59. rész

Megkönnyebbülve huppantam le az ágyra, már a kicsit túlméretezett szürke hálóingemben. Sötétség uralta a lakófülkét, egyedül a fürdőajtó kulcslyukán átszűrődő fény, és az ágy melletti éjjeliszekrényen álló kislámpa adott egy kis világosságot. A mellkasomban kezdődő feszítés elmúlni látszott, én pedig nagy levegőket véve úgy éreztem, hogy talán mára már megnyugszom. Johanna és a többiek látványa emlékeket ébresztett bennem, az emlékek pedig rossz érzéseket, szorongást, és ki tudja még mit. Szégyelltem magam ezért, hiszen most már olyan sok minden valóra vált; megmentettek a Kapitólium fogságából, a pszichológus kihozott a kórházból… Mégis, nem bírt eltűnni belőlem az a baljóslatú, sötét mellékérzés.

   Apropó, pszichológus. Az elmúlt négy napban, amíg az ideköltözésemet intézte Finnickkel, megbeszéltük a terápia kezdetének időpontjait is: pontosan két nap múlva újra le kell ülnöm egy dilidoki elé, hogy az megpróbáljon segíteni rajtam. Király.

   Először takartam el a szemem, és csak utána jöttem rá, hogy honnan a hirtelen jött fényáradat. A villanykapcsoló kattant, ahogy Finnick kilépett a fürdőszobából, mezítláb, egy szürke pólót és egy szintén szürke alsónadrágot viselve. Az ujjaim közül pislogtam fel rá, mire az arca… Nem is tudom megmagyarázni a kifejezést, ami kiült az arcára, de aggódást, gondoskodást juttatott eszembe.

   Letelepedett mellém, egy kis ideig a padlót bámulva. A pillantásom akaratlanul is a kezére csúszott, meg a pici vágásokra, és hirtelen észre sem vettem, hogy az ujjaim végigsimítják az egyiket a kézfején. A szemébe néztem, aztán gyengéden felemeltem, és az ajkaimhoz nyomtam az öklét. Az íriszén megcsillant a lámpa fénye, a pupillája kitágult, ahogy figyelt.

   Reggel borotválkozott, észrevettem, mert az azelőtti nap még borosta borította az arcát. Most viszont, ahogy összeszűkített szemmel vizsgálgattam a nyakát, megpillantottam egy apró, vékony vágást, mintha csak véletlenül megvágta volna magát… Elkerekedett a szemem, ahogy leesett. Finnick bánatosan figyelte, ahogy elkapom tőle a kezem, mintha tudná, mire jöttem rá. A szívem hevesebben kezdett dobogni, és ijedten pásztáztam a karja többi részét is, de szerencsére csak a kézfején vettem őket észre.

-          Finnick – suttogtam. – Te bántottad magad? – A szemeim megteltek könnyel, ahogy kiejtettem a számon a gyanúmat. Habozott a válasszal, de aztán kinyújtotta a karjait, hogy az ölelésébe vonjon. Szaporán vettem a levegőt, ahogy az arcom a vállának nyomódott, az ajkaim reszkettek. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, a hálóing alatt kirázott a hideg, és egyre csak rá tudtam gondolni, ahogy a vér kiserken a bőre alól a borotva pengéje miatt. Ahogy összeszorítja a szemhéját, amíg elmúlik a csípő fájdalom, de aztán rájön, hogy így talán jobb volt, mint amikor nem érzett semmit, ezért újra megvágja magát, a vörös folyadék pedig lassan csorog le az ujjai között. – Finnick, válaszolj – nyöszörögtem halkan, a kezeim megmarkolták a felkarját.

-          Csak párszor – felelt erőtlen hangon. – Abbahagytam.

   Remegve szívtam be a levegőt, ahogy még erősebben bújtam hozzá. Nem akartam feszegetni ezt az egészet, de bűntudatom lett volna, ha nem tudom meg, miért tette. Sajgott érte a szívem, miközben óvatosan a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig finoman ringatni kezdtem.

-          - Miért csináltad, Finn? – Volt sejtésem, de az ő szájából akartam hallani. Az elmúlt négy napban annyira izgatott voltam amiatt, hogy ideköltözhetek, és annyira lefoglaltak a saját problémáim, hogy el is felejtettem azzal foglalkozni, ami végig itt volt a szemem előtt, és még meg is jegyeztem magamban. – És… mikor?

-          Még a Kapitóliumban voltál. – A teste megremegett, ahogy ezt kimondta. – Nem mertem elhinni, hogy elveszítettelek… Aztán egyik nap véletlenül megvágtam az arcom a pengével, és arra a pár másodpercre kitörlődött minden az agyamból, ami hozzád meg a lázadáshoz kapcsolódott… Most csalódtál?

