56. rész

   Fáztam, a fehér ruhámat erőszakos szél tépte. Tanácstalanul pillantottam körbe, minden olyan elmosódottnak, szürkének hatott, egy tárgyat sem tudtam kivenni. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ahogy a szívem szinte ütlegeli a bordáim, a szemeim úgy forogtak körbe az üres teremben, mint egy sarokba szorított állatéi.

   Dörgés hallatszott, a plafon felől, az elmosódott terem falai beleremegtek a dübörgésbe. Felkiáltottam, és hátrálni kezdtem, miközben levegőért kapkodva pásztáztam a ködöt magam fölött. Újabb égrengés rázott meg, mire kétségbeesetten fontam magam köré a karom, és ijedten, riadt tekintettel próbáltam megtalálni a hang forrását. A plafonon megjelenő halványvörös foltokat először csak nagyon bizonytalanul tudtam kivenni, de ahogy összeszűkítettem a szemeim, azok terjedni kezdtek. Egyszerre kiélesedett fölöttem minden, mire kétségbeesetten forogtam körbe, de a plafonon kívül minden homályos maradt. Újra felkaptam a tekintetem, és észrevettem, hogy az egyre nagyobbodó foltok megolvasztják a falat. Nem is megolvasztják, inkább eláztatják. Nedves csápjaik kinyúltak, és egyre csak terjedtek, mígnem valami az arcomra cseppent. A szám kiszáradt, ahogy hevesen dobogó szívvel odanyúltam, és az ujjamra vettem a cseppet. Az élénken ütött el a bőröm sápadt színétől, és úgy vöröslött, mintha megszúrtam volna magam.

   Kopogó hang ütötte meg a fülem, egyre szaporábban, egyre sűrűbben, mire lassan felnéztem. Az ajkaim elnyíltak, ahogy körbepásztáztam a termet, aminek kőpadlóján egyre csak sokasodtak a piros cseppek, és kezdtek lassan tócsákká válni. Felsikítottam.

-          Ne! Kérem, ne! – Forró cseppek borították be az arcom; vér keveredve a könnyeimmel.

   Egy perc alatt eláztam, a ruhám vöröslött a beleolvadt vércseppektől, a plafon élénkvörösbe fordult, mezítlábas talpam sűrű tócsákban csattogott… Lekuporodtam. A karjaim remegve fonták körbe a felsőtestem, a fogaim vacogtak.

-          Rohadt élet! – kiabálta valaki, mire rémülten figyeltem fel. Johanna kuporgott tőlem fél méterre, vállig érő haját összetapasztotta a vér. Ugyanolyan ruhát viselt, mint én, és ugyanúgy reszketett, ahogy rám emelte a tekintetét.

-          Johanna?! – zokogtam fel. A kezem önkéntelenül kinyúlt felé, az ujjaink találkoztak, aztán összefonódtak. Johanna a következő pillanatban lehunyta a szemét, és felkiáltott.

   Még mindig fogtam a kezét, amikor a haja színt változtatott, az egész arca változni kezdett. Zihálva szakadtam el tőle, az arcomat a tenyereimbe temetve, de amikor felnéztem, már nem Johanna nézett vissza rám.

   Noah szemei szó szerint lángoltak, ahogy rám pillantott, ő maga ugyanúgy elázott a vértől. A halántékán élénk, mélyvörös folt éktelenkedett, de ahogy jobban megnéztem, nem is folt volt.

   Egy lyuk, amit golyó ütött.

-          Noah! – sikoltottam fel, és éreztem, ahogy a testem valami keménynek ütközik. Az orrlyukaim kitágultak, a homlokomról izzadság csorgott, a hajam összetapadt a halántékomnál. Nem fogtam fel mi történik, csak kétségbeesetten dobáltam magam, a végtagjaim csapkodtak és rúgtak, a lepedő a testemre csavarodott.

-          Annie! – Két kar zárt az ölelésébe, melegen, megnyugtatóan, de határozottan. Gyorsan, meghökkenve néztem körbe Finn válla fölött, és lassan kezdett minden kitisztulni körülöttem. – Csak egy álom volt, semmi baj, hallod? Anns!

   Felnyüszítettem, ahogy végre ki tudtam venni a körterem berendezését a homályból. A számon keresztül kapkodtam levegőért, a szívem hevesen vert. Csak egy rémálom. Az ujjaim görcsösen markolták Finnick ingjének anyagát, úgy kapaszkodtam belé, mintha zuhannék. Most vettem csak észre, hogy a szemeim, és körülöttük az arcom is tocsog a könnyektől.

