57. rész

Sziasztok!

Hát, el kell hogy mondjam, hogy eléggé csalódott voltam az utóbbi napokban. Az ezelőtti fejezetre alig kattintottatok, és a kettő utolsóra hozzászólás sem jött. Ilyen még sosem történt, és hát eléggé rossz héten vagyok túl, ez meg még rátett egy lapáttal,  és őszinte leszek veletek, rosszul esett. De persze hozom most is a következőt, mert nincs kommenthatár meg megtekintéshatár, csak hát igen.

   Nem is emlékszem, mikor tudtam utoljára pontosan, hogy mennyi az idő, vagy hogy milyen nap van. Sőt, most még abban sem voltam biztos, hogy melyik hónapban járunk. Mostanában kezdtem el sunyiban járkálni a kórteremben, de ha egyszer Edie rajtakapott, akkor sem történt nagy baj, mert lassan a szövetségesemmé vált.  Na ja, ez a szó eléggé nagy szerepet játszott az életemben az elmúlt hetek során, de nem igazán tudtam jobban megbízni a lelkes ápolónőben, mint egy szövetségesben.

   Most az ágyon gubbasztottam, és meglepve mustráltam, hogy unatkozom. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy részletesen beavattak a lázadás tervébe, de a rákövetkező napokban szép lassan beadagolták a többi információt is. Megtudtam például, hogy miért tud Finn egyre kevesebbet látogatni – nem mintha panaszkodtam volna, de így is látszott rajta, hogy marja belül a bűntudat -, de hát, ha az embernek propagandafilmeket kell forgatnia titkot kiteregetésével, és még a kötelező katonasági kiképzésen is részt kell vennie, akkor persze, hogy kevesebb az ideje. Nem igazán volt társaságom ma sem; Edie-nek több beteggel is foglalkoznia kell, Finnick és Marcus nagyban szervezik a lázadást, egyedül Bertine volt az, aki benézett hozzám egy negyed órára. De persze neki is rohannia kellett a következő megbeszélésére, így most eléggé elveszetten üldögéltem.

   Az unalom mellett viszont volt ott valami más is. Ma reggel arra ébredtem, hogy szó szerint majd leszakadnak a combjaim meg a mellem a fájdalomtól, de nem igazán mertem szólni senkinek. A hasamra szorítottam a tenyerem, és összegömbölyödtem, hogy melegen tartsam magam. Elvileg az segít a hasi görcsökön, de eddig nem nagyon vettem észre, így lázasan kutattam az agyamban valami praktika után. Bosszúsan csavartam magam köré a takarót, hogy még csak véletlenül se érjen hideg, és közben azon agyaltam, hogy hogy bírták ki ezt a nők azokban az időkben, amikor még nem létezett görcsoldó.

   A tenyér érintésére az arcomon felkaptam a fejem, még mindig nevetségesen belegubózódva a paplanba. Finnick maga alá húzta az egyik széket, hangos lélegzetvételeiből arra következtettem, hogy nagyon sietett. Megpróbáltam magamra erőltetni egy pici mosolyt, pedig nagyon is örültem neki. Furcsa, hogy mekkora hiányt érzek, ha pár óráig is távol van.

-          Szia. – Vigyorgott, és megcirógatta a hajam. – Mi az, miért vagy úgy bepáncélozva, mint egy teknős?

-          Szia, Finn. – Újra kipréseltem egy mosolyt, és küszködve a másik oldalamra fordultam, hogy szembekerüljek vele. – Figyelj, idehívnád Edie-t, vagy bárkit, aki nem férfi?

   Értetlenül vonta össze a szemöldökét. – De… miért? Van valami baj?

-          Nincs, csak… Finnick, hívd ide Edie-t, kérlek – szűrtem a fogaim között. Olyan értetlen fejet vágott erre, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Nagy levegőt vettem, hogy higgadt maradjak: - Nagyon fáj a hasam… Mármint, görcsöl, tudod!

   Abban a pillanatban, ahogy leesett neki, az arcszíne jó pár árnyalattal vörösebbre váltott, és tanácstalanul a fejéhez kapott. – Bakker, amiatt? – Színpadiasan bólogattam, és még kisebbre húztam magam össze.

-          Finn, nem kell pánikba esni vagy ilyesmi, csak szólj Edie-nek… Légyszi!

   Olyan kapkodva pattant fel, hogy majdnem felborította a székét. Erre akaratlanul is elmosolyodtam, és melegség töltötte el a szívem. Hiába szakadtam majdnem háromfelé éppen, Finnick attól még Finnick maradt, és attól még elolvadtam mindentől, amit csinált.

