58. rész

   Egészen különlegesnek éreztem magam abban a pillanatban, ahogy begomboltam a szürke inget a mellkasomon. Felnyúltam, hogy megigazítsam a gallért, Edie pedig segített feltűrni az ujjakat, aztán átnyújtott egy pici tükröt.

   Végigsimítottam az arcomon, ahogy szembenéztem a tükörképemmel, és elmosolyodtam. A szemeim élénken csillogtak, és habár látszott, hogy nem sokat aludtam, mégis kifejezetten elégedett voltam az eredménnyel. Minden egyes éjszaka rémálmok kísértettek, Finnick pedig az ágyam melletti székeken próbált meg elszundítani, csak hogy velem lehessen, ha szükségem lenne rá. Hát, szükségem is volt. A múlt éjjel viszont volt ott valami más is, ami nem hagyott nyugodni; rettenetesen izgatott voltam amiatt, hogy pontosan négy napja jóváhagyták a pszichológusom javaslatát, és engedélyezték, hogy Finn lakófülkéjébe költözzem.

-          Egy fokkal már jobban nézel ki – mosolygott Edie, és elvette tőlem a tükröt.

-          Kösz – feleltem grimaszolva, de egy másodperc múlva mindketten felnevettünk.

   Finnick megfogta a kezem, és megérintette a kilincset, de előtte még hátranézett rám: - Készen állsz?

   Bólintottam, és hagytam, hogy kinyissa a kórterem ajtaját, hogy a kórházrészleg egyik vegyszerszagú, steril folyosójára érjünk. A szívem hevesen dobogott, ahogy átvágtunk a fehér köpenyes ápolók, orvosok hadán, akik itt közlekedtek. Elámulva kapkodtam a fejemet az ablaktalan folyosó falaira ragasztott papírok között, amik hol vérvételi időpontokat, hol a nővérek beosztását hirdették. A plafonba beépített lámpáktól enyhén hunyorognom kellett, miközben lassan szlalomoztunk a sok ember között. Ők végig itt éltek – állapítottam meg magamban elámulva. – Egy olyan helyen, amiről én kezdettől fogva azt hittem, hogy nem létezik. És az ebben a vicc, hogy sok millióan még most is ebben a hitben élnek.

   Liftek követtek lifteket, a szívem pedig egyre hevesebben dobogott, ahogy a tágas fülkékben ácsorogtunk, miközben az emeletekkel feljebb vitt minket. Nem voltunk egyedül. Hatalmas folyosókon haladtunk végig, amiket megtöltött a sok, ugyanolyan szürke egyenruhába öltözött ember. Nők, férfiak, és gyerekek, különböző tájakról származó emberek utódai. Finnick folyamatosan magyarázott valamit, és végig vigyorgott, de nem igazán figyeltem oda. A pillantásom mindenütt elkalandozott, és egyébként is, az itt lakók beszédének monoton zaja is befészkelte magát a fülembe. Teljesen el tudtunk vegyülni a szürke folyosókon lézengők között, akik közül voltak olyanok, akik mintha a dolgukra siettek volna, de voltak olyanok is, akik csak ácsorogtak, és beszélgettek.

   Az egyhangú szürkére mázolt falakon óriási digitális órák mutatták az időt, a csempézett padlón kopogott a sok-sok bakancs talpa. Sehol sem láttam ablakokat – persze, a föld alatt miért is lennének? -, és ez egy kissé nyomasztóvá tette a helyet, de negyed óra séta után úgy éreztem, talán meg fogom szokni.

   Végre a saját lábamon járhattam, végre nem kellett a kórterembe zárva tengetnem a napjaim. Valami tombolt bennem, amit nem tudtam megnevezni, de vad volt, és erős, és ami a legjobb az egészben, hogy felpezsdített, jókedvre derített. Akaratlanul is rámosolyogtam arra, akivel összetalálkozott a tekintetem, a pillangók pedig élénken röpködtek a gyomromban, amikor Finnick megbökte a karom:

-          Fura, mi? – kérdezte szélesen mosolyogva, mire bólintottam, és meglóbáltam összekulcsolt kezeinket, mint egy hintát. – Már csak pár lépés, és ott vagyunk.

   El sem tudtam képzelni, hogy Finnick hogy jegyezte meg ezt a hosszú, kacskaringós utat a lakófülkéjébe, és előre izgultam, hogy én vajon hogy leszek erre képes. Derékon fogott, és beterelt egy liftbe, amiben most csak ketten álltunk. – Eléggé elhagyatott szárnyon lakom – magyarázta. – Lesznek szomszédjaink, de leginkább olyanok, akiket a Tizenkettesből mentettek ki.

   Átöleltem, és lehunytam a szemem. A lift halkan zúgott, ahogy emelkedett, én pedig Finn mellkasára tapasztottam a fülem, és megpróbáltam kivenni a szívdobogását. Arra gondoltam, ami a Tizenkettedik Körzettel történt, és önkéntelenül is elszorult egy kicsit a torkom. Finnick elvileg fontos alakja a lázadásnak, mégsem valami bőbeszédűek vele szemben, alig akarnak neki részleteket elárulni az országban zajló dolgokról. Legalábbis nem kötötték az orrára ezeket. Ő meg valahogy ugyanígy volt velem; nem szívesen beszélt a harcokról és a fejleményekről, és ha kérdeztem, akkor is eléggé vigyázott, hogy mit oszt meg velem. Talán igaza van, és jobb is nekem így.

   A 714-es lakófülke valóban egy kihaltabb és sötétebb folyosón volt található. Megszeppenve pislogtam körbe a folyosón, a bakancsaink talpának csikorgása visszaverődött a falakról. Finn arcáról mintha lehetetlen lett volna letörölni azt a vigyort, aztán, minden előzmény nélkül befordult az egyik ajtó előtt, így majdnem összeütköztünk. Gyorsan átkarolta a derekam, és úgy álltunk ott az ajtó előtt, mintha vártunk volna valamire.

   Meglepő módon fából volt, rajta fémből egy domború 714-es díszelgett. Finnick lemosolygott rám, és előhalászott a zsebéből egy kulcscsomót, amin többféle különböző kulcs csüngött, és sietve kiválasztotta az egyiket. A szívem rögtön hevesebben kezdett dobogni, magam sem tudtam, hogy miért, de amikor kinyílt az ajtó, alig mertem belépni.

   A szürke falak egy átlagos méretű teret öleltek körül. Innen egy ajtó nyílt egy másik helyiségbe, ami talán a fürdőszoba lehetett, szemközt pedig két, egymástól különálló, nem túl széles ágy állt. Kerek szemekkel léptem beljebb, a lépteim elhalkultak a fülemben dübörgő vér hangja mellett. Az ajtó mellett rögtön fogasokat fúrtak a falba, amiken kettő szürke kabát lógott, a falon méretes analóg óra ketyegett. Úgy tűnt, sebtében próbáltak rendet rakni, mert az egyik fiókból kilógott egy fehér alsónadrág széle, az ágyak pedig kissé amatőr, rendetlen módon lettek bevetve. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem Finnicket, miközben az utolsó pillanatban nekiáll pakolni, hogy aztán értem jöjjön. Egy másodperc múlva megéreztem az ujjait, ahogy körbekulcsolják a kezem. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek, és elmosolyodtam.

-          Nagyon rémes? – húzta el a száját, mire hevesen megráztam a fejem.

-          Dehogy!

