55. rész

   Kezdett egyre melegebb lenni a takaró alatt, de egyáltalán nem zavart. Jobb volt, mintha fáznék. Az arcom Finn mellkasánál pihent, a szemhéjaim puhán lecsukódtak. Egyenletes lélegzése megnyugtatott, az otthon érzését adta, és így mentek el órák, mígnem Finn szép lassan elbóbiskolt mellettem a nem éppen kétszemélyes kórházi ágyon.

   Miután Marcus elment, ő még egy darabig nyugtatgatott. Igen, örültem neki, hogy nem mesélt több mindent; ez az egész épp eléggé megrázott. Ráadásul nem igazán hittem a volt mentoromnak a családommal kapcsolatban, de Finnick nem győzte mondogatni, hogy komolyan így van, élnek és virulnak a Negyedikben. Azt gondoltam, hogy tényleg nem hazudnának ilyesmiben, még ha beteg is vagyok. Valószínűleg tényleg jól vannak, csak… valamiért mégsem hagyott nyugodni ez az egész.

   Finn elernyedt keze a derekamon pihent, lehunyt szemhéjai finoman, alig észrevehetően rebegtek. Most sem aludt nyugodtan, és valahogy éreztem benne a feszültséget, a felgyülemlett keserűséget. A kötéldarab az ágy melletti komódról lógott le, ami miatt a tekintetem automatikusan az ujjaira siklott. Megviseltnek tűntek, szinte kopottnak, és ahhoz képest, hogy az elmúlt egy hónapban, amit itt töltött nem tudott hajókon dolgozni, tele voltak bőrkeményedésekkel. A kézfején lévő vékony kis vágásokról pedig ötletem sem volt, honnan szerezhette őket, de eléggé aggasztottak.

   Közelebb csusszantam hozzá, mire felmordult álmában, és halványan elmosolyodott. Az arcához hajoltam, csak hogy a sajátomon érezhessem a lélegzetét, de ennyi nem volt elég. Jaj, fel fogom ébreszteni, gondoltam, de egyszerűen nem tudtam parancsolni a kezemnek, ami most gyengéden simított végig érdes arcán. Nem ébredt fel, így hát kifújtam a levegőt, és a mutatóujjamat óvatosan végigfuttattam az orra vonalán, majd a szemöldökén. Akaratlanul is beleborzongtam ebbe az egészbe, és a kezem a hajába tévedt, onnan pedig a fülére. Halványan mosolyodtam el azon, amit művelek, és röviden, halkan fel is kuncogtam.

-          Miért taperolod az arcom? – szólalt meg váratlanul, még mindig csukott szemmel. Éreztem, ahogy a hő elindul a kulcscsontom vonalától, és végigkúszik az egész arcomon, vörössé színezve azt.

-          Ébren voltál? – böktem ki halkan, és beharaptam a szám.

-          Körülbelül azóta, amióta feltűnően közel bújtál – felelte, de a hangjában halvány derű bujkált. Nyögve könyökölt fel, miközben az egyik öklével a szemét dörzsölte, majd rám nézve elvigyorodott.

   Melegség öntött el, de nem az a fajta, amelyik az arcomat is vörössé változtatta. Ez egészen más volt, talán megkönnyebbülés; most láttam először így vigyorogni, amióta a Tizenharmadikba érkeztem. Mint régen.

   Egy jó ideig csak egymást bámultuk, a szívem minden egyes másodperccel hevesebben dübörgött. Nem mertem pislogni, nehogy csak egy pillanatra is szem elől veszítsem, mert ki tudja; a következő másodpercben talán eltűnik.

   Az ajtó nyílására reflexből kaptam oda a tekintetem, a nővér pedig gyorsan megtorpant ott, ahol állt, és láthatóan elpirult. – Jaj, bocsánat, izé… - Azzal felemelte a fejét, és bizonytalanul behajtotta maga mögött az ajtót. A kezében egy fehér tálcát tartott. – Csak meghoztam a vacsorát Annie-nek.

   Finnick egy másodpercig csak pislogott a nővérre, aztán gyorsan felült, és ügyetlenül lekászálódott mellőlem. – Semmi baj, gyere!

