66. rész

   

-          Biztos, hogy kész vagy így az esküvőre? – Finnick elég csalódottnak tűnt, ahogy mellettem ült, az ágy szélén. Már három nap eltelt, mióta Peeta is velünk vacsorázott, de Finn egyszerűen nem bírta kitörölni a fejéből a reakcióm, és folyamatosan azon agyalt, hogy szükségem van-e most még egy stressz-forrásra.

-          Igen, ezer százalék! – feleltem, a tenyereimmel megtámasztva az arcom. – Szeretnék hozzád menni, minél előbb. – Hozzábújtam, és lehunytam a szemem.

-          Csak féltelek – motyogta, és átkarolt. Persze, tudtam, hogy félt. Mindig is féltett. De nem akartam, hogy emiatt elhalasszuk az egészet, főleg, hogy már teljesen beleéltem magam.

   És egyébként is: pár nap múlva választhatom majd ki a ruhát. Őszintén szólva, amikor véletlenül belefutottunk Plutarchba a folyosón, és elújságolta ezt, legszívesebben sikítozva a nyakába ugrottam volna, hogy utána meghajoljak előtte, majd egész életében szolgáljam. Na jó, ez túlzás, de komolyan.

-          Nem kell, Finn. Nagylány vagyok már. – A homlokomat a mellkasához dörgöltem, és felhúztam a lábaimat, hogy ültemben összegömbölyödjek.

-          Ó, tudom én azt nagyon jól – mondta, a fejbőrömön át éreztem, ahogy vigyorog. – De valakinek a nagylányokra is vigyázni kell.

   A csípős szél az arcomba fújta a hajam, mire szorosabbra húztam a sálam, és lejjebb hajtottam a kapucnim. Katniss, és néhány katona társaságában gyalogoltam végig a kissé havas, kavicsos talajon, a felszállópálya felé. Kicsit feszengtem így; senkit sem ismertem igazán azok közül, akikkel épp az esküvői ruhámat készültem kiválasztani. Valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy majd anya és Aida segít, hogy jó döntést hozzak, de most be kellett érnem Katnissel. A lánnyal egyébként semmi problémám nem volt, csak hát alig ismertem…

   Először úgy volt, hogy Finnick is velünk tart a Tizenkettedik Körzetbe, hogy rápróbálják Peeta öltönyeit, de – nem túl meglepő módon – kiderült, hogy ma pont nem mehet el, mert fontos megbeszélése és kiképzése van. Megint. Így hát elhozzuk az összes öltönyt, amit ott találunk Peeta házában, és azok közül, amelyik a legjobban passzol rá, az lesz a szerencsés. Erős kételyeim voltak afelől, hogy Finnickre jó lenne onnan bármi is, hiszen a testalkata teljesen különbözött a srácétól; Peeta inkább zömökebb, erősebb típusnak látszott.

   Nem igazán mertem Katniss szemébe nézni, főleg amiatt, ami az étkezőben történt néhány napja. Némán sétáltunk egymás mellett, zsebre dugott kézzel, behúzott nyakkal. Lassan feltűnt a szemem előtt a méretes légpárnás, a maga fémesen csillogó borításával és otromba külsejével. Véletlenül elkaptam Katniss pillantását, mire ő halványan elmosolyodott, én pedig kissé zavartan viszonoztam. Abban a pillanatban nagyon utáltam, hogy nem vagyok jó barátkozásban, de kicsit enyhítette a dolgot, hogy úgy látszott, a fecsegőposzáta sem.

   A mellettünk gyalogló férfiak kicsit szorosabban vettek minket körbe, ahogy közeledtünk a légpárnáshoz. Fel kellett néznem, hogy teljesen belássam az egész járművet, annyira hatalmas volt. – Erre, kérem! – szólt az egyik férfi, kesztyűs kezével megérintve a lapockám, hogy a jó irányba tereljen. Egy lehajtott hídszerűségen sétáltunk fel, amit aztán egy gombnyomással eltűntettek a gép testében, miután mindenki beszállt. Fél percig vaksötétben álldogáltunk, de végül felkapcsolták a lámpákat, rögtön akkor, amikor az egyenruhás nő megérkezett. Intett, hogy kövessük, és úgy is tettünk.

   Közben felzúgott az erős motor, ami megrezegtette az egész légpárnást, ami kicsit úgy hatott, mintha valami zümmögne. Hátrahúztam a kapucnit, miközben egy sokkal kellemesebb, és szellősebb folyosóra értünk, amibe úgy voltak beszerelve az ülések, mint egy szimpla vonaton.

-          Mindjárt hozok maguknak valami innivalót, addig is foglaljanak helyet! – És már sarkon is fordult.

   Pár másodpercig csak álltunk ott, mint két idióta, de nem sokkal később inkább kifújtam a levegőt, és elindultam az ülések között. Nem, ez nem szimpatikus. Á, ez sem. Végül azokat az üléseket választottam, amik pontosan a folyosó közepére voltak beszerelve. Leültem, Katniss pedig velem szemben telepedett le, és egészen addig így ücsörögtünk, amíg meg nem érkezett a nő egy tálcával, rajta két pohár vízzel, meg egy tál keksszel. Meglepetten figyeltem, ahogy leteszi egy kis gurulós asztalra, majd egy szó nélkül távozik.

   Felsóhajtottam, és megfogtam a tálat, kiemelve belőle egy kekszet. Meglepődtem, hogy mennyire finom, és a gyomrom abban a pillanatban könyörögni kezdett még többért. – Kérsz? – nyújtottam Katniss felé. – Nem is rossz. – A lány elvett egyet, aztán beleivott a vizébe. Én eközben kétségbeesetten kutattam magamban valami téma után, amit felvethetnék, és észre sem vettem, hogy szó szerint pusztítom a kekszet. A kezem gépiesen nyúlt vissza az edényhez, majd a számhoz, mintha valami külső erő irányította volna.

-          Te aztán éhes lehetsz – állapította meg Katniss, mire felnevettem, és lepasszoltam a tálat az ölébe.

-          Bocsi, nem akarom bezabálni az egészet, inkább dugd el előlem!

-          Jól van, mert nekem is ízlik.

   Persze ezután is mindketten ettünk belőle, és amikor elfogyott, kértünk még egy tálkával. Furcsa volt, mert nem beszélgettünk sokat, de egy kicsit mégis jobban éreztem magam ezután, egészen addig, amíg be nem mondták egy hangosbemondóba: hamarosan megérkezünk! Kérem, tartsák bekapcsolva a biztonsági öveiket!

   Hátradőltem, és eszembe jