61. rész

   Végigsimítottam a szürkével felfestett napirenden az alkarján. Az erek kidudorodtak a bőre alól, én pedig végighúztam rajtuk a mutatóujjam, mert tudtam, hogy ezek is az ő részei, hogy ezekben dübörög az a vad, szabad vére.

   Mosolygott, már nagyon régóta. A fejemet csupasz mellkasára hajtottam, és hallgattam, ahogy egyre lassabban ver a szíve, ahogy megnyugszik. Egyik tenyere a hátamon nyugodott, a másikkal pedig a derekamat támasztotta meg, és így hevertünk a takaró alatt.

   Fogalmam sincs, mikor jöhettünk vissza, mikor fordultunk be a lakófülkébe, mikor… Minden annyira összemosódott, még mindig alig tudtam felfogni. A menyasszonya vagyok. Hamarosan pedig a felesége leszek. A tüdőmben még mindig éreztem az erdő nedves föld illatát, hallottam a harkály kopácsolását, a szarvas légies alakja még mindig az elmémben táncolt, de még mindig erősebb volt bennem a boldogság, a boldogság, hogy ő sem akar elszakadni tőlem. Hogy ő is örökre akar engem.

   Feljebb húzta rajtunk a takarót, aztán odahúzta a másikat, mert az az egy nem igazán fedett be mindkettőnket. A bőrömet libabőr lepte el, de amikor a meleg anyag a nyakamig betakart, rögtön jobb lett. Az ágyneműnek izzadság és földszaga volt, a levegőben pedig még mindig éreztem a röpködő szikrákat, amik egy másodperc alatt felperzseltek. Közelebb simultam hozzá, a karjaim átölelték a nyakát.

-          Kicsit leépültem, nem igaz? – kérdezte bánatos mosollyal az ajkán, mire a mellkasába temettem az arcom. Lefogyott, az igaz, de csak annyira, amennyire csak az vehette észre, aki már minden porcikáját jól ismerte. Egyébként nem volt annyira feltűnő. Megsimogattam az arcát, aztán összedörzsöltem az orrunkat, hogy jobb kedvre derítsem.

-          Nem így mondanám – dünnyögtem. – Inkább egy nagyon kicsit megváltoztál. Szerintem pont, hogy szálkásabb lettél. És… nekem így is tetszel. De ne mondd, hogy rajtam nem látszik meg ez az egész… Mégsem érzem, hogy ne kellenék neked.

-          Jól érzed – súgta, most már kissé derűsebben.  

   Az arcomhoz nyúlt, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, mire én megcsókoltam a napirendet a karján. Nem tudtam, miért vagyok ennyire rákattanva az ideiglenes tetoválásra – főleg, hogy már nekem is volt ilyen -, de valamiért mindig késztetést éreztem, hogy valamilyen módon hozzáérjek.

-          Neked nem lenne most valami dolgod? – kérdeztem suttogva, az ajkamon pimasz mosoly bujkált.

-          Viccelsz? – Felkönyökölt, hogy változtasson a testhelyzetünkön, és most már ő nézett le rám. A kezeink az arcán kulcsolódtak össze, az ajkaink futólag értek össze. – Nem érdekel. Itt akarok lenni, veled.

   A tenyerem a mellkasára simult, és elindult felfelé, hogy aztán a vállát, majd a tarkóját cirógassa. Az arcom követte a kezemet, aztán a nyakához simult, én pedig elégedetten hunytam le a szemem. Biztonságban éreztem magam, a lehető legnagyobban. A szívem úgy verdesett, mint egy kalitkába zárt madárka, a halántékomra nedvesen tapadt a hajam. Nem tudtam, hány óra lehet, nem tudtam, mi történhet odakint, de abban a pillanatban nem is érdekelt.

-          Biztos vagy benne? Tényleg a feleségem leszel? – suttogta a vállamba, a hangjában azonban nem hallatszott a bizonytalanság, amit a kérdéséből lehetett volna kikövetkeztetni.

