54. rész

Halihó!

Ha jól számolom, harmadikán volt fél éves a blog :)) Büszke vagyok magamra, hogy azóta sem hagytam abba, nektek pedig nagyon-nagyon hálás, hogy olvastok, és kommenteltek :) 

   Hangok jutottak el hozzám, éreztem, ahogy a fejem tehetetlenül oldalra billen. A szempilláim elmosódott fekete sávokként szabdalták meg a teret, ami kitárult a szemem előtt. Szürkeség vett körbe, ugyanolyan szürkeség, mint a légpárnás belsejében. Sikerült kivennem a gép motorjának halk mormogását; biztos még úton vagyunk, gondoltam. A gerincem felsajdult egy ponton, mire a kezeim ökölbe szorultak, a torkomból halk nyögés szabadult fel. Valaki fölém hajolt, de nem tudtam kivenni az arcát, mert mindent olyan homályosan érzékeltem, de azt láttam, hogy most elfordította rólam a tekintetét. Megszólalt, emelt hangon, mintha kiabálna valakinek. Finnick? – akartam kérdezni. Te vagy az?  Hunyorogni próbáltam, hogy kitisztuljon a fejem, de aztán egy másik ember jelent meg fölöttem. A lámpák fénye megcsillant valamin a kezében, a következő pillanatban pedig valami megszúrt. Elrántottam a karom, és összeszorítottam a fogaim. Ujjak. Ujjak simultak aggódva az arcomra, éreztem őket, ahogy cirógatnak, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy valami hívogat. A sötétség, kinyújtotta felém a kezét, hogy integessen, menjek. Meg akartam rázni a fejem, elfutni előle, de a testem nehezedni kezdett, ezzel együtt viszont mintha súlytalanná is vált volna. Le fog győzni, gondoltam, és lehunytam a szemem. Még hallottam a külvilág zajait, hallottam, ahogy valaki szomorúan ismételgeti a nevem. Finoman szívtam be a levegőt, a következő másodpercben pedig úgy éreztem, mintha egy hideg, csontos kéz simulna az enyémre. Behajlítottam az ujjaim, hogy belekapaszkodjak, és amikor sikerült, már zuhantam is lefelé…

-          Hol van? – kérdeztem körülbelül ötödszörre a fehér köpenyes nővért. Kerek szemekkel bámultam fel rá, miközben a ruhája ujjába kapaszkodtam. Ő türelmesen elmosolyodott, és finoman elválasztotta a kezem a köpenyétől.

-          Kérem, feküdjön vissza.

   Minden alkalommal csak ezt a választ kaptam, de azt, amire kíváncsi voltam, nem mondta el. Csalódottan dőltem vissza az ágyamba, és a mellem elé fontam a karjaim. Itt tértem magamhoz, egy teljesen idegen, ablaktalan kórházi szobában, aminek rettenetes vegyszerszaga volt. A falak makulátlan fehéren világítottak, mint a friss hó, az ágy mellett pedig három műanyag, elég kényelmetlennek tűnő szék sorakozott. Az ajtó mellett egy méretes ablak volt a falba vájva, ami sejtéseim szerint a folyosóra nézhetett, és mindig lámpafény szűrődött be alatta, de csak a vastag, állandóan elhúzott függöny alól. A szobában szinte mindig félhomály uralkodott, csak az ágy mellé felállított fehér komódon csücsülő asztali lámpa adott egy kis világosságot.

   Izgultam Finnick miatt. Magamban már száz őrült okot felsoroltam, hogy miért nem jött még be hozzám, és állandóan az órát lesve, azt találgatva, hogy mikor toppan be.

   A nővérek nem hagytak békén azzal, hogy próbáljak aludni, pihenni, vagy akár csak enni, de ezek a dolgok valahogy olyan elképzelhetetlennek tűntek a Finnickre várás mellett.

