hány kiló lehetsz.

-          Szerintem határozottan meghízott – szólt közbe Johanna, és Finnre kacsintott, majd hangosan elnevette magát.

-          Hogy vagy, Jo? – kérdezte Finnick a főzeléket kavargatva, és vigyort váltott a lánnyal. – Nem is láttalak a kórház óta.

-          Szarul – felelte Johanna, és megforgatta a szemeit. – A nővérek irritálóak, és még társaságom sincs. Gyakrabban jöhettél volna, meg ami azt illeti – pillantott rám. – Te is benézhettél volna, Cresta. Tudtunk volna együtt olyat játszani, hogy ki tudja tovább befogni a fülét.

-          Nem vagy vicces – rázta meg a fejét Beetee, majd kissé lejjebb tolta a szemüvegét, hogy afelől pillantson rám.

-          Tényleg rohadtul nem – vonta fel a szemöldökét Finn, aztán felém fordult, a kezeinket észrevétlenül kulcsolta össze az ölemben. Összefonódott ujjainkra meredtem; az ő bőre még így is sötétebb volt az enyémnél pár árnyalattal, a piros hegecskék élénken rajzolódtak ki a bütykei között.

   Az emberek beszélgetésének zajai összemosódtak a fülemben, ahogy nagy levegőt vettem. Hirtelen olyan távolinak tűnt a kinti világ, a Negyedik Körzet, vagy bármi más, ami nem a Tizenharmadikhoz tartozott. Félénk pillantást küldtem Gale felé; ő is rettentően idegennek hatott, egy kívülállónak. Nem tudtam megmagyarázni a rossz érzéseimet abban a pillanatban, egyszerűen csak egy kis friss levegőre volt szükségem, úgy éreztem menten szétrobban a fejem.

   A látásom csak egy kis idő múlva élesedett ki, értetlenül kapkodtam a fejem a rám szegeződő tekintetek között. Finnick aggódva meredt rám: - Annie, jól vagy?

   Mereven bólintottam, de magamban már alig vártam, hogy végre eltűnjünk innen.

57. rész

Sziasztok!

Hát, el kell hogy mondjam, hogy eléggé csalódott voltam az utóbbi napokban. Az ezelőtti fejezetre alig kattintottatok, és a kettő utolsóra hozzászólás sem jött. Ilyen még sosem történt, és hát eléggé rossz héten vagyok túl, ez meg még rátett egy lapáttal,  és őszinte leszek veletek, rosszul esett. De persze hozom most is a következőt, mert nincs kommenthatár meg megtekintéshatár, csak hát igen.

   Nem is emlékszem, mikor tudtam utoljára pontosan, hogy mennyi az idő, vagy hogy milyen nap van. Sőt, most még abban sem voltam biztos, hogy melyik hónapban járunk. Mostanában kezdtem el sunyiban járkálni a kórteremben, de ha egyszer Edie rajtakapott, akkor sem történt nagy baj, mert lassan a szövetségesemmé vált.  Na ja, ez a szó eléggé nagy szerepet játszott az életemben az elmúlt hetek során, de nem igazán tudtam jobban megbízni a lelkes ápolónőben, mint egy szövetségesben.

   Most az ágyon gubbasztottam, és meglepve mustráltam, hogy unatkozom. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy részletesen beavattak a lázadás tervébe, de a rákövetkező napokban szép lassan beadagolták a többi információt is. Megtudtam például, hogy miért tud Finn egyre kevesebbet látogatni – nem mintha panaszkodtam volna, de így is látszott rajta, hogy marja belül a bűntudat -, de hát, ha az embernek propagandafilmeket kell forgatnia titkot kiteregetésével, és még a kötelező katonasági kiképzésen is részt kell vennie, akkor persze, hogy kevesebb az ideje. Nem igazán volt társaságom ma sem; Edie-nek több beteggel is foglalkoznia kell, Finnick és Marcus nagyban szervezik a lázadást, egyedül Bertine volt az, aki benézett hozzám egy negyed órára. De persze neki is rohannia kellett a következő megbeszélésére, így most eléggé elveszetten üldögéltem.