   Meglepett ez a tegeződés Finn részéről. Ahogy a nővérre pillantottam, láttam, hogy velünk egykorú lehet, búzaszőke haja laza kontyba fogva, csinos arcában két kerek, érdeklődő szem csillogott kéken. Aztán magamra gondoltam, a minden bizonnyal eléggé megtépázott külsőmmel, a beesett arcommal, a remegő kezeimmel, meg azokkal az idióta szeplőkkel az orromon, és valahogy rögtön keserű ízt éreztem a számban. Olyan sokáig távol voltam, abban sem lehettek biztos, hogy életben vagyok, ki tudja, hogy…

   Finnick elvette a nőtől a tálcát, és visszafordult hozzám, hogy letelepedjen az ágy szélére, és abban a pillanatban a bűntudat nehéz érzése telepedett a mellkasomra. Hogy feltételezhettem egyáltalán ilyet?

-          Egyébként jó lenne, ha ránéznél néha a napirendedre. Mikor van vacsorád? – kérdezte a nővér karba tett kezekkel, mire Finnick az ölembe fektette a tálcát, és felhajtotta szürke ingjének ujját a karján.

   A bőrén számok, és betűk kavalkádja rajzolódott ki halványszürkén, amik csak akkor nyertek értelmet a számomra, amikor hunyorogva közelebb hajoltam. Ébresztő – 7:00; Reggeli – 7:45; de volt ott Kiképzés, és még Elmélkedés, meg Tisztálkodás is.

-          Hétkor lenne, de mindegy, ma kihagyom.

-          Dehogy hagyod ki – forgatta meg a szemeit a nő. – Még van tíz perced odaérni. Futás! Majd én maradok vele.

   Finnick felsóhajtott, de aztán megadóan bólintott. – Rendben, köszi. Annie – fordult hozzám. – Maximum húsz perc, és itt vagyok. – A szemei egy pillanatra elüvegesedtek, mintha fontolgatott volna valamit, aztán sietve hozzám hajolt, és megcsókolt, de ettől a kis gesztustól hirtelen minden megelevenedett bennem. A pihék égnek álltak a karomon, ahogy végigrázott a hideg, de amikor felnéztem, már nem volt ott, hanem épp futva fordult ki az ajtón.

   Kettesben maradtam a nővérrel, aki fejrázva húzta be Finn után az ajtót, és úgy telepedett le az egyik kis műanyag székre, mintha otthon lenne. Felhúztam a szemöldököm, és várakozva pillantottam rá. Most mégis mit akar?

-          Edie vagyok – szólalt meg. – Én ápoltalak, amióta itt vagy.

   Zavartan bólintottam, és a tálcámon levő raguszerűségre pillantottam. Nem nézett ki valami étvágygerjesztően, de hé, végre valami normális kaja volt előttem. Így hát felemeltem a villám, és az egyik húsdarabba szúrtam, hogy aztán elgondolkodva bámuljam, mielőtt a számba emelném. Edie eközben megköszörülte a torkát, mintha mondani akarna valamit, de egy jó darabig nem szólalt meg, talán arra várt, hogy egyek.

-          Igazából azért maradtam itt, hogy…

-          Mi volt az a tetkó a karján? – vágtam a szavába halkan. Nem tudom, miért nem vártam meg, amíg befejezi, de mielőtt gondolkodni tudtam volna, a kérdés már kiszabadult.

-          Ó, hát… Itt a Tizenharmadikban, nagyon szigorú napirendhez kell tartanunk magunkat, hogy megmaradjon a rend. Mindenki szobájában van egy szerkezet, ami felfesti a karunkra a személyre szabott napi programot, így mindig tudjuk, hogy mikor és hol kell lennünk. Ez igazából egy különleges festék, aminek a hatása este nyolcra, vagyis a tisztálkodás időpontjára elmúlik, és akkor lejön a vízzel együtt.

-          Minden… minden egyes nap? – kérdeztem, még mindig a tálcámra bámulva.

-          Aha, de hamar meg lehet szokni. Én ezzel nőttem fel, de például Finnick sem mondta soha, hogy zavarná.

   Ó, már megint Finnick. Elhúztam a szám, és újabb adag ragut lapátoltam a számba, hogy nehogy véletlenül sötét pillantást vessek Edie-re. Legnagyobb meglepetésemre méltatlankodva csettintett a nyelvével:

-          Jaj, ne már! Komolyan azt látom rajtad, amit látok?

-          Fogalmam sincs, mit látsz – feleltem halkan, és szórakozottan kavargatni kezdtem a ragut.

