60. rész

Sziasztok!

Egy olyan fejezetéhez értünk a történetnek, amit én nagyon-nagyon élveztem írni. Komolyan, itt nem akadtam meg, mert már nagyon régóta a fejemben van, és eléggé lelkes vagyok vele kapcsolatban. Remélem nektek is tetszeni fog, jó olvasást!:)

   A szívem hevesen vert, ahogy a fejemre húztam a kapucnit. Amikor leengedtem kesztyűbe bújtatott kezem, Finn rögtön érte nyúlt, és bátorítóan rám mosolygott. Egyre hidegebbnek éreztem a folyosókat, amiken végighaladtunk, és ahogy a minket kísérő őr egy kóddal kinyitotta a nehéz fémajtót, megtorpantam.

   A férfi meglepetten fordult hátra, Finnick azonban mintha már felkészült volna a reakciómra. Előttünk egy szinte teljesen sötét, csempével borított visszhangos folyosó nyúlt el, a lábaim pedig egyenesen a földbe gyökereztek. A torkom kiszáradt, a vér hangosan dobolt a fülemben, a fejemben az áram sercegése, és az az enyhe égett szag derengett fel, amit akkor éreztem, amikor…

   Finnick szólt az őrnek, hogy várjon egy kicsit. Hátráltam pár lépést, a teljesen ártalmatlan folyosó felől szinte éreztem a halál és a fertőtlenítő bűzét, szinte láttam Prescottot, ahogy fölém hajolva vicsorog. Ziháltam, és legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy eltűnjek a lakófülkénkben, de aztán megláttam Finnick aggódó, és kissé csalódott arcát. Nem fordulhatok vissza most, amikor annyira meg szerette volna mutatni a friss, pelyhes havat, a csípős szellőt és az állatokat. Ez csak egy folyosó. Egy rohadt folyosó.

-          Gyere, Anns. – Finnick finoman húzni kezdett, a kesztyűmön át is éreztem a tenyere melegét. – Semmi baj, hallod? Itt vagyok.

   Kerek szemekkel pillantottam fel az arcára, aztán remegve bólintottam. A lépteink visszhangoztak, ahogy egyre mélyebb sötétség vett minket körbe, mígnem a lámpák teljesen eltűntek. Visszafojtott lélegzettel lépdeltem, Finnick karja a derekam köré fonódott, a testem az oldalának préselődött. Szó szerint reszkettem, de nem csak a rám törő emlékektől, hanem a hidegtől is. Nem tudom, hogy beképzeltem-e magamnak, vagy tényleg éreztem a hűvös levegőt, ami az egyre közeledő felszínről szivárgott alá.

   A levegő egy nem túl halk kilélegzéssel szabadult ki a tüdőmből, ahogy az őr újabb lámpákat kapcsolt fel. Rácsos ajtók zárták el előlünk az utat, úgy látszott, nagyon komolyan veszik, hogy itt élnek a föld alatt. Az őr megtorpant egy liftajtónál, és robotos hangon szólalt meg: - Tudja az utat. – Azzal kinyitotta előttünk, mi pedig beléptünk, és abban a pillanatban valami nagyon különös érzés fogott el.

   Ahogy a lift falai körülzártak minket, halk surrogás hangzott fel, én pedig éreztem, ahogy emelkedünk, ahogy a fejem megfájdul egy pillanatra, végül pedig a kattanás, amivel a szerkezet hirtelen leállt.

  

   Először Finnick lépett ki, a bakancsa alatt csikorgott a finom kavics. A hideg levegő azonnal beáramlott a liftbe, kipirosítva az arcom, meglebegtetve pár tincsemet a kapucni alatt. Finn a kezét nyújtotta, én pedig remegve elfogadtam, és egyetlen lépéssel eltűntettem a talpam alól a gumiréteggel fedett padlót.

   Hunyorogtam, miközben lassan körülnéztem. Az eget világosszürke felhők borították be, de mégis úgy hatott, mintha sütött volna a nap, a szememnek szörnyen furcsa volt a fény. Csak pislogtam, és visszafojtott lélegzettel léptem előrébb.

   Körülöttünk málló, fakószürke romok álltak mindenfelé. A földön szétszóródtak a porladó téglák, az enyhe szél felkapta az utánuk maradt finom szemcsés anyagot, hogy aztán elvigye a hátán. Finnick ujjai a kezemre kulcsolódtak, és egy darabig csak álltunk ott, egymás mellett, a lehető legnagyobb csendben. A szemeim kíváncsian, és szinte lenyűgözve pásztázták a lebombázott épületek hetvenöt éves romjait, az omladozó oszlopokat, amiket már teljesen betakart a vastag, puha moha, és az ablakok üvegtelen, hiányos üregeit a pókhálós, ódon falakban. A lábaim akaratlanul is megindultak, a kezem levált Finnéről, és most erőtlenül lógott az oldalam mellett. Egy járda halvány, rég elfeledett nyomaira bukkantam, amit valaha átlagos emberek átlagos házaiként szolgáló maradványok kísértek. Szinte hallottam az ezeken a helyeken elhangzott beszélgetéseket, a magányos lány zokogását a párnájába, a két ház közötti sikátorban elejtett, titkos csókot pedig szinte éreztem a számon.

   Odaléptem az egyik csonka falhoz, aminek fakó színeit a moha méregzöldje színesítette meg, és óvatosan végighúztam a tenyerem az érdes felületen. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem; éreztem az itt megsütött süti illatát, és az anyuka hangját, aki a gyerekeinek kiabált, hogy jöjjenek vacsorázni. Finnick mellém lépett, de nem szólt egy szót sem, és nem is ért hozzám, mintha tudta volna, hogy gyászolok valamit. Ráemeltem a tekintetem, mire halványan bólintott, én pedig elindultam, és tovább követtem a járdát, melyre már jócskán ránőtt a fű és a gazok.

   A házak megritkultak, majd teljesen eltűntek, a járda viszont egyre csak szélesedett, mígnem észre nem vettem, hogy egy nagy, kör alakú térré formálódik. A teret épületek romjai vették körül, a közepén egy leharcolt alapzat, amin valaha szobor állhatott. Ahogy óvatosan közelebb sétáltam, megpillantottam, hogy még megmaradt belőle egy kis darabka: egy méretes cipő, és egy éles tárgy, amint beleáll az alapzatba. – Egy bányász – szólalt meg Finnick a hátam mögött. – Egy bányászt ábrázolt. Grafitbányászt.

   Ránéztem, az arcán aggodalmat véltem felfedezni. Apró mosolyt küldtem felé, és finoman két kezem közé fogtam az övét. Nem viselt kesztyűt, a tenyere már egészen kivörösödött, ezért gyengéden dörzsölgetni kezdtem. Aztán ahogy elnéztem a feje mellett, elállt a lélegzetem. A Tizenharmadik Körzet romjain túl hatalmas hegyeket láttam, tintazölden, sötétszürkén elnyúlva a tájban. Sűrű erdő borította őket, fölöttük halvány köd gomolygott, bekúszva a fák lombkoronája közé. Soha azelőtt nem láttam ilyesmit élőben.

-          Szeretnéd megnézni közelebbről? – kérdezte halkan Finnick, már mindkét kezét a tenyereim között nyugtatva.

   Nem bírtam megszólalni, csak határozottan bólintottam, mire Finn elvigyorodott, és a szokásos hosszú lépteivel elindult kifelé a térről. A romok között vágtunk át, ahogy a kezébe kapaszkodva követtem őt, a szél süvítve fújt ránk az átlyukasztott falakon keresztül. Majdnem fél órán keresztül gyalogoltunk csendben, az épületek egyre ritkultak, a látvány egyre inkább kitárult. Amikor egy elég meredek kiszögellés szélén torpantunk meg végül, eszembe jutott valami, amit töri órán tanultam még: a Tizenharmadik Körzet egyik része egy fennsíkon fekszik.

-          Itt fogunk lemenni? – kérdeztem, mire Finn megrázta a fejét.

-          Keresünk egy kevésbé durva részt, és úgy megyünk le a völgybe.

   Völgy. Az otthonunkban nem voltak völgyek, hatalmas hegyek, és friss porhóval borított romok sem. Ott nem csípte meg az arcomat a fagy, és ott nem vörösödött el Finnick keze sem.

   Végül sikerült találnunk egy kevésbé meredek részt, ahol óvatosan leereszkedtünk. Finnick fogta a derekam, ahogy a lejtőbe ágyazódott sziklák között manővereztünk, a magas, göcsörtös törzsű tölgyek pedig lassan feltűntek körülöttünk, mígnem a nappali fényt felváltotta a fák árnyéka által nyújtott félhomály. Felemeltem a fejem, a látóteremet sötét fák testes törzsei szabdalták fel, a talpam alatt még picit havas, hepehupás talajt éreztem.

   Az orromba új illatok törtek be: vizes föld, moha és nedves fakéreg. A leheletünk légies felhőként rajzolódott ki a levegőbe, ahogy egymás kezét fogva elindultunk. Nem győztem ide-oda kapkodni a fejem, de csak azért, mert mindenhonnan halk motoszkálást, és a szél süvöltését hallottam. Finnick megtorpant, és a lombkoronák felé emelte a tekintetét, majd leintett, hogy figyeljek. Először nagyon halkan tudtam csak kivenni a kopácsolást, de aztán egyre csak erősödött a hang, mígnem egy fekete, fehér hasú madár ereszkedett le az egyik fölénk nyúló törzsre. A lábai megkapaszkodtak a fás anyagban, és egy pár pillanatig még fészkelődött, mielőtt megtalálta volna a helyét. Még levegőt venni sem mertem, nehogy elijesszem, amikor hátravetette a fejét, hosszú csőrét pedig a fának ütötte újra és újra.

   Finnick mosolygott, amikor a tekintetünk találkozott, én pedig akaratlanul is viszonoztam. A kezeink újra összekulcsolódtak, amikor továbbindultunk, a szemeim pedig újra kíváncsian pásztázni kezdték az erdőt. A fák ágain már olvadozott a túl korai tél hozta porhó, és már a bakancsaink alatt is csatakos lett kissé a terep. A fehérség alól átsejlett a lehullt levelek nedves rétege, összesározva a cipőinket, és a nadrágunk szárát.

   Úgy tűnt, Finn tudja merre tartunk, mert nem úgy nézett ki, mintha csak úgy lézengene itt. Egy kis idő múlva megpillantottam magam előtt a távoli hegyeket, és azoknak fehérrel borított csúcsait, és a felhőket, mert egy mély szakadékhoz értünk. Ahogy lepillantottam, majdnem megszédültem, akkora távolságokat tudtam belátni. A köd sejtelmesen gomolygott a hegyek csúcsai körül, és olyan sűrűnek hatott, mintha rá lehetett volna ülni. Mögöttem Finn lekanyarította a válláról a hátizsákot, és egy méretes pokrócot húzott elő belőle, amit leterített a sáros földre.

   Ahogy letelepedtünk, összehúztam magam, és hozzábújtam, a karjaimmal átölelve a derekát. Felhúzta a saját kapucniját is, és szorosabbra kötötte a sálját, hogy aztán engedje, hogy a kezeimmel melegítsem kihűlt ujjait.

-          Ugye, milyen más? – szólalt meg, a homlokát az enyémnek támasztva.

-          Leírhatatlan – sóhajtottam, és megérintettem az arcát, ami enyhén kipirult a hidegtől. A szája széles mosolyra húzódott, mire valami elképesztően jó érzés töltött el, a szívem hevesen kezdett verdesni, a számat elhagyta a szokásos idegesítő, zavart vihogásom.

-          Még mindig szörnyen cuki vagy ilyenkor – vigyorgott Finn, mire éreztem, hogy az arcom teljesen kipirosodik, és nem a hidegtől. Aztán lehajtotta a fejét, mintha kerülné a tekintetem, és halkabban folytatta: - El sem tudod képzelni, meddig hallgatnám ezt.

-          Most nem vagy őszinte – motyogtam mosolyogva, miközben az arcomat a vállára hajtottam, és beszívtam az illatát.

-          Figyelj, maradjunk annyiban, hogy ez egy sajátos szexepil. – Felnevettem, még mindig a vállára dőlve, és éreztem, ahogy kifújja a levegőt. – Inkább ez, minthogy sírj.

   Felsóhajtottam, és kicsit közelebb húztam magamhoz. Az utóbbi időben rövid idő alatt elképesztően sok rossz dolog történt velünk, és megszámolni sem tudnám, hányszor volt veszélyben az életem. Emberek haltak meg a szemem előtt, és titkokról hullt le a lepel. Újra felsejlett előttem Leeza arca és tengerzöld tekintete, és abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak kitörlődnének azok az emlékeim, amiket legszívesebben elfelejtenék, még ha ezzel el is veszne belőlem egy kis darab.

-          Nem fogok – mondtam kis szünet után. – Nem fogok sírni. És félni sem.

-          Helyes – felelt Finn, a teste viszont megfeszült a következő másodpercben. Finoman kocogtatta meg a vállam, és a fejével óvatosan mellénk intett.

   Lassan emeltem fel a fejem, és visszafojtott lélegzettel figyeltem a nagy barna szőrű állatot, ami méterekre tőlünk állt meg. A szakadék szélétől nem sokkal álldogált, fejét felemelte, két füle közül méretes agancsok meredeztek az ég felé. Csillogó kerek szemei idegesen jártak ide-oda, koromfekete orrán megcsillant a fény. Ahogy ott állt a maga karcsú, légies valójában, hirtelen el sem hittem, hogy ilyen létezhet. Még sosem láttam élőben igazi szarvast, de ez minden képzeletemet felülmúlta. A szívem hevesen dörömbölt, ahogy síri csöndben bámult minket, és amikor nem mozdultunk, egy másodpercre elfordította a fejét, majd vissza. Ilyen állatokra vadászott Finnick és Katniss? Ilyen szarvasok húsát ettem az elmúlt napokban?

   Egy kicsit elhúzódtam Finnicktől, hogy jobban lássam az állatot, de az abban a másodpercben sarkon fordult – olyan hévvel, hogy kis híján orra bukott -, és eltűnt a sűrű erdőben. Egy kis ideig még hallottam, ahogy az avar ropog a patái alatt, és egy pár pillanatig még ki tudtam venni légiesen szökellő alakját a fák között.

-          Hű – szólaltam meg, és boldogan elnevettem magam. – Igazad volt, tényleg imádom!

-          Nem tudom, hogy lehetett ekkora mázlink – mosolygott Finn, aztán a tekintete elüvegesedett egy pillanatra, mint mindig, amikor erősen agyal valamin. – Talán ez a szarvas nekem dolgozik, anélkül, hogy tudnék róla.

   A két kezembe fogtam az arcát, és hosszan a homlokára nyomtam az ajkam. Lehunytam a szemeim, még mindig az előbb látottak hatása alatt álltam. Öröm töltött el, és gyorsan elkönyveltem magamban, hogy ennél jobb napom talán még nem is volt ezen a helyen. – Egyébként, hogyhogy ilyen simán kijöhettünk? Nem félnek, hogy elszökünk?

-          Miért, el akarsz szökni? – kérdezte. Ahogy megráztam a fejem, elmosolyodott, és kicsit felhúzta a kabátja ujját. – Nézd, van rajtam nyomkövető – mutatott a kicsi, csipogó karkötőre.

-          Akkor konkrétan fogoly vagy itt?

-          Á, nem. Csak nem kockáztatnak, mert szükségük van rám.

-          Ó – bólintottam. – És, rám miért nem tettek ilyen bigyót? Az én szökésemtől nem kell tartani?

-          Hát… ismernek, legalábbis engem. Tudják, hogy nem mennénk el innen egymás nélkül. – Lesütötte a szemét, mielőtt kimondta volna a következő mondatát: - Én legalábbis soha nem hagynálak itt. Soha. Akkor inkább szenvednék.

   Erősen szorítottam magamhoz, és éreztem, hogy a szívem hevesen verdes. – Én sem téged, soha.

-          Ezt jó tudni – sóhajtotta, a lélegzete az arcom mellett képződött felhővé. – Meddig fogsz még tudni elviselni? – A hangja színtelenül csengett, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.

-          Ez meg milyen kérdés? – tátogtam, és elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Finn, tudod, hogy szeretlek.

   Lehunyta a szemét egy pillanatra, és nagy levegőt vett. Egy kis ideig csend állt be közöttünk, és azalatt szinte ezerféle rémkép lepergett a szemem előtt azzal kapcsolatban, hogy most biztos benyögi, hogy ő nem így van velem. Hogy elmúlt.

   Aztán felemelte a tekintetét, a szemei csillogtak, és szóra nyitotta a száját, de hirtelen mintha a torkára forrt volna a mondat. Úgy bámult rám, mintha tartana tőlem, a szívem pedig kihagyott egy ütemet… Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor a számra tapasztotta a száját, az arcomat a tenyereibe véve. A kapucnim hátracsúszott, miközben csókolóztunk, a szemeimet puhán lehunytam, és teljesen belefeledkeztem ebbe az egészbe. Aztán Finn hirtelen elhúzódott tőlem, de az arcomat még mindig nem engedte el. Olyan közel hajolt, hogy az ajkaink összeértek, mire ezt kihasználva röviden megcsókolta az enyémeket.

   Amikor újra eltávolodott, már határozottan nézett a szemembe. – Annie, tudom, hogy nem ezek a legjobb körülmények, és lehet, hogy nem teljesen így képzelted…

-          De mit? – kérdeztem aggódva.

-          Anns, hozzám jönnél?

   Egy pár másodpercig, hosszú-hosszú másodpercekig csak bámultam rá, mint egy idióta. Aztán szép lassan felfogtam. Anns, hozzám jönnél? Szó szerint felsikítottam, és úgy vetettem magamat a nyakába, hogy majdnem hanyatt esett, de megtámasztotta magát, és velem együtt nevetett. – Ezt vehetem igennek? – kérdezte, miközben összedörzsölte az orrunkat.

-          Igen, igen, igen!

-          Jaj, nehogy sírj már!

   A szememhez kaptam, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet. Soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire vágytam már erre, de most, hogy megtörtént, valahogy tudtam, hogy mindig is ezt akartam. Már akkor is, amikor még csak látásból ismertem. Mindig, mindig.