-          Hagyd már abba, hallod? – mosolyodtam el még mindig csukott szemmel, és megcsókoltam a nyakát. Magam sem tudom miért, de beleborzongtam. – Igen, a lehető legbiztosabb.

   A tenyere végigsimított fedetlen hátamon, kicsit érdesen, kicsit kényelmetlenül, de szeretetteljesen, és ez nekem bőven elég volt. – Akkor jó. Így húszadszorra talán hiszek neked.

  

   Szinte táncoltam a boldogságtól. Nekem semmi dolgom nem volt egész nap – szó szerint -, Finnick viszont attól még, hogy ez az egész tegnap megtörtént az erdőben, nem felejthette el, hogy része a lázadásnak, és hogy része a társadalomnak. Igazából, ha nem lenne a fejemben az az icipici probléma, akkor talán még a katonai kiképzésen is részt kéne vennem, de mivel ott van, ezért azon kívül, hogy a terápiára járjak és egyek, nem igazán tudtam elfoglalni magam semmivel.

   Legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy Finn megkérte a kezemet, legszívesebben minden szembejövő arcába beleüvöltöttem volna az örömöm tárgyát. És habár Finnick nem mondta el még senkinek – legalábbis aznap vacsoránál, vagy ma reggelinél nem említették az asztalunknál ülők – én nem tudtam elképzelni, hogy ne áruljam el az első ismerősnek. Fel és alá járkáltam a lakófülkében, a tekintetem ide-oda ugrált, és állandóan sóhajtoztam. Ha egy pillanatig is nyugodt maradtam, a térdeim azonnal táncolni kezdtek, mintha kényszeríteni akarnának, hogy ne álljak le. Ha lehunytam a szemem, őt láttam és engem, és ha kinyitottam, akkor is. Szinte fájt, hogy nem volt most velem, és egyszerűen nem bírtam mit kezdeni magammal. Az alkaromra felfestett számok és betűk olyan siralmasan kevés feladatot adtak, hogy tehetetlennek, és már-már feleslegesnek éreztem magam. Épp azt fontolgattam, hogy lefutok Edie-hez a kórházba, hogy megosszam vele a fejleményeket, amikor valaki kopogtatott, nem éppen finoman.

   Összeráncoltam a homlokom, és gyanakvóan léptem az ajtóhoz. A szívem hevesen dobogott – jó, persze egész nap, nem csak most -, az agyam pedig lázasan pörgött, ahogy számba vettem, hogy vajon ki lehet az. – Ki az? – szóltam ki, és meglepetten mustráltam, hogy a hangom vidámabb, mint általában.

-          Na vajon ki, zsenikém! – hallatszott a válasz, mire a szemeimet forgatva ajtót nyitottam.

   Johanna úgy robogott be, mint egy rinocéroszcsorda. Gyorsan félreugrottam az útjából, aztán meglepetten bámultam rá. Tudnia kéne, hogy Finnick nincs itt, mi meg alig beszéltünk mostanában… Miért jönne ide önszántából? Ezt a gondolatot azonban gyorsan elnyomta valami sokkal erősebb, na meg rózsaszínűbb. Mondd el neki, mondd el neki! Megráztam a fejem, és kipislogtam a szememből a kábaságot.

-          Szia – szóltam, amikor végre kényelembe helyezte magát az ágyon. Úgy nyúlt el rajta, mintha otthon lenne, ami persze nem igazán zavart, mert pontosan valami ilyesmire számítottam tőle, ezen pedig önkéntelenül el kellett mosolyodnom.

-          Mi az, minek örülsz ennyire? – fintorodott el, aztán beletúrt rövid, barna hajába. Most, hogy jobban megnéztem, eléggé gondterheltnek tűnt. – Csak nem rátaláltál a szőke hercegedre, aki végre hajlandó elvenni, hm?

   Akaratlanul is elnevettem magam, és közben megpróbáltam elképzelni Finnt, ahogy elmondja Johannának. – Szóval… tudod?  

-          Amúgy is sejtettem, hogy van valami, mert tegnap óta mindketten rohadtul irritálóan vigyorogtok egymásra, mintha lenne valami, amiről csak ti ketten tudtok. Meg azok a nyálas, tocsogós pillantások… Na mindegy, Finnick elmondta, ja.

-          És… akkor miért vagy itt?

-          Nos, tudod abban a furcsa és ritka betegségben szenvedek, hogy nincs mit csinálnom. Nekem is lenne kiképzésem, de azt mondták, szüneteltessem egy kis ideig, amíg fel nem szedek magamra valami kis… zsírt. Hájat. Mindegy. És fura, hogy pont hozzád jöttem, de te vagy itt az egyedüli, aki nem dumál folyamatosan elektromos szarságokról, vagy nincs eltérítve, ó, és azt kifelejtettem, hogy Katniss még nálad is jobban irritál, tehát azt hiszem már érted, miért vagyok itt.

-          Ki van eltérítve? Miről beszélsz? – szűkítettem össze a szemeim, mire Johanna elnevette magát.

-          Há! Úgy látszik a kis férjed mégsem mond el neked mindent. Boldogság örökké, idegesítő rózsaszín köd, komolyan, rá sem merek gondolni, mit csinálhattok ti ketten itt, amikor nincs itt senki más. Hánynom kell néha!

   Úgy látszott, hogy most sem úszom meg Johanna csesztetését. Nagy levegőt vettem, nehogy felképeljem még abban a pillanatban; Finnick helyében is rosszul esett, amit mondott. Nem beszélhet így kettőnkről, egyszerűen… - Hé, be ne kattanj itt nekem.

   A látásom kiélesedett, és Johannát pillantottam meg, ahogy a képembe integet. Megráztam a fejem, leültem mellé az ágyra, a tenyerem viszont szinte még mindig égett azért a pofonért. Végül is, akkor kvittek lennénk. Úgy is jó sokszor fejbe csapott már az arénában, igazán nem bántódhatna meg.

-          Olyan durván tudsz bambulni, mint valami borjú – billentette félre a fejét.

-          Jól van – dohogtam. – Milyen eltérítésről dumáltál az előbb?

   Johanna hanyag mozdulattal ült fel, a hátát a falnak támasztotta. – Szerinted hol volt Peeta az utóbbi hetekben? – Vállat vontam. – A Kapitóliumban valahogy átprogramozták az agyát, de nem vágtam teljesen, amit elmagyaráztak belőle. Mindegy, a lényeg az, hogy vadászdarázs-méreggel hatással voltak az emlékeire talán, és így egy valakit tekint a legnagyobb ellenségének. Katnisst. Majdnem kinyírta a csajt aznap, amikor visszajöttünk.

   Elkerekedett a szemem. Hirtelen rettenetesen rossz érzés árasztott el, ahogy elképzeltem a jelenetet. Eléggé lesápadhattam, mert Johanna felült, hogy nem túl enyhén megveregesse az arcom, hogy magamhoz térjek. Megráztam a fejem, és erőszakosan elkaptam a csuklóját, hogy ellökjem magamtól. Égtek az orcáim és a szemeim, és hirtelen magam sem tudtam, miért lettem hirtelen ennyire dühös. Johanna bánatosan elmosolyodott, és leejtette a kezét az ágyra. – Te is haragszol? – kérdezte halkan, a szemei csillogtak.

-          Történetesen rád! – fontam keresztbe a karjaim, és lesütöttem a szemem. – Ha csak azért jöttél, hogy bokszzsáknak használj, akkor akár le is léphetsz!