-          Tudom, hogy kicsit szürke, de majd feldobjuk valamivel, vagy…

   Mielőtt befejezhette volna, erősen átöleltem a derekát. A levegő egy halk nyögéssel szabadult ki a tüdőmből, ahogy nekipréselődtem, ő pedig egy pillanatra ledermedt, de végül körém fonódtak a karjai. – Épp eléggé feldob, hogy itt vagy – suttogtam. Úgy sejtettem, most már minden egyenesbe jön, főleg, hogy hozzásimulhattam, érezhettem a bőre melegét a tenyerem alatt. Biztonságban éreztem magam.

   Ezen a napon még nem kellett a gépbe dugnom a karom, hogy rátetoválja a napirendem, ez majd csak holnap kezdődik a számomra. Miután Finnick megmutatott mindent a nem túl nagy lakófülkében, összetoltuk a két ágyat, és a rögtönzött franciaágy szélére ültünk. Mesélt az életről, itt a Tizenharmadikban – még részletesebben, mint a kórházban. Mesélt arról, hogy Katniss nincs túl jól, legalábbis lelkileg, és hogy itt van a legjobb barátja a körzetükből, aki történetesen egy srác. Furcsálltam, hogy kihagyja Johannát és Peetát, de nem kérdeztem rá, csak bólogatva hallgattam. Tovább áradozott az itteni erdőről, és újra elismételte, hogy mennyire szeretné nekem megmutatni, én pedig azt feleltem, hogy el is várom, hogy mutassa meg, aztán pedig nevettünk. Végre úgy igazából.

   Az étkező nagy, szárnyas lengőajtaja fölött egy 4-est ábrázoló tábla függött, ami a számát jelezte; minden szárny lakóinak külön ebédlője volt. Közelebb oldalaztam Finnhez, ahogy elvegyültünk a sokaságban, a szürke egyenruhás emberek között. Tetszett, hogy nem tűnök ki, hogy nem néznek rám úgy, mint egy idegenre. Az igazság az, hogy inkább rám sem néztek, sőt, egymásra sem. Csak előre.

   Követtük az embereket be az ajtón, aztán balra fordultunk utánuk. Ahogy beléptünk, rögtön megütötte a fülemet a beszélgetés, az evőeszközök csörömpölése, és hirtelen legszívesebben megvártam volna Finnicket kint. Ahogy jobbra pillantottam, asztalokat láttam, és körülöttük sápadt, nem túl vidám embereket, a vacsorájukat fogyasztva. Eközben megéreztem Finnick tenyerét a vállamon, ahogy maga elé terelt, hogy beálljunk a sorba.

   Követtem az előttem állók példáját, és ügyetlenül emeltem ki az egymásra pakolt tálcák közül egyet, majd a tartókból evőeszközöket, aztán továbbhaladtam. Hallottam magam mögött Finn lépteit, de legszívesebben mindig hátralesegettem volna, hogy biztos ott van-e. Minden irányból hangok jutottak el hozzám, visszhangoztak a falakról, aztán belekúsztak a fülembe. Nagy levegőt vettem, ahogy a fémsínre helyeztem a tálcám, és szembetaláltam magam egy ugyanúgy szürkébe burkolózott konyhással. Bátortalanul biccentettem felé, de ő csak fogta a kanalát, és belelapátolta az adagomat egy tányérba, amit aztán türelmetlenül nyújtott át. Kifordultam, de majdnem elszédültem, ahogy körbenéztem. Ötletem sem volt hova üljek, hogy merre induljak.

-          Annie, várj meg! – Finn mellém ért, és az étkező egyik távoli sarkában levő asztal felé bökött a fejével. – Arra van a helyünk. – Azzal elindult, és ahogy kerülgettük az asztalokat, elkerekedett a szemem.

   Tudtam, melyikhez tart Finnick, de megmondva az őszintét, erre most nagyon nem volt szükségem. Először Katnisst szúrtam ki a sötétbarna oldalfonatával, aki egy magas, és eléggé jóképű sráccal beszélgetett, aki valahonnan ismerősnek tűnt. Beetee mellettük foglalt helyet, és épp Johannának magyarázott valamit hevesen gesztikulálva, aki csak a szemeit forgatva hallgatta, és robotosan bólogatott, mintha nem egészen ott lenne. A székeknél ültek még páran, akiket nem ismertem, én pedig automatikusan behúztam a nyakam.

   Az asztal körül ülők felkapták a fejüket, és meglepetten bámultak ránk. Finnick elvigyorodott:

-          Hé, emberek! – Azzal intett nekem, és leültünk Beetee meg Johanna elé.

   Egy kis ideig feszült csend állt be közöttünk. A srác és Katniss abbahagyta a beszélgetést, Beetee aggódva fürkészett orrára tolt szemüvege fölül, Johanna pedig meg sem próbálta elrejteni, hogy bámul. Lesütöttem a szemem, éreztem, ahogy a többiek tekintete majd átfúrja a testem, és hirtelen úgy éreztem, rögtön felfordul a gyomrom. Annyira különös volt őket megint látni! Katnisst az íja nélkül, Beetee-t, ahogy nyugodtan eszik, és Johannát anélkül, hogy sikítozna álmában… Finnick aggódva pillantott rám, a hangulat egy másodperc alatt megfagyott, aztán az ismeretlen srác újra Katnisshez fordult, és minden folytatódott, ahogy eddig. Óvatosan kocogtattam meg Finnick karját. – Ki az a srác? Tökre ismerős.

-          Katniss barátja, még a Tizenkettedikből ismerik egymást. Gale.

   Gale! Ez a név rögtön eszembe juttatta a dolgokat. Az estéket, amiket Finnel a tévé előtt töltöttünk a Győzelmi Körút alatt, mialatt Katniss családtagjait is meginterjúvolták. Ezt a fiút is mutatták, de Katniss unokatestvéreként volt bemutatva.

   Finn a tányérom felé bökött. – Jó lenne, ha normálisan ennél, meg sem merem saccolni, hogy hány kiló lehetsz.

-          Szerintem határozottan meghízott – szólt közbe Johanna, és Finnre kacsintott, majd hangosan elnevette magát.

-          Hogy vagy, Jo? – kérdezte Finnick a főzeléket kavargatva, és vigyort váltott a lánnyal. – Nem is láttalak a kórház óta.

-          Szarul – felelte Johanna, és megforgatta a szemeit. – A nővérek irritálóak, és még társaságom sincs. Gyakrabban jöhettél volna, meg ami azt illeti – pillantott rám. – Te is benézhettél volna, Cresta. Tudtunk volna együtt olyat játszani, hogy ki tudja tovább befogni a fülét.

-          Nem vagy vicces – rázta meg a fejét Beetee, majd kissé lejjebb tolta a szemüvegét, hogy afelől pillantson rám.

-          Tényleg rohadtul nem – vonta fel a szemöldökét Finn, aztán felém fordult, a kezeinket észrevétlenül kulcsolta össze az ölemben. Összefonódott ujjainkra meredtem; az ő bőre még így is sötétebb volt az enyémnél pár árnyalattal, a piros hegecskék élénken rajzolódtak ki a bütykei között.

   Az emberek beszélgetésének zajai összemosódtak a fülemben, ahogy nagy levegőt vettem. Hirtelen olyan távolinak tűnt a kinti világ, a Negyedik Körzet, vagy bármi más, ami nem a Tizenharmadikhoz tartozott. Félénk pillantást küldtem Gale felé; ő is rettentően idegennek hatott, egy kívülállónak. Nem tudtam megmagyarázni a rossz érzéseimet abban a pillanatban, egyszerűen csak egy kis friss levegőre volt szükségem, úgy éreztem menten szétrobban a fejem.

   A látásom csak egy kis idő múlva élesedett ki, értetlenül kapkodtam a fejem a rám szegeződő tekintetek között. Finnick aggódva meredt rám: - Annie, jól vagy?

   Mereven bólintottam, de magamban már alig vártam, hogy végre eltűnjünk innen.