53. rész

Sziasztok!

Itt vagyok, és azzal együtt, hogy egy új évet kezdünk, az oldal már majdnem elérte a 15.000 kattintást! Na jó, ezt igazából sosem gondoltam volna, szóval most a meglepetés keveredik bennem a lelkesedéssel, örömmel, meg még sok minden mással.:3 Köszönöm nektek!:)

   A férfi zihált, ahogy lelassította a lépteit, mikor a következő helyiségbe értünk. Talán feleakkora lehetett, mint az előző, de ugyanúgy tömve volt emberekkel. Felcserek gyűltek itt össze fehér köpenyükben, és mind egyszerre emelték ránk a tekintetüket. Aztán gyorsan feleszméltek, és egyikük egy hálózsákot szorongatva odasietett hozzánk.

   Hirtelen rettenetesen fáradtnak éreztem magam, a tagjaim pedig ólomsúlyúnak tűntek, ahogy a férfi gyengéden

lefektetett a kiterített hálózsákra. A fehér köpenyes nő elmosolyodott, és egy palack vizet, meg valamiféle péksüteményt is letett mellém, én viszont csak kalapáló szívvel bámultam magam elé. Az emberek mormogása összefolyt a fejemben, a pillantásom ide-oda cikázott a helységben.

   Megugrottam, mikor kivágódott az ajtó, a nő azonnal, védelmezően átkarolta a vállam. Fehér páncélos ember volt, nem láttam az arcát, de olyan szapora léptekkel közeledett felénk, mintha le akarna minket rohanni. A következő másodpercben térdre vetette magát előttem, és kinyúlt felém, majd olyan határozottan szorított magához, hogy ellenkezni sem volt időm.

   Felkiáltottam, ahogy a kemény páncél a bőrömnek nyomódott, és riadtan ugrottam hátrébb, minél közelebb a felcsernőhöz. A másik békeőr a karjával próbálta őt visszatartani, de az a valaki gyorsan a sisakjához nyúlt, és szinte letépte a fejéről.

   Ahogy megpillantottam az arcát, a könnyeim rögtön előtörtek. A kezemet a számra tapasztva próbáltam visszatartani a zokogást, de a következő pillanatban már a nyakába vetettem magam.

-          Finnick! – visítottam hevesen zokogva, egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg ő az. A nő a vállamhoz ért, hogy elvonjon tőle, de én elrántottam magam a kezétől.

   A szívem úgy kalapált, mintha ki akarná verni a mellkasom, a testem rázkódott a rám törő érzelmektől. Annyi minden kavargott bennem hirtelen, az elmémben elhalkultak a háttérzajok. Próbáltam levegőt venni, de a tüdőm egészen apróra szorult össze, így már csak kapkodva tudtam hozzájutni. Kesztyűs kezén át is érezni véltem a teste melegét, és ahogy az arcunk összepréselődött, égetni kezdett a bőröm, de nagyon is jó értelemben.

   Eszembe jutottak a sivár napok a cellámban, a hosszú órákon át tartó kuporgás, miközben a társaim üvöltései visszhangozták be a folyosót. A falba kapart betűk, mintha helyettesíteni tudták volna a szeretteim hiányát, és már-már beletörődtem, hogy soha többé nem látom őket…

   Nem érdekelt a korgó gyomrom, a száraz torkom, a fázós bőröm, egyedül az, hogy ne kelljen őt elengednem. A torkomból hisztérikus hangok törtek fel, de ezzel együtt nevetés is; igen, boldognak éreztem magam, rettentő boldognak, és először észre sem vettem, hogy a légpárnás motorjai halkan felbúgnak, hogy az egész gépezet beindul.

   A nő újra megpróbált tőle elhúzni, mire Finnick nyakába kapaszkodtam, és kiabálni kezdtem. – Ne! Hagyjon békén, hagyjon, nem érti?

   Olyan erősen kapaszkodtam belé, és annyira csak az érdekelt, hogy ne szakadjunk el, hogy először fel sem tűnt, hogy a karjai már nem ölelnek. Könnyektől tocsogó szemekkel pillantottam fel, mire Finnick a hónom alá nyúlt, és gyengéden megpróbált eltolni magától. Nem értettem. Mi történik, megint elvisznek tőle? Ő maga akar elküldeni? A mellkasom riadtan ugrált, ahogy az ujjaim elengedték a páncélját, a törékeny felcsernő pedig azonnal átölelt. Vékony karjai átfogták a testem, a nyakam a vállának préselődött.

-          Vigyük át, rendben? – hallottam a nő hangját a fejem fölül, a tekintetem Finnickre ugrott.

   Soha nem láttam még jóképűbbnek, habár nagyon is ziláltnak tűnt. A bőre sápadtabb volt, mint szokott lenni, a haja izzadt csigákban tapadt a homlokára. Az arénában szerzett vágás az arcán már kissé elhalványult, de még mindig ott éktelenkedett, a pillantása pedig aggódva ugrált ide-oda, miközben bólintott. – Rendben – felelte, és csak most eszméltem rá, hogy most hallottam először a hangját, amióta elváltunk. A szemem elkerekedett, és ahogy találkozott a tekintetünk, nagyon is megviseltnek, de mégis megkönnyebbültnek látszott.

   Gyorsan megszabadult a kesztyűitől, aztán mellém guggolt, és megfogta a kezem. Érdes volt az érintése, a bőrén hegeket tapintottam ki, amik eddig nem voltak ott.

-          Annie, átviszünk egy csendesebb helyre, rendben? – Aztán meg sem várva a válaszomat, gyengéden megtámasztott a karjaival, és felemelt. A lábaim a levegőben kalimpáltak, a karjaim a nyakába kapaszkodtak. Hozzábújtam, nem akartam, hogy egy centinyi hely is maradjon köztünk. Lehunytam a szemem, és az arcomat a nyakába rejtve próbáltam meg szabályozni a légzésem, de egyszerűen lehetetlennek tűnt.

   Összezavarodtam, felizgattam magam, a pillantásom össze-vissza ugrált a sok ismeretlen arc között, a fülem próbálta kezelni a rengeteg ingert, amit az emberek beszéde okozott. Aztán lassan minden halkulni kezdett, mi pedig a felcserrel a nyomunkban végighaladtunk egy vezetékekkel átszőtt falú folyosón, ahol csak a motor monoton zaja hallatszott jobban.

-          Kijutottunk, jól gondolom? – szólt hátra Finnick, mire a nő bólintott, és megköszörülte a torkát.

-          Túl későn kaptak észbe. Sikeres volt az akció.

   Kijutottunk. Te jó ég, kijutottunk! A könnyeim még mindig folytak, én pedig halkan szipogni kezdtem. Finnick finoman feljebb dobott a karjaiban, és erősebben szorított páncélos mellkasához. Egy automata ajtón haladtunk keresztül, és amikor az bezáródott mögöttünk, a hangok hirtelen elhallgattak.

   Kis, kabinszerű szobába érkeztünk, amit körülbelül előszoba méretűre saccoltam. A falakba kímélő fényű lámpákat építettek, az egyik sarokba pár felgöngyölt hálózsákokat halmoztak. A kis fülke közepére egy kinyitható, gyenge ágyat állítottak, amire szintén hálószákot terítettek.

   A karjaim addig nyújtóztak, amíg még lehetséges volt Finnick nyakába kapaszkodniuk, mielőtt letett volna, de aztán túl nagyra nőtt a távolság. Ő felegyenesedett, és gyorsan a nőhöz fordult.

-          Meg kell vizsgálnia – jelentette ki, és kikapta a kezéből a vizet, meg az ételt. A felcser megkerülte Finnt, és letérdelt az ágyam mellé, aztán visszanézett a válla fölött:

-          Magamtól is rájöttem – mondta kissé nyersen, de amikor felém fordult, az arca mosolygott. A következő pillanatban Finnick is mellé ereszkedett, és – még mindig a fehér békeőr-páncélba bújva – az ujjait a kezem köré kulcsolta. – Nem kell mondanod most semmit, oké? Csak szeretnélek kicsit megnézni.

   Elfordítottam az arcom, és könnybe lábadt szemekkel bólintottam. Finnick ismerős keze még mindig melegen tartotta az enyémet, az ujjai finoman cirógatták a bőröm. Fél füllel hallottam, ahogy megemlíti a nőnek, hogy az arénában megrepedt az egyik bordám, és hogy talán megnézhetné azt, mire a felcser kissé csípősen válaszolt, de azért bólintott.