   Az unalom mellett viszont volt ott valami más is. Ma reggel arra ébredtem, hogy szó szerint majd leszakadnak a combjaim meg a mellem a fájdalomtól, de nem igazán mertem szólni senkinek. A hasamra szorítottam a tenyerem, és összegömbölyödtem, hogy melegen tartsam magam. Elvileg az segít a hasi görcsökön, de eddig nem nagyon vettem észre, így lázasan kutattam az agyamban valami praktika után. Bosszúsan csavartam magam köré a takarót, hogy még csak véletlenül se érjen hideg, és közben azon agyaltam, hogy hogy bírták ki ezt a nők azokban az időkben, amikor még nem létezett görcsoldó.

   A tenyér érintésére az arcomon felkaptam a fejem, még mindig nevetségesen belegubózódva a paplanba. Finnick maga alá húzta az egyik széket, hangos lélegzetvételeiből arra következtettem, hogy nagyon sietett. Megpróbáltam magamra erőltetni egy pici mosolyt, pedig nagyon is örültem neki. Furcsa, hogy mekkora hiányt érzek, ha pár óráig is távol van.

-          Szia. – Vigyorgott, és megcirógatta a hajam. – Mi az, miért vagy úgy bepáncélozva, mint egy teknős?

-          Szia, Finn. – Újra kipréseltem egy mosolyt, és küszködve a másik oldalamra fordultam, hogy szembekerüljek vele. – Figyelj, idehívnád Edie-t, vagy bárkit, aki nem férfi?

   Értetlenül vonta össze a szemöldökét. – De… miért? Van valami baj?

-          Nincs, csak… Finnick, hívd ide Edie-t, kérlek – szűrtem a fogaim között. Olyan értetlen fejet vágott erre, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Nagy levegőt vettem, hogy higgadt maradjak: - Nagyon fáj a hasam… Mármint, görcsöl, tudod!

   Abban a pillanatban, ahogy leesett neki, az arcszíne jó pár árnyalattal vörösebbre váltott, és tanácstalanul a fejéhez kapott. – Bakker, amiatt? – Színpadiasan bólogattam, és még kisebbre húztam magam össze.

-          Finn, nem kell pánikba esni vagy ilyesmi, csak szólj Edie-nek… Légyszi!

   Olyan kapkodva pattant fel, hogy majdnem felborította a székét. Erre akaratlanul is elmosolyodtam, és melegség töltötte el a szívem. Hiába szakadtam majdnem háromfelé éppen, Finnick attól még Finnick maradt, és attól még elolvadtam mindentől, amit csinált.

   Edie is már nevetve jött be, Finnick pedig lesütött szemmel kullogott utána, a fülei élénken vöröslöttek. Valószínűleg megpróbálta felvázolni neki a helyzetet, amibe alaposan belesült. Edie ellátott mindennel, amire szükségem volt, aztán már ment is a dolgára, én pedig nyöszörögve kucorodtam a takaró alá. Finn esetlenül huppant le a székre, és amikor a nővér elhagyta a szobát, a kezébe temette az arcát. – Ez rohadtul ciki volt. – Észrevettem az ujjain keresztül, hogy vigyorog, mire engem is elkapott egy erőtlen nevetéshullám.

-          Többet nem hozlak ilyen helyzetbe – ígértem, és újra felkuncogtam. Finnick felnézett a tenyeréből, a szája egyik sarka felfelé görbült, elmélyítve a gödröcskét az arcán.

-          Hallottad már azt, hogy ha valaki megsimogatja a hasadat, akkor gyorsabban elmúlik? – kérdezte halkan. Megingattam a fejem, de abban a pillanatban arrébb húzódtam (már amennyire így, hernyójelmezben összejött), és az összegyűrt lepedő üres oldala felé biccentettem.