-          Nem! – válaszoltam reszketeg hangon, és cirógatni kezdtem a haját. – Dehogy… soha.

   Közben megremegett az egész bensőm. Mindketten szenvedtünk, csak máshogy és kicsit másféleképpen. Néha még mindig éreztem a gerincem alatt hideg követ, még mindig hallottam, ahogy Johanna és Peeta üvöltenek fájdalmukban, és abban a pillanatban egy kicsit megértettem őt. A fájdalom nekem is segített, amikor elkezdtem püfölni a falat az öklömmel, teljes erőmből. Égetett, fájt, de jobb lett tőle egy kis időre.

   Éreztem a mellkasomon, hogy elmosolyodik, az ujjai megmarkolták a hálóingem hátát. – Azért ezt ne mondd – mondta halkan. – Mármint, hogy soha nem csalódtál bennem.

-          Mi lenne, ha most nem beszélnénk ilyenekről? – kérdeztem hangtalanul, aztán elengedtem, és elnyúltam, a kezemet nem véve le az övéről. Ő bánatosan elvigyorodott, aztán szorosan mellém bújt, az orra majdnem az enyémhez ért, és ilyen közelről ki tudtam venni minden apró részletet az arcáról. Lehunytam a szemem, az ujjaimat a párnába temettem, és kinyújtottam a lábaim. – Na jó, arról beszélsz, amiről akarsz – javítottam ki magam egy kis idő múlva. – Csak… ne mondj hülyeségeket.

-          Igenis – súgta, a homlokát az enyémnek támasztva. – Egyéb kívánság?

-          Ígérd meg, hogy többet nem teszed azt magaddal. Most már itt vagyok – simítottam végig az arcán. – Ne csináld többet, kérlek…

   Lehunyta a szemét, ahogy bólintott. Aztán az arca elé emelte a kézfejét, és minden irányba megforgatta, mintha csak ki akarná lazítani. – Ezek a hegek be fognak gyógyulni, Anns – suttogta. – De az, ami velünk történt… Azt nem törölheti ki belőlünk semmi, a nyomai örökre rajtunk maradnak, hallod? Az az igazi veszély, és nem ez.

-          Tudom.

-          Annie, mi győztesek vagyunk. Túlélők. De soha nem nyertünk igazán, egy csomóan alkoholisták lettek, valaki mentális beteg, sokakból meg prostit csináltak a fővárosban. Nem szűnik meg soha, mindig szenvedni fogunk, de nem kell egyedül csinálnod, jó? Együtt visszük majd.

-          Ahogy eddig is – szóltam hevesen dübörgő szívvel, a következő másodpercben pedig éreztem, ahogy megcsókol.

   A vérem úgy lüktetett az ereimben, úgy dübörgött a fülemben, mint amikor ritmusra ütnek egy dobot. A lábaink összegabalyodtak, a tenyereim a tarkójára tapadtak, aztán az egyik kezem lejjebb csúszott, az ujjaim a pólóját markolták a mellkasán. A hátamra gördültem, ő pedig ügyetlenül felkönyökölt, miközben nem szakadtunk el egymástól, ás hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem. Érdes tenyere a nyakamra simult, aztán elindult lefelé, végigfutott az oldalamon, megállt a derekamnál. Aztán úgy rántotta el, mintha áram ütötte volna meg a bőrömön.

   Levegőért kapkodva távolodott el tőlem, a szemei mélyzölden csillogtak, én pedig gyorsan felültem. A tenyeremet dörömbölő szívemre szorítva bámultam rá egy pillanatig. Finnick zavartan túrt a hajába, és összeráncolt homlokkal meredt az összegyűrődött lepedőre. A mellkasom fel-le ugrált, ahogy közelebb csusszantam hozzá, a kezem görcsös öklére simult, ami a takarót markolta. – Mi a baj? – kérdeztem halkan. Láttam a torkán, ahogy nyelt, mintha habozna, de aztán felkapta a fejét, a szája elnyílt.

-          Nincs baj… Ugye? – Egyre közelebb hajoltam, szinte éreztem a belőle áradó feszültséget, a keserűséget, mindent, ami velünk történt, mindent, ami a lelkünket nyomta.  

   A falra gondoltam, amit a cellámban püföltem, hogy eltereljem a figyelmet a gyászról, amit Noah miatt éreztem, és valami rögtön fellángolt a mellkasomban. Az egész testem bizsergett, mintha a düh szétáradt volna az ereimben, hogy lángolva megtelepedjen ott, elégetve bennem mindent. Fogalmam sem volt, miért érzem ezt, miért hiszem, hogy egy pillantásommal fel tudnám perzselni egész Panemet. Aggodalom, düh, vágy és szomorúság keveredett bennem, a karjaimon felálltak a pihék.

   Alig vettem észre, hogy már csak pár centi távolság van köztünk. Előrehajoltam, és röviden megcsókoltam, majd még egyszer, és még egyszer. – Itt vagy – mosolyodott el halványan, és lassan felemelte a kezét, hogy a hajamba túrjon, és szórakozottan rendezgesse a hajszálakat az arcom elől.

-          Itt vagyok, veled – suttogtam reszkető hangon. A karjaim reszketve fonódtak a nyaka köré, hogy egy pillanattal később a szájára tapasszam az ajkaim.

   Felriadtam. A szobára sötétség telepedett, és Finnick nyugtalan szuszogásán kívül egy pisszenést sem lehetett hallani. A hálóing a hátamhoz tapadt az izzadságtól, a mellkasom fel-le ugrált, ahogy megpróbáltam lenyugtatni magam. Nem emlékeztem, mit láttam álmomban, de nagyon felzaklatott. Bár, az utóbbi időben már minden azt teszi.

   Ahogy lenéztem Finnre, halvány mosoly jelent meg az arcomon. A takaró csak a derekáig fedte be, a mellkasára nedvesen tapadt a szürke póló, amiben aludt. Finoman felemeltem a paplan szegélyét, és nyakig betakartam vele, aztán felhúztam a lábaim, és lassan leeresztettem őket a padlóra. Az óra hajnali negyed kettőt mutatott, mégsem éreztem fáradtságot. Ahogy az ajtó mellett álló szerkezetre pillantottam, eszembe jutott, hogy holnaptól nekem is szigorú napirendhez kell majd tartanom magam, de most ez sem érdekelt.

   Fogtam magam, és eltűntem a fürdőszobában. Óvatosan felkapcsoltam odabent a villanyt, majd behúztam magam után az ajtót, és amint kattant a zár, lerogytam a padlóra. Csupasz lábaim a hideg követ érték, a kezeim hátulról támasztottak meg. Úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsot, ezért gyorsan lehunytam a szemeim, és nagyokat lélegeztem. Lehunyt szemhéjaim mögött képek sejlettek fel, amiket a fejemet rázva próbáltam elűzni a gondolataim közül. Aztán elakadt a lélegzetem.

   Leeza.

   A kislány képe eddig elhomályosulva tárolódott valahol az elmém egyik eldugott zugában, de most olyan élesen tűnt fel, hogy megszédültem. A szemei pontosan ugyanúgy néztek rám, mint Finnick mélyzöld pillantása, a haja ugyanolyan bronzbarna hullámokban hullott a vállára… Nem mondhatom el neki, gondoltam, és egyre csak a fejemet ráztam.

   A kezeimbe temettem az arcom, és ráharaptam a tenyeremre. Finnick így is teljesen más állapotban volt, mint amikor elhagytuk a Negyedik Körzetet, és ugyanúgy szenvedett, mint én. Tudtam, hogy nem lenne igazságos, ha elhallgatnám előle, de egy másik oldalról nézve, ez kegyes hazugság lett volna… Ez csak egy újabb dolog lenne, ami miatt hibáztathatná magát, ami miatt direkt fájdalmat okozna magának. A döntés így hát megszületett a fejemben, én pedig a kilincsbe kapaszkodtam, és felhúztam magam.

   Amikor újra kiléptem az ajtó mögül, Finnick már átgördült az ágy másik oldalára, lerúgva magáról a takarót. Vigyázva térdeltem fel mellé, és újra betakartam, de most lassan, résnyire kinyitotta a szemét. A szívem hatalmasat dobbant, a számban keserű íz jelent meg, ahogy arra gondoltam, amit épp eltitkolni készültem előle.

-          Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, gyámoltalanul pislogva. Tudtam, hogy nincs teljesen ébren, így csak gyengéden végigsimítottam a homlokán, miközben erőszakkal visszanyeltem a könnyeim.

-          Csak vécén voltam – feleltem suttogva. Leheveredtem mellé, és magamra húztam a saját takaróm, majd közelebb húzódtam hozzá. Ő halványan elmosolyodott, de még mindig nem hunyta le a szemét.

-          Akkor jó – súgta, és felemelte a takaróm, hogy mellém bújhasson, majd visszatakart. – Jó éjt, Annie. Holnap nagy nap vár ránk.

   Aznap éjjel a hisztérikus hangon síró Leezával, és a mellkasomra nehezedő bűntudattal aludtam el.