   Edie is már nevetve jött be, Finnick pedig lesütött szemmel kullogott utána, a fülei élénken vöröslöttek. Valószínűleg megpróbálta felvázolni neki a helyzetet, amibe alaposan belesült. Edie ellátott mindennel, amire szükségem volt, aztán már ment is a dolgára, én pedig nyöszörögve kucorodtam a takaró alá. Finn esetlenül huppant le a székre, és amikor a nővér elhagyta a szobát, a kezébe temette az arcát. – Ez rohadtul ciki volt. – Észrevettem az ujjain keresztül, hogy vigyorog, mire engem is elkapott egy erőtlen nevetéshullám.

-          Többet nem hozlak ilyen helyzetbe – ígértem, és újra felkuncogtam. Finnick felnézett a tenyeréből, a szája egyik sarka felfelé görbült, elmélyítve a gödröcskét az arcán.

-          Hallottad már azt, hogy ha valaki megsimogatja a hasadat, akkor gyorsabban elmúlik? – kérdezte halkan. Megingattam a fejem, de abban a pillanatban arrébb húzódtam (már amennyire így, hernyójelmezben összejött), és az összegyűrt lepedő üres oldala felé biccentettem.

-          Nem, de… nem lenne ellenemre, ha megpróbálnánk.

   Óvatosan ült az ágy szélére, én pedig kissé kelletlenül kibontakoztam a takaró szoros öleléséből. A bőröm forrónak hatott, szinte tüzelt, a halántékomnál egy kicsit be is nedvesedett a hajam. Talán túlzásba vittem ezt a meleg takaró dolgot. Finnick elnyúlt mellettem, és lassan letette a fejét a párnára, majd felemelte a kezét, és a pizsama felsőjén keresztül végigsimított a hasamon. Egyszer, kétszer, háromszor. A szívem hevesen kezdett el kalapálni, és akaratlanul is elmosolyodtam, a szemhéjaim puhán lecsukódtak.

-          Jobb? – Hallottam a hangján, hogy mosoly bujkál a száján, mire felhúztam az orrom, és megráztam a fejem.

-          De tudod, hogy lenne még jobb? – súgtam, és hozzábújtam, a karjaim a nyaka köré fonódtak, az arcom a kulcscsontjával egy vonalba került. – Ha így maradnánk, és elmondanád, mi van veled mostanában, mert… eddig csak te foglalkoztál velem.

   Finnick habozott egy pillanatig, mintha nem tudott volna mit kezdeni a kérésemmel, aztán végigsimított a hajamon. – Nincs velem semmi – motyogta. – Kicsit fáradt vagyok, meg nem annyira szeretek itt lenni. Nyomasztó ez a nagy fegyelem, és hogy alig jártam az aréna óta szabad levegőn… Már ha azt annak lehet nevezni.

   Itt tartózkodásom ideje alatt sokat meséltek arról, hogy hogy mennek a dolgok itt, a Tizenharmadikban.  Ha egyszer kikerülök a kórházból, nekem is szigorú napirendhez és étrendhez kell majd tartanom magam, és úgy kell viselnem a szürke egyenruhát, ahogy az meg van írva a szabályzatban. Nem mintha nehezemre esett volna elfogadni ezeket a dolgokat, elvégre a Tizenhármas Körzet befogadott minket, még engem is, aki nem is vett részt a lázadásban.

   Küldtem felé egy halvány mosolyt, de legbelül tudtam, hogy nem őszinte, legalábbis nem teljesen. A karjai erősebben fonódtak körém, és puhán megcsókolta a homlokom, majd az orrom. Sóhajtottam, ahogy egy újabb görcs miatt megfeszültek a lábaim, hogy aztán lassan kilazuljanak, mikor enyhült.

-          Elképesztő errefelé a táj – szólalt meg halkan, kissé kótyagos hangon. – Nem olyan, amit megszoktunk, hanem igazi kontinentális tölgyerdő, de van fenyő is.

-          Milyen hónap van pontosan? – kérdeztem hunyorogva, hogy el tudjam képzelni, milyen is lehet ez az erdő a Tizenharmadik Körzet körül.

-          Október.

   Lehunytam a szemem, mielőtt könnyezni kezdtem volna. El sem tudtam gondolni, milyen lehet itt az október, csak annyit tudtam, hogy nálunk nincs benne semmi különös. Kicsit többet fúj a szél, kicsit vadabb a tenger, de ilyenkor sincs hideg, egy szál vékony pulóverben is lehet mászkálni. Az éjjelek elviselhetőbbek, és végre magamra húzhatom a takarómat anélkül, hogy megsülnék alatta.