   Meg akartam kérdezni tőlük azt is, hogy nem tudnak-e valamit a családomról, de volt egy olyan sejtésem, hogy talán még a nevemet sem tudják. Keserű szájízzel fordultam az oldalamra, és összegömbölyödtem, olyan kicsire, amennyire csak bírtam. Fogalmam sem volt, mi történik odakint; talán már harcok folynak szerte az országban, lehet, hogy a Negyedik is fellázadt. Simán el tudtam volna képzelni a fivéreimről – főleg Roddról -, hogy csatlakoznak a felkelőkhöz. Elképzeltem a Kapitólium légpárnásait, ahogy felszállnak a körzetünk fölé, és könyörtelenül lebombázzák. Elkerekedett szemmel bámultam a fehér falat, de mint egy film, úgy vetültek ki rá a képek az elmémből. A házunk, ahogy lángba borul, és Aida sikítva rohan ki belőle, a szüleim, ahogy kétségbeesetten próbálják kijuttatni a húgomat a Győztesek Falujából. A kikötő, ahol Robar és a többiek tengervízzel próbálják eloltani a tüzet, de az csak terjed, míg el nem éri a hajókat és csónakokat, aztán lángba borítja a Királynő Mosolyát, ami Finnick gyerekkori álma volt.

   Dühösen markoltam meg a takaróm. Gyűlöltem Snow-t, amiért lerombolta a világomat, a nem tökéletes, de mégis boldog életemet a Negyedik Körzetben. Csak egy kósza, mégis hátborzongató gondolat volt a pusztuló otthonom, és habár senki sem mondta, hogy megtörtént, ez nem volt garancia semmire. Eddig is rengeteg dolgot eltitkoltak előlem, mi lenne már az a plusz egy dolog…

   Igazából csak nehezen tudtam elképzelni, mi lett volna a jövőm, ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig is, ha nem letten volna másodszor is kiválasztott. Talán pár év múlva hozzámentem volna Finnickhez, hogy halászfeleségként tegyem a dolgom. Lehet, hogy gyerekeket szültem volna, és a szívem minden évben egyszer, a Viadal idején összetört volna, mert a férjemnek a Kapitóliumba kellett utaznia. De az is lehet, hogy nem jutottunk volna el addig, talán túl sok lettem volna neki, talán…

   Csak akkor vettem észre, hogy könnyezem, amikor nem túl finoman kinyílt az ajtóm. Kapkodva ugrottam fel, a szívem hevesen verdesett a meglepetéstől. Egy szürke egyenruhás alak lépett be, aztán kinézett a folyosóra, majd megvonta a vállát, és behajtotta maga mögött. A hátam az ágy rácsos támlájának préselődött, és egészen addig kapkodtam a levegőt, amíg az illető meg nem fordult, én pedig szembe nem találtam magam sötétbarna pillantásával.

-          Marcus – mondtam fojtott hangon, meglepve.

   A férfi mintha éveket öregedett volna, a szeme alatt karikák húzódtak, a tekintete fáradtnak látszott, ahogy közelebb húzta hozzám az egyik műanyag széket, és lassan letelepedett rá. A karjait keresztbe téve mért végig, csak azután szólalt meg. – Szia, Annie.

-          Hol van Finnick? – bukott ki belőlem, ahogy közelebb hajoltam hozzá.  

-          Én is örülök, hogy látlak – forgatta meg a szemeit, de nem törődtem vele. – Egyébként volt már itt, de – Itt az órájára pillantott. – Pár perc múlva befut.

-          Volt már itt? – hökkentem meg.

   Marcus lassan bólintott. – Nem tudod, hogy napokat átaludtál, ugye?

   Napokat? A szemeim elkerekedtek. Milyen erős szert adhattak be nekem, amitől így kidőltem? De abban a pillanatban óriási megkönnyebbülés tört rám. Tehát nem felejtett el, már meglátogatott.