-          Nem azért jöttem, zsenikém. – A mutatóujjával köröző mozdulatot írt le a halántéka mellett. – Finnick meg is ölne, most az egyszer úgy igazából. Mondtam már, hogy azért vagyok itt, mert halálra unom magaaam. – Jól kihangsúlyozta az utolsó ’a’ hangot, mintha amúgy nem érteném meg.

-          És mégis mit akarsz csinálni? – dünnyögtem, az egyik kezemmel megérintve az arcom.

   A lány arcán ördögi vigyor terült el. – Van egy ötletem. De csak ha van elég vér a pucádban, hogy beszállj.

   Éreztem, ahogy a szívem a torkomban kezd dobogni, de szinte akaratlanul is közelebb hajoltam. Johanna felvonta a szemöldökét, mintha a beleegyezésemet várná, mire felsóhajtottam. – Mondd már!

  

   Ismeretlen, de nem kihalt folyosókon masíroztunk végig, szinte futólépésben. A hajam lobogott mögöttem, ahogy elhúztunk egy csoport szigorú tekintetű férfi mellett, akik valamiféle furcsa sapkában álldogáltak a fal mellett. Megragadtam Johanna csuklóját, hogy nehogy lemaradjak tőle, a fülemben hangosan dobolt a vér, az ereimben zubogott az adrenalin. Nem tudom, miért mentem bele. Fogalmam sincs, de amikor felajánlotta, nem sokat gondolkodtam.

   Lifteken vezetett le, és komolynak tűnő, súlyos ajtók előtt osontunk el, amelyek mögül vita hangja szűrődött ki. Talán Finnick is ott volt éppen, ki tudja.

   Johanna lerobogott pár lépcsőn, én pedig a nyomában loholtam,

bár már eléggé kifulladtam, az izzadság a halántékomhoz tapasztotta a hajam. A torkom olyan lett, mint egy smirgli, és hirtelen levegőt sem kaptam, mégis makacsul a lány sarkában maradtam, és én is felnevettem vele együtt, amikor diadalmasan egy kifüggesztett felirat felé bökött a falon. KIKÉPZŐTERMEK.

   Az egész helynek rettenetes tornaterem szaga volt, az a tipikus, amit a mi sulinkban is sokszor éreztem. Lábak dobogása visszhangzott ki a termekből, Johanna pedig úgy osont az árnyas folyosón, mint aki már nem először jár itt. Hát persze. Magas ajtók mellett haladtunk el, amik csak résnyire voltak nyitva, mögülük erős lámpák fénye szűrődött ki, és emberek kiáltozásai hallatszottak. A levegőben apró porszemcsék táncoltak, és csillogtak a lámpafényben.

   Johanna már jóval előttem járt, én kissé lemaradtam a nagy bámészkodásban. Most az egyik ajtó előtt állt, és türelmetlenül dobogott a lábával, aztán félreállt, hogy betessékelje kissé lihegő, izzadt alakomat. Ahogy beléptem, először sötétséggel találtam szembe magam, de a következő pillanatban valami felzizzent, és felvillantak a fények a tornaterem plafonján. Johanna becsukta maga mögött az ajtót – ő tényleg kilincsre zárta, nem úgy, ahogy az előbbi csarnokoknál, és úgy sejtettem, hogy ezzel is egy újabb szabályt szegünk meg.

-          Oké – szólalt meg. – Ünnepeljük meg ezt a cukcsi kis eljegyzést egy cukcsi bunyóval. Mit szólsz, Cresta?

   Megingattam a fejem. – Nem arról volt szó. Biztos, hogy nem. – Aztán, mielőtt észbe kaphattam volna, Johanna már meg is indult felém, és taszított egyet rajtam. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy visszanyertem az egyensúlyom, és kétségbeesetten kutattam valami megoldás után, hogy hogy menekülhetnék el, hogy hol találhatnék valami kibúvót. Tudtam, hogy olyan emberrel állok szemben, akit nem jó ötlet felidegesíteni, és aki teljességgel kiszámíthatatlan, de valahogy mégsem hittem, hogy bántana.