   A karjaiban tartott, és finoman ringatott. Nem, most nem álmodtam, most nem kellett majdnem elsírnom magam a sóvárgástól… Tényleg itt volt velem. Beszívtam az illatát, tapintottam a bőrét, és ahogy a mellkasaink összeértek, a bőrömön át éreztem, ahogy hevesen lüktet a szíve.

   Alig szóltunk egymáshoz, amióta berontott a terembe a békeőr-ruhájában, de őszintén szólva, nem akartam megszólalni. Azok a kérdések, amik egy kis ideje még az őrületbe kergettek, most már nem érdekeltek. Hogy hova visz a légpárnás? Hogy hogy kerültek ide a lázadók, és hogy hol volt Finnick egészen addig, amíg nem találkoztunk a légpárnáson? Hogy miért nem avattak be a tervükbe? Igazából, rákérdezhettem volna ezekre a dolgokra, de annyira lefoglalt Finnick meleg lehelete a vállamon, és a szívem heves verdesése, hogy nem tettem. Meg egyébként is, kinek van kedve összeveszni vele pont most, pont itt?

   Lehunytam a szemem, és nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak vele. Néha odajött hozzánk pár ember, akik mind ételt próbáltak belém diktálni, de elfordítottam a fejem, mint egy makacs kisgyerek, hogy visszafúrhassam az arcom Finn szürke ingjének mellkasába. A hálózsák és a karjai védelmezőn takartak be, én pedig az övéhez igazítottam a légzésem, magam sem tudom, miért.

   Még mindig nem hittem el az egészet. Annyira hihetetlen, hogy ennyi mindent átéltünk ennyire rövid idő alatt, és ha minden jól megy, most már valószínűleg… Hát, nem vagyok benne biztos, de azt hiszem vége a szenvedésünknek.

   Lassan minden elcsendesedett a légpárnáson, az emberek – mind egységes szürke egyenruhába öltözve – leheveredtek a földre, és belebújtak a hálózsákjukba. Egy fehér köpenyes nő még utoljára benyitott a kis fülkébe, az egyik kezében egy egérszínű halmot egyensúlyozva, a másikban pedig – milyen meglepő – ételt hozva. Nem néztem fel, kitartóan lehunytam a szemem, és hagytam, hogy Finnick meleg tenyere a hátamon elterelje a gondolataimat.

   Ő suttogva mondott valamit a nőnek, mire az szintén halkan válaszolt: - Rendben. Kérlek, próbáld meg ezt belédiktálni, és azt hiszem jobb lenne, ha ezt is felvenné. – Finnick végigsimított a hátamon, és fojtott hangon felelt:

-          Rendben, nagyon köszönjük. Csak most szeretném hagyni pihenni.

-          Ahogy gondolod. Jó éjszakát, Finnick!

-          Jó éjt.

   Azzal az automata ajtó surrogva bezárult mögötte. Újra ketten maradtunk, és azt hiszem, most már végleg. Azt hiszi, alszom – jöttem rá. Habár ülőhelyzetben helyezkedtünk el a két kiterített hálószák alatt, tényleg eléggé megrogyva támaszkodtam már rá, és nem is szóltam semmit, jogosan gondolhatta. De nem akartam, hogy azt higgye, nem vagyok magamnál, és hogy ilyen simán elaludtam azelőtt, hogy bármit is beszéltünk volna. A kezeim megmozdultak, az ujjaim finoman megmarkolták az inget a hátán, majd elengedték. A bőre forrónak tűnt a ruha alatt, a teste izzadság, de mégis biztonság szagát árasztotta.

-          Szóval ébren vagy. – A fejét a hajamra hajtotta, a lehelete a fejbőröm csiklandozta.

   Mintha ezzel jelzett volna, úgy dőltünk le lassan a szintén hálózsákokkal befedett földre. Az arcunk még mindig nem egy magasságban volt, az orrom a mellkasának préselődött. Ő óvatosan átnyúlt felettem, hogy feljebb húzza rajtam a vastag hálózsákot, pontosan egészen a nyakamig. A karjaim erősebben fonódtak köré, a lábaink összegabalyodtak, a fülemben a légpárnás motorjának monoton hangjai folytak össze.