-          Nem, de… nem lenne ellenemre, ha megpróbálnánk.

   Óvatosan ült az ágy szélére, én pedig kissé kelletlenül kibontakoztam a takaró szoros öleléséből. A bőröm forrónak hatott, szinte tüzelt, a halántékomnál egy kicsit be is nedvesedett a hajam. Talán túlzásba vittem ezt a meleg takaró dolgot. Finnick elnyúlt mellettem, és lassan letette a fejét a párnára, majd felemelte a kezét, és a pizsama felsőjén keresztül végigsimított a hasamon. Egyszer, kétszer, háromszor. A szívem hevesen kezdett el kalapálni, és akaratlanul is elmosolyodtam, a szemhéjaim puhán lecsukódtak.

-          Jobb? – Hallottam a hangján, hogy mosoly bujkál a száján, mire felhúztam az orrom, és megráztam a fejem.

-          De tudod, hogy lenne még jobb? – súgtam, és hozzábújtam, a karjaim a nyaka köré fonódtak, az arcom a kulcscsontjával egy vonalba került. – Ha így maradnánk, és elmondanád, mi van veled mostanában, mert… eddig csak te foglalkoztál velem.

   Finnick habozott egy pillanatig, mintha nem tudott volna mit kezdeni a kérésemmel, aztán végigsimított a hajamon. – Nincs velem semmi – motyogta. – Kicsit fáradt vagyok, meg nem annyira szeretek itt lenni. Nyomasztó ez a nagy fegyelem, és hogy alig jártam az aréna óta szabad levegőn… Már ha azt annak lehet nevezni.

   Itt tartózkodásom ideje alatt sokat meséltek arról, hogy hogy mennek a dolgok itt, a Tizenharmadikban.  Ha egyszer kikerülök a kórházból, nekem is szigorú napirendhez és étrendhez kell majd tartanom magam, és úgy kell viselnem a szürke egyenruhát, ahogy az meg van írva a szabályzatban. Nem mintha nehezemre esett volna elfogadni ezeket a dolgokat, elvégre a Tizenhármas Körzet befogadott minket, még engem is, aki nem is vett részt a lázadásban.

   Küldtem felé egy halvány mosolyt, de legbelül tudtam, hogy nem őszinte, legalábbis nem teljesen. A karjai erősebben fonódtak körém, és puhán megcsókolta a homlokom, majd az orrom. Sóhajtottam, ahogy egy újabb görcs miatt megfeszültek a lábaim, hogy aztán lassan kilazuljanak, mikor enyhült.

-          Elképesztő errefelé a táj – szólalt meg halkan, kissé kótyagos hangon. – Nem olyan, amit megszoktunk, hanem igazi kontinentális tölgyerdő, de van fenyő is.

-          Milyen hónap van pontosan? – kérdeztem hunyorogva, hogy el tudjam képzelni, milyen is lehet ez az erdő a Tizenharmadik Körzet körül.

-          Október.

   Lehunytam a szemem, mielőtt könnyezni kezdtem volna. El sem tudtam gondolni, milyen lehet itt az október, csak annyit tudtam, hogy nálunk nincs benne semmi különös. Kicsit többet fúj a szél, kicsit vadabb a tenger, de ilyenkor sincs hideg, egy szál vékony pulóverben is lehet mászkálni. Az éjjelek elviselhetőbbek, és végre magamra húzhatom a takarómat anélkül, hogy megsülnék alatta.

-          Alig várom, hogy megmutathassam. Vadásztam ott egyszer-kétszer Katnissel, vagyis inkább… ő lelőtte a vadat én meg hazavonszoltam. Még sosem láttam azelőtt élőben őzet, szarvast, meg mókusokat. Jaj, te biztos imádnád őket! – folytatta egyre lelkesebben, én pedig nem bírtam nem elmosolyodni. Igazából, én is alig vártam, hogy láthassam, meg azt is, hogy végre kiszabaduljak ebből a kórteremből.