   Finn meleg tenyere a hajamat simogatta, a lélegzete a fülemet csiklandozta. Jó darabig nem szóltunk semmit, csak próbáltam összeszedni magam: rendszerezni a légzésem, felfogni, hogy nem vagyok egyedül, és veszélyben sem. És hogy Noah nincs itt, hanem ki tudja hol fekszik halottan, de az biztos, hogy nem tud kísérteni.

   Összepréselődött a mellkasunk az ölelésben, éreztem, ahogy a szívünk ugyanolyan hevesen dübörög. Finnick elhúzódott egy kicsit, és nedves arcomat a két keze közé fogta, hogy aztán a homlokát az enyémnek támassza. – Rémálom – suttogta remegő ujjakkal. – Nem valóság.

   Másnap reggel a szobám eléggé zsúfolttá vált, kicsit kellemetlenül is éreztem magam. Marcus karba font kezekkel foglalta el az egyik széket, Finnick az ágyam támlájánál ácsorgott zsebre dugott kézzel, és kissé görnyedten, a becsukott ajtónál Edie állt feszengve, és éberen pislogva, a másik két széken pedig egy középkorú férfi, és egy harminc körüli nő ült egymás mellett, az utóbbi egy csiptetős mappát, és tollat tartott a kezében.

   A jövőbeli pszichológusom, és az asszisztense. Amikor ébredés után Edie tapintatosan közölte velem, hogy az ő jelenlétükben fognak teljesen beavatni a közelmúltban történtekbe, őszintén szólva nem nagyon örültem. A pszichológus, aki egy ideig a Negyedikben kezelt – Dr. Ross -, teljesen felesleges volt. Nem kedveltem azt az embert, túlságosan rám akarta erőltetni a pozitív gondolkodásos, meg a külvilág kizárásos baromságait, így hát nem is nagyon figyeltem a beszélgetések alatt. Ez az új agyturkász sem tűnt másnak, talán csak egy kicsivel még öregebbnek és fásultabbnak.

   Nem tudom, miért volt erre szükség. Talán a doktor le akarta szűrni a reakcióimból, hogy mennyire súlyos az állapotom, vagy az is lehet, hogy az ő dolga lenne szabályozni, hogy mennyit árulhatnak el nekem a lázadók úgy, hogy ne boruljak ki. Hát, ha ezért küldték, akkor nagyon elszámolták magukat, mert csak egyetlen ember képes megmondani, hogy mikor elég a nekem a meglepetésekből, és az nem ez az öreg.

   Amikor azt hittem, már nem leszünk többen, csalódnom kellett. Az ajtó óvatosan kinyílt, és belépett valaki, akit ahogy megláttam, úgy a szívem kihagyott egy pillanatra. Elkerekedett szemekkel húzódtam hátra, a fél szememmel Finnt kerestem magam mögött, de nem mertem elnézni róla.

   Plutarch Heavensbee.

-          Jó napot, uraim! – biccentett, aztán külön üdvözölte Edie-t is. A hangjában ott volt az a megmagyarázhatatlan kapitóliumi tónus, amin más helyzetben talán nevettem volna…

-          Finnick… - A kezem megtalálta hideg ujjait, és rájuk kulcsolódott. Finn közelebb lépett hozzám, és védelmezőn átkarolta a vállam.

-          Üdvözlöm, Miss Cresta – szólalt meg Heavensbee, és az ágyam széléhez sétált, látszólag észre sem vette, mennyire félek tőle. – El sem tudja képzelni, mennyire megkönnyebbültem, amikor hallottam a szabadulása felől!

   Mit keres itt ez az ember? Hiszen ő volt a Főjátékmester, ő tervezte meg az arénát, a gyilkos dzsungelben rejlő veszélyeket, ő volt a szenvedéseim egyik legnagyobb forrása… És most itt állt, velem szemben.

-          Anns, ne félj tőle – hajolt a fülemhez Finnick, a hüvelykujja gyengéden masszírozta a vállam és nyakam találkozását. – A mi oldalunkon áll.

-          Úgy, ahogy Finnick mondja – bólintott a volt Főjátékmester, és összekulcsolta a kezeit a hasa előtt. Marcus megköszörülte a torkát a háttérben, és felemelkedett a székből, hogy átpártoljon az ágyam végébe, helyet cserélve Heavensbee-vel.

-          Marcus, mi ez az egész? – kérdeztem fojtott hangon, a kezeim finoman remegtek. Észrevettem a háttérben Edie-t, aki most lázasan bámult valamit a padlón, az ujjait tördelve. Az új pszichológusom mogorván figyelte Plutarchot, az asszisztense lázasan jegyzetelt valamit.