-          Igazából alig lehetett elrángatni innen, de vannak bizonyos kötelességei itt, szóval…

-          Kötelességek? – kérdeztem, és törökülésbe helyezkedtem. Az az igazság, hogy jó volt végre egy ismerős arcot látni. A válasz a kérdésemre egyébként nem is annyira érdekelt; a melegség a mellkasomból, a pír az arcomról nem akart eltűnni, ahogy arra gondoltam, hogy alig akart itt hagyni egyedül.

   Mielőtt Marcus válaszolhatott volna, az ajtó óvatosan, résnyire kinyílt, a nyíláson egy világos hajú fej kukucskált be. A szívem kihagyott egy pillanatra, ahogy Finnick lassan belépett, és kerek szemekkel körülnézett. Észre sem vettem, hogy már talpon állok, a kezeim ökölbe szorulva lógnak az oldalam mellett. Aztán lassan már kapkodni kezdtem a levegőt, a másodpercek szinte évekké nyúltak, míg végre Finn megindult felém, és határozottan a karjaiba zárt.

   Találkoztunk már, az igaz, de akkor fel sem fogtam igazán, hogy mi történik. Most viszont… itt volt húsvér valójában, lélegzett, pislogott, a karjai pedig körülfonták a testem. Halkan, boldogan nyüszítettem fel, az arcomat a vállába temettem. Az orra a nyakamhoz préselődött, a lélegzete melegítette a bőröm, a tenyere a lapockámra simult, hogy aztán az ujjai finoman megmarkolják a fehér kórházi pizsama anyagát. Végre felfogtam, hogy a karjaimban van, végre leesett, hogy mit veszíthettem volna, ha feladom, és hirtelen még Marcus sem zavart abban, hogy olyan erősen kapaszkodjak belé, ahogy már nagyon régóta szerettem volna.

   Lassan elindultunk az ágy felé, ő előre, én hátra léptem, aztán elengedett, és gyengéden visszaültetett. Marcus félrebillentett fejjel figyelt minket, de ahogy rápillantottam, lesütötte a szemét. A szívem még mindig a torkomban dobogott, az egész testem bizsergett, a karomat libabőr lepte el. Könnybe lábadt szemekkel néztem Finnre, aki most leült mellém, és újra magához szorított. A szemeit összeszorította – éreztem a nyakam bőrén -, és halkan beszélt hozzám, úgy, hogy csak én halljam. – Szia, kiscicám, szia.

-          Szia, Finn – súgtam vissza a nyakába, remegő hangon.

   Marcus zavartan köszörülte meg a torkát, mire Finnick elhajolt tőlem, és a férfire nézett. Ő is ugyanolyan szürke egyenruhát viselt, mint Marcus, az arcát borosta borította, bronzbarna haja, mint egy madárfészek állt szét, kusza csigákban. A szemei kissé pirosak voltak, mintha bevéreztek volna, csak annál halványabban, az addig napbarnított bőre most sokkal sápadtabbnak tűnt, habár mintha egy árnyalatnyit elvörösödött volna. Az egyik kezében egy bolyhos kötéldarabot szorongatott, amit csak most tett le maga mellé. Neki nem volt szokása körmöt rágni, de láttam a kezén, hogy az utóbbi időben rászokott. A kézfején apró, piros vágásnyomok látszottak, az ujjai belsején lévő bőrt valami kidörzsölte.

-          Finnick – szólalt meg Marcus halkan, mire ő felkapta a fejét. Az egyik karjával átfogta a derekam, én pedig abba kapaszkodtam, az állam a vállán nyugodott, miközben én is Marcusra figyeltem. Sokkal közelebb akartam lenni hozzá, nem csak ilyen távolságtartóan; nem tehetek róla, de csalódottságot éreztem. – Kettesben hagyjalak titeket egy kicsit? – vonta fel a szemöldökét. – Utána is megbeszélhetjük…

   Igen! – akartam rávágni, de Finnick csak halványan megrázta a fejét. – Azt akarom, hogy tudja, Gray. – Azzal felém fordította az arcát, csillogó zöld szemeivel fogva tartotta a tekintetem. – Hogy tudd – tette hozzá, és az egyik tenyerével megérintette az arcom.