   Finn újra átnyúlt felettem, mire papírzacskó zörgése ütötte meg a fülem. Óvatosan tornászta fel magát, és gyorsan visszatakargatott a kicsit elmozdult hálózsákkal. A kezében egy gondosan összehajtogatott szürke ing és nadrág, meg egy méretes, barna papírzacskó csücsült, aminek most felhúzott szemöldökkel lesett be a nyílásán.

-          Nem fázol abban a vékony göncben? – kérdezte halkan, és felemelte a ruhákat tartó kezét. – Hoztak neked váltáscuccot, szerintem jó lenne belebújnod.

   Hunyorogva bámultam rá a gyenge lámpafényben, aztán a hátamra gördültem, és úgy döntöttem, engedelmeskedem neki.

   Meglepett, mennyire bátortalanul húzta le a ruhám zipzárját a hátamon. Akárhányszor csak véletlenül hozzám ért, szinte rögtön elrántotta a kezét, pedig mennyire meleg és megnyugtató volt az érintése… Tényleg fáztam, és koszosnak éreztem magam. A bőrömet libabőr borította be, ahogy lehúztam magamról a már igencsak viseletes, de valaha csinos ruhát, és egy kicsit el is szégyelltem magam, ahogy megpillantottam a helyén halványan látszó mocskot. Bátortalanul pillantottam hátra a vállam fölött, és kinyújtottam a kezem az ingért. Finnick először észre sem vette; kerek szemekkel, szinte megbűvölve bámult, de a fülei és az arca halványan elvörösödött. Éreztem, hogy a nyakamat, és a fejemet is elönti a pír, de ő ekkor gyorsan észbe kapott, és sietve a kezembe nyomta a ruhadarabot.

   A címkére XS-t nyomtak rá, valószínűleg számítottak a rettenetes soványságomra. Mikor a meztelen felsőtestemet végre már befedte a ruhadarab, nagyokat pislogva megfordultam. Most néztem először teljesen, egyenesen a szemébe, de azonnal el is kaptam a tekintetem, és gyorsan lesütöttem.

-          Finnick – szólaltam meg, lehajtott fejemmel a zacskó felé bökve. – Abban meg mi van?

   Egy pillanatig csak értetlenül bámult rám, aztán sietős mozdulatokkal megrázta a fejét, és kiszedte belőle a tartalmát: egy méretes zsemlét. Lassan, halványan mosolyogva nyújtotta felém.

-          Kérlek, próbálj meg enni egy kicsit. – Éhezéstől lesoványodott testemre pillantott, amit most eltakart az ing bő szabása.

-          Jó – feleltem halkan.

   A földre már teli hassal, és a szürke egyenruhába bújva dőltem le, betakarva a vastag hálózsákokkal. A szobában halvány fény derengett, és végre nem is fáztam, mégsem tudott elnyomni az álom. Finnick velem szemben feküdt, és úgy tűnt, nem bírja levenni rólam a szemét. Nem hazudnék, ha azt mondanám, én is így voltam ezzel. A félhomályban ki tudtam venni az arca minden kis részletét, az ádámcsutkája domborulatát, a csigákat a hajában.

   Lassan emelte fel a kezét, és a tenyerét az arcomra simította. Az ujjaim finoman kulcsolták körbe a csuklóját, az ajkaim résnyire elnyíltak. – Annie – szólt fojtott hangon. – Most… tényleg itt vagy, vagy ez csak egy…?

-          Azt hiszem, tényleg itt vagyok – súgtam vissza, az ajkaim alig mozogtak.

-          Sajnálom – motyogta hirtelen, csak úgy a semmiből, a szeme egy pillanatra határozottságot tükrözött. Aztán reszketegen felsóhajtott, és határozottan a karjaiba zárt. A levegő egy halk nyögéssel szabadult ki a tüdőmből, ahogy nekipréselődtem. – Kérlek, bocsáss meg!

   Tudtam, miért kér bocsánatot, és abban a másodpercben emlékek törtek rám. Le akartam állítani, de ő folyamatosan csak esdekelt a bocsánatomért, a falak pedig egyre hangosabban reccsentek meg körülöttem, én pedig felsikítottam. 

   Aznap éjjel, mielőtt a nyugtatók véglegesen hatni kezdtek volna – hogy aztán lehúzzanak az álomtalan alvás mélyébe – az utolsó dolog, amit láttam, Finnick az ujjaimat aggódva, reszketve szorongató, sápadt keze volt.