   Marcus tekintete megtalálta az enyémet, de meglepődtem, amikor aggodalmat véltem felfedezni benne. – A lázadás terve már azelőtt megfordult a fejünkben, hogy bejelentették volna az idei Nagy Mészárlást. Igazából már jóval azelőtt elkezdtünk tárgyalni róla – kezdte. – Rengetegen benne voltak, de a kapitóliumi szerveződés legfőbb alakja Plutarch Heavensbee volt a kezdetektől fogva, ezért van most ő is itt. Szeretném, ha anélkül végighallgatnál, hogy közbeszólnál, vagy elsírnád magad, de ha már nagyon soknak gondolod, amit hallasz, akkor azonnal szólj, és befejezzük. – Alig észrevehetően bólintottam, Marcus pedig nagyot nyelt. -  Az az igazság, hogy arról még Plutarch sem tudott, hogy mit tervez Snow, és ez az egész Viadal a régi győztesekkel őt is ugyanúgy meglepte, mint minket. Ez pedig az addigi terveinket is felülírta, hiszen, mint tudod, Katniss Everdeen is újra kiválasztott lett emiatt. Rá viszont szükségünk volt, mert azóta, amióta elérte, hogy két győztest avassanak tavaly, amióta sikerült neki kijátszania a Kapitóliumot, a népnek is egyfajta reményt adott. És nincs lázadás a nép nélkül, a népnek pedig ő kellett.

-          Rengeteg álmatlan éjszakánk volt azelőtt, nekünk, mentoroknak még azért is, mert újra életre kelhetett volna a legnagyobb rémálmunk – folytatta. – De nem csak ezért; a másik dolog az volt, hogy sürgősen új tervet kellett kidolgozni, nem hagyhattuk meghalni a lángra lobbant lányt.

   Itt felpillantott Finnickre a vállam felett, aki rekedten átvette a szót, mintha már előre begyakorolták volna, hogy itt ő következik: - Nekem még a bejelentés előtt felajánlották, hogy csatlakozzam a lázadókhoz, hiszen nagy volt a befolyásom a Kapitóliumban, meg a körzetekben is, de akkor nem kértem belőle. Éreztem, hogy kellenek azok a változások, de a kormány ellenségévé mégsem akartam válni, mert akkoriban… Hát, eléggé más terveim voltak az életemmel kapcsolatban.

-          Ez mikor volt? – szóltam közbe, de abban a pillanatban rájöttem, hogy máris megszegtem az egyik szabályt, amit Marcus lefektetett. Mégsem szólt érte senki.

-          A Hetvennegyedik Viadal előtt valamivel – felelte, és éreztem, hogy egy kicsit elbizonytalanodik. – Akkor még nem volt Katniss, de a szervezkedés már folyt Snow ellen, ő csak rátett erre egy jó nagy lapáttal.

-          Szóval, miután megtörténtek az aratások, és megtudtam, hogy mentor leszek, rögtön tudtam, hogy mi a dolgom, és azt is tudtam, hogy mi benne leszünk, hiszen Finnicket mindenképp meg akarták szerezni maguknak a lázadók – folytatta Marcus. – Minden éjjel tárgyaltunk Plutarch-kal, meg a csapatával, és a többi beavatott körzet mentoraival, és stylistjaival.

   A szemeim azonnal megteltek könnyel. Az ujjaim begörbültek, és görcsösen markoltak bele a takaróba, de aztán odakaptam, és egy erőszakos mozdulattal dörzsöltem meg a szemem, az öklöm csillogott a nedvességtől. Marcus egy kis szünetet tartott – valószínűleg tudott arról, hogy Noah-t a szemem láttára végezték ki-, aztán továbbment: - A kapitóliumi ellenállás szép lassan megegyezett a mentorokkal, akik elkezdték beavatni a saját mentoráltjaikat, akiktől persze nem volt idegen az egész felkelés gondolata, csak olyanokban bíztunk meg, akik már korábban is mutattak érdeklődést ilyesmi felé. Ha már itt van Finnick, ő nem csatlakozott hozzánk az elején, de ezt nem azzal magyarázta, hogy nem ért velünk egyet, és diszkrét is maradt, ezért vettük számításba. Meg hát Plutarch-ék mindenképpen meg akarták szerezni.

-          Éjjel tárgyaltunk, hosszú órákig, és szinte mindent megterveztünk. – Eszembe jutott az egyik első fővárosban töltött éjjelünk azon a héten, amikor valaki becsöngetett a lakosztályunkba, Finnick pedig utána több órára eltűnt. Szóval a lázadókkal tárgyalt.