-          Rendben – felelte Marcus, és előredőlt, a könyökével támasztva magát a térdén. – Annie, van fogalmad róla, hogy hol vagyunk?

   Megráztam a fejem, de egy másodperc múlva előugrott valami, valahonnan az elmém egyik rejtett zugából. Noah azt mondta, hogy Finnicket, Beetee-t és Katnisst kimenekítették, és elvitték a…

-          Tizenharmadik Körzet.

   Nagyot nyeltem. – De… az hogy lehet? Hiszen elpusztították, a Sötét Napok után…

-          Tudod, kicsi, amikor először beavattak ebbe a tervbe, én is ezt mondtam – sietett a segítségemre nem túl határozottan Finn. – De ez az egész egy átverés volt.

   Átverés. Kezdtem azt hinni, hogy ez az egész ország egy nagy átverés, hogy az is átverés, hogy mi emberek vagyunk. Hazugság, árulás, gyilkosságok… Ez lenne Panem? Az ajkaim elnyíltak, ahogy Finnickhez fordultam, ő pedig folytatta. – Az atomfegyverei miatt a Tizenharmadik veszélyes ellenfél volt a Kapitóliumnak, képzeld csak el, milyen pusztítást végezhettek volna… Ezért kötöttek egyezséget. Röviden annyi, hogyha a Kapitólium békén hagyja őket, és nem áll bosszút, a Tizenharmadik Körzet úgy tesz, mintha már nem létezne, legalábbis az ország polgárai előtt.

-          Az itt élők a föld alá települtek be, és talpra álltak. Piszok nehéz lehetett, de megcsinálták, és azóta is így élnek. Mindent maguk termesztenek, maguk csinálnak, de közben úgy kell tenniük, mintha a Sötét Napok után lebombázták volna az otthonukat – vette át a szót Marcus, egy kis hatásszünetet hagyva, hogy felfogjam ezt a sok meglepő információt.

-          Tessék…? – kérdeztem leesett állal, fojtott hangon. – Mindvégig volt itt élet?

   Marcus bólintott, Finnick pedig erősebben fogta át a derekam, mintha csak meg akarna támasztani. Szükségem is volt rá, ez az egész letaglózott. Úgy éreztem magam, mint akit belöktek egy nagy házba, amiről eddig azt hittem, ismerem, de amikor megpróbáltam kijutni, sehogy sem találtam rá az ajtóra. Megráztam a fejem, és elfordítottam az arcom. Mi köze lehetett a Tizenhármas Körzetnek a lázadáshoz? Miért adtak nekünk menedéket?

   Finnick aggódva nézett le rám, aztán Marcusra pillantott, és újra, védelmezőn átölelt, az arcom a mellkasára simult. Éreztem, ahogy dobog a szíve, ahogy beszívja, majd kifújja a levegőt, a teste melege megnyugtatóan hatott rám.

-          Marcus, megmondták, hogy ne izgassuk fel. Ismerem őt, látom, hogy elég mára.

   Az ajkaim megremegtek, amikor Marcus feltápászkodott, és együttérző pillantást váltott Finnel. Most vettem csak észre, hogy a végtagjaim finoman reszketnek, mintha fáznék, de amikor a férfi kinyitotta az ajtót, hogy elmenjen, hirtelen felkaptam a fejem.

-          Várjon! – Az arca meglepetten fordult felém, mire nagyot nyeltem, és kicsit megingtam abban, hogy biztos tudni akarom-e. – Nem tud valamit a családomról?

-          Jól… jól vannak – felelte, aztán gyorsan kifordult a szobából, és elsietett, nehéz léptei visszhangoztak a folyosón.

   És habár azt mondta, jól vannak, mégis bennem maradt a félsz, és az üresség, mert tudtam, hogy nem mondott teljesen igazat.