   A szemeim felpattantak, ahogy a hüvelykujja óvatosan az arcomra simult, a lélegzete csiklandozta a bőröm. Olyan közel volt, már-már… Nem gondolkodtam, csak az ajkára tapasztottam az enyém. Mintha egyáltalán nem lepte volna meg a dolog csókolt vissza, a forróság rögtön elöntötte a testem. Te jó ég, te jó ég. A karjaim erősebben fonódtak a nyaka köré, az ujjaim a tarkójába mélyedtek, és abban a pillanatban el is feledkeztem a görcsölő hasamról. Felkönyökölt, így egy másodpercre elszakadtunk egymástól, de ez nem tartott sokáig, a fejem a párnába mélyedt, ahogy a tenyere a derekamra csúszott.

   A karom elengedte, és kinyúlt hátra, hogy megtámasszon, és fel tudjak ülni, de ahogy ez sikerült, már bújtam is vissza az ölelésébe. Fel kellett nevetnem, ha arra gondoltam, mióta vágyom erre, és ez abban a pillanatban elnyomta minden álmomat az otthonomról, a Negyedik Körzetről, meg a mélykék tengerről, mert akkor és ott az ő karjaiban is otthon éreztem magam. Felkuncogtam, és újra és újra megcsókoltam, ez a kuncogás pedig nevetéssé nőtte ki magát, mire már Finn sem tudta tartani magát.

-          Min nevetünk? – súgta a számba, én válaszképp megráztam a fejem.

-          Gőzöm sincs. Talán, mert már majdnem túl vagyunk rajta?

-          Boldogok leszünk – mondta, az arca kissé eltávolodott az enyémtől. – Megígérem.

  

   Az agyturkász Edie-vel és az asszisztensével az oldalán állított be pár órával később. Eléggé meglepett a látogatásuk, élénk tekintettel követtem, ahogy helyet foglalnak a székeken. Edie az ajtóban maradt, egy kissé gondterheltnek, fáradtnak tűnt, mintha már hosszú ideje nem aludt volna. Finnick az ágyam végében helyezkedett el törökülésben, és pedig felhúzott térdekkel húzódtam közelebb hozzá, a takaró még mindig az altestemet melegítette.

   A doktor elmosolyodott, a kezei összekulcsolva feküdtek az ölében. Az asszisztens olyan feszesen ült a székben, mintha karót nyelt volna, a térdén ott egyensúlyozta az elmaradhatatlan csiptetős mappát. Furcsa, de abban a pillanatban inkább egy kedves nagypapára emlékeztetett ez az öreg, de akkor sem mertem rákérdezni, miért vannak itt.

-          Miss Cresta, először is szeretnék engedélyt kérni öntől arra, hogy tegezhessem. Ráérnénk a magázódásra negyven év múlva. – Aprót bólintottam, a pillantásom Finnre ugrott, aki épp sebes kezét vizsgálgatta. – Köszönöm. Gondolkodhatsz, hogy miért vagyok itt, nos: jó hírt hoztam.

   Egyszerre kaptuk fel a fejünket Finnel, a doktor pedig már folytatta is: - Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam az ügyeden, sokat figyeltelek. Szeretném veled elkezdeni a terápiát, de tudom, hogy mi tenne még jót, mielőtt ténylegesen nekifutnánk. A környezetváltozás.

-          Környezetváltozás? – kérdezte Finn.

-          Igen. Már beadtam a javaslatomat; ha minden jól megy, holnap elhagyhatod a kórházat.

   Akaratlanul is felsikkantottam, Finnick pedig vigyorogva kapta felém a tekintetét, aztán sokkal vidámabb hangon tette fel a következő kérdését: - És, uram, lehetséges lenne, hogy… hozzám költözzön?

   Ahogy a doktor mosolyogva bólintott, azon kaptam magam, hogy máris Finn nyakába ugrottam. Most már együtt fogjuk végigcsinálni. Ez biztos.