-          Itt jött képbe ön – dőlt előre Plutarch, akinek összerezzentem a hangjára. – Az biztos volt, hogy bevonjuk a Negyedik Körzetet, csak azt nem tudtuk, meg merjük-e kockáztatni azt, hogy önnek is eláruljuk a részleteket. Nem abban kételkedtünk, hogy csatlakozott-e volna hozzánk, mert ebben valahogy biztosak voltunk. Az egyetlen baj az volt, hogy attól féltünk, a betegsége befolyásolja majd az arénában, és akaratlanul is elárul minket.

   Valahogy tudtam, hogy ez az oka annak, hogy nem lettem bevonva, de amikor ez a Heavensbee hangosan is kimondta, nos, enyhén szólva rosszul esett. Lesütöttem a könnyes szemeim, és reszelősen szívtam be a levegőt, várva, hogy valaki folytassa. Finnick volt az: - Először nem akartam benne lenni nélküled, úgy éreztem, hogy elárullak, ha titkolózom előtted. De aztán jobban belegondoltam, és beláttam, hogy így lesz a legjobb, még ha nehezemre is esik. Viszont volt egy feltételem: amikor a menekülésre kerül sor, téged is ugyanúgy kihoznak, mintha részt vettél volna a dologban. Nem tudom, észrevetted-e a kis utalásaimat arról, hogy nem feltétlenül halunk meg… Úgy elmondtam volna, annyira rossz volt látni, hogy milyen elkeseredett vagy, de… - A hangjából sütött a keserűség, és abban a pillanatban legszívesebben átöleltem volna, meg hát nekem is nagyon szükségem volt arra az ölelésre.

-          Tehát – folytatta Plutarch. – A kiválasztottak feladata az volt, hogy megvédjék Katniss Everdeent, és Peeta Mellarkot bármi áron. Igazából csak a lányra volt szükségünk, de tudtuk, hogy Peeta nélkül nem szövetkezne velünk, így őt is számításba vettük.

-          Ezért próbáltam annyira Katniss bizalmába férkőzni, ezért akartam annyira szövetségesnek – mondta Finnick. – Az arany lángnyelves karkötőt is észrevetted, azt Haymitch Abernathy-tól kaptam, hogy azzal győzzem meg Katnisst a megbízhatóságomról.

-          És mi van Törött Borosüveggel? – kérdeztem, ahogy az emlékek az elmémbe tolultak. – Aki a chilis babot küldte.

-          Ő is Haymitch volt – felelt Marcus. – Az a többiektől elszakadás egyáltalán nem volt a terv része, de felkészültünk rá, a beavatottak mind megtanultak egy jelnyelvet ilyen esetekre, ami ki is segített titeket.

-          Szóval onnan tudtad, merre kell mennünk – mondtam halkan, még mindig könnyáztatta szemekkel.

   Finnick a vállamhoz hajolt, és a pizsama anyagán keresztül hozzápréselte az ajkait. – Igen – motyogta.

-          Chaff, Cecelia és Sara tudtak róla? – kérdeztem élesebben, mint ahogy szerettem volna. A hangom megemelkedett a rám törő sírástól, amit erőszakosan próbáltam nem kiengedni. – Megmentettek. Úgy értem, Chaff megkegyelmezett, mikor simán megölhetett volna, a két nő pedig… Nélkülük szomjan haltam volna.

-          Igen – bólintott Finn, még mindig a vállamhoz bújva. – Sara Peetát védve halt meg, Chaff pedig… Te is ott voltál.

-          Ceceliát is láttam meghalni. – A torkom összeszorult, és előbuggyantak a könnyeim. A nő akkor halt meg, amikor megálltak Sarával, hogy segítsenek nekem, akkor állt bele egy penge a hasába. És otthon, a Nyolcadik Körzetben árván maradtak a gyerekei, akiknek ki tudja mi lesz a sorsa. Talán már nem is élnek. Felidéztem az egyre üvegesedő szemeit, majd a férfit, akit én magam szúrtam le, az arcomon forró könnyek csorogtak le.

   Gyámoltalanul húztam fel a térdeim, és közéjük bújtattam az arcom. Azt akartam, hogy mindenki menjen el, kivéve Finnt, csak egy kis békére vágytam, arra, hogy hagyjanak ezzel a cseszett lázadással csak egy kicsit. A vállam fel-le rázkódott, ahogy összeszorított fogakkal próbáltam meg legyűrni a bánatot, és a sok terhet, ami egyszerre rám zuhant. Fél füllel még hallottam, ahogy Edie mindenkit kitessékel a szobából, még az agyturkászékat is, és mikor már rajta és Finnen kívül senki sem maradt velem, zokogva a takaróba csavartam a saját testem.