-          Alig várom, hogy megmutathassam. Vadásztam ott egyszer-kétszer Katnissel, vagyis inkább… ő lelőtte a vadat én meg hazavonszoltam. Még sosem láttam azelőtt élőben őzet, szarvast, meg mókusokat. Jaj, te biztos imádnád őket! – folytatta egyre lelkesebben, én pedig nem bírtam nem elmosolyodni. Igazából, én is alig vártam, hogy láthassam, meg azt is, hogy végre kiszabaduljak ebből a kórteremből.

   A szemeim felpattantak, ahogy a hüvelykujja óvatosan az arcomra simult, a lélegzete csiklandozta a bőröm. Olyan közel volt, már-már… Nem gondolkodtam, csak az ajkára tapasztottam az enyém. Mintha egyáltalán nem lepte volna meg a dolog csókolt vissza, a forróság rögtön elöntötte a testem. Te jó ég, te jó ég. A karjaim erősebben fonódtak a nyaka köré, az ujjaim a tarkójába mélyedtek, és abban a pillanatban el is feledkeztem a görcsölő hasamról. Felkönyökölt, így egy másodpercre elszakadtunk egymástól, de ez nem tartott sokáig, a fejem a párnába mélyedt, ahogy a tenyere a derekamra csúszott.

   A karom elengedte, és kinyúlt hátra, hogy megtámasszon, és fel tudjak ülni, de ahogy ez sikerült, már bújtam is vissza az ölelésébe. Fel kellett nevetnem, ha arra gondoltam, mióta vágyom erre, és ez abban a pillanatban elnyomta minden álmomat az otthonomról, a Negyedik Körzetről, meg a mélykék tengerről, mert akkor és ott az ő karjaiban is otthon éreztem magam. Felkuncogtam, és újra és újra megcsókoltam, ez a kuncogás pedig nevetéssé nőtte ki magát, mire már Finn sem tudta tartani magát.

-          Min nevetünk? – súgta a számba, én válaszképp megráztam a fejem.

-          Gőzöm sincs. Talán, mert már majdnem túl vagyunk rajta?

-          Boldogok leszünk – mondta, az arca kissé eltávolodott az enyémtől. – Megígérem.

  

   Az agyturkász Edie-vel és az asszisztensével az oldalán állított be pár órával később. Eléggé meglepett a látogatásuk, élénk tekintettel követtem, ahogy helyet foglalnak a székeken. Edie az ajtóban maradt, egy kissé gondterheltnek, fáradtnak tűnt, mintha már hosszú ideje nem aludt volna. Finnick az ágyam végében helyezkedett el törökülésben, és pedig felhúzott térdekkel húzódtam közelebb hozzá, a takaró még mindig az altestemet melegítette.

   A doktor elmosolyodott, a kezei összekulcsolva feküdtek az ölében. Az asszisztens olyan feszesen ült a székben, mintha karót nyelt volna, a térdén ott egyensúlyozta az elmaradhatatlan csiptetős mappát. Furcsa, de abban a pillanatban inkább egy kedves nagypapára emlékeztetett ez az öreg, de akkor sem mertem rákérdezni, miért vannak itt.

-          Miss Cresta, először is szeretnék engedélyt kérni öntől arra, hogy tegezhessem. Ráérnénk a magázódásra negyven év múlva. – Aprót bólintottam, a pillantásom Finnre ugrott, aki épp sebes kezét vizsgálgatta. – Köszönöm. Gondolkodhatsz, hogy miért vagyok itt, nos: jó hírt hoztam.

   Egyszerre kaptuk fel a fejünket Finnel, a doktor pedig már folytatta is: - Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam az ügyeden, sokat figyeltelek. Szeretném veled elkezdeni a terápiát, de tudom, hogy mi tenne még jót, mielőtt ténylegesen nekifutnánk. A környezetváltozás.

-          Környezetváltozás? – kérdezte Finn.

-          Igen. Már beadtam a javaslatomat; ha minden jól megy, holnap elhagyhatod a kórházat.

   Akaratlanul is felsikkantottam, Finnick pedig vigyorogva kapta felém a tekintetét, aztán sokkal vidámabb hangon tette fel a következő kérdését: - És, uram, lehetséges lenne, hogy… hozzám költözzön?

   Ahogy a doktor mosolyogva bólintott, azon kaptam magam, hogy máris Finn nyakába ugrottam. Most már együtt fogjuk végigcsinálni. Ez biztos.