-          Ismerős érzés… - dőlt hátra, és elmosolyodott. – De nincs okod erre. Amikor kiütve feküdtél ugyanebben a szobában, ő meg szomorúan gubbasztott melletted, akkor néha benéztem, mert ugye ez a munkám. Emlékszem, egy csomót beszélt, és először azt hittem, hogy magában, de aztán rájöttem, hogy hozzád. Egyszer épp nagyban magyarázott valamit neked, amikor véletlenül benyitottam, és akkor rögtön abbahagyta, na, és akkor megszólítottam. – Végre képes voltam ránézni. A szemei lelkesen csillogtak, miközben mesélt, ökölbe szorult kezem pedig elernyedt a villa körül. Hátrasöpörtem az arcomba hulló hajat, és önkéntelenül is elmosolyodtam. – Azóta elég sokat beszéltünk, és mesélt nekem is, rengeteg mindent, amiből nem is értettem, hogy hogy lehet ő az, akinek mondták. Mert igen, mielőtt megérkeztek a lázadók, felkészítettek minket, hogy kikkel fogjuk magunkat szembetalálni. Szóval, elmondott pár dolgot, és én csak néztem, ja, és rólad is elég sokat megtudtam tőle, de persze mindig csak áradozott.

   Alig észrevehetően megráztam a fejem: - Bocsáss meg. Én csak… nagyon félek, hogy elveszítem. Mostanában már túl sokszor majdnem megtörtént.

-          Semmi baj, mondom, ismerős érzés. Egyébként férjnél vagyok, még ha akarnék sem tudnék úgy ránézni. Látod?

   Halvány mosollyal az arcomon emeltem fel a fejem, és megpillantottam egyik kinyújtott ujján az egyszerű karikagyűrűt. Megkönnyebbültem, de óriási bűntudatot is éreztem. Ez az Edie egész normális, talán nem lenne baj, ha megpróbálnék jóban lenni vele, elvégre még egy jó darabig úgyis mellettem lesz. Eközben a villám a tányér alját karistolta, mire meglepetten pillantottam le; ennyi az egész?

-          Tudom, nem épp a legnagyobb adag – bökött a tányér felé. – De be kell osztani, mindenki annyit kap, amennyivel kibírja a következő étkezésig, de azért egészséges marad.

-          Mindegy, nincs okom panaszkodni. – Megemeltem a tálcát, és a komódra helyeztem, aztán nyílt tekintettel pillantottam Edie-re. – Hogy hívják? A férjed.

-          Ray-nek. Tudod, ez érdekes, mert itt nagyon szigorú szabályok vannak. Nem úgy megy ez az egész dolog, mint odakint, ahol az ember több kapcsolaton is túl van, mire valakivel összeházasodik… Mi azzal éljük le az életünket, aki... az első, hogy úgy mondjam. Ray-jel már sulis korunk óta ismerjük egymást.

   Rámosolyogtam. Úgy mondta ezt, mintha azt feltételezné, hogy én is több kapcsolaton túl vagyok, mint ami természetes lenne a kintieknek – ahogy ő fogalmazott. Annyira elmeséltem volna neki, hogy nem, ez nem így van, mert nekem is Finn az első. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy belegondoltam ebbe. Persze, a szüleim mondták, hogy ne nagyon éljem bele magam, mert az első szerelem mindig erős, de mindig elmúlik, és hogy ne hamarkodjak el dolgokat. Emlékszem, Anya sokat mondogatta, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, mert egy túl korai gyerek elronthatja a jövőm. Komolyan vettem ezeket a dolgokat, de magamban elfintorodtam, ha valaki az én jövőm miatt aggódott, mert hát… Milyen jövő várhatott volna rám, betegen, úgy, hogy megnyertem egy halálos Viadalt? Finnick mellett legalább volt valami értelme annak a szónak, hogy jövő, és most valami más is szeget ütött a fejemben. Nem csak az elsőnek akarom őt, de az utolsónak is.

-          Annie? Hé!

   A szemem hirtelen abbahagyta az ajtóra fókuszálást, és gyorsan megráztam a fejem. Megéreztem Edie kezét a vállamon, a következő pillanatban pedig aggódó arca tűnt fel előttem. – Mi az? – kérdeztem kótyagos hangon, mire Edie sóhajtva kiegyenesedett.

-          Szólongattalak, de nem válaszoltál, mintha elvesztél volna a gondolataidban…

-          Semmi bajom – feleltem, és megpróbáltam egy mosolyt küldeni felé, meggyőzésképpen, több-kevesebb sikerrel.

   Az agyam azonban már pörgött a háttérben. Nem jól gondoltam; a harc még nem fejeződött be, az ellenségek nem tűntek el. A forradalom mellett ugyanis még ott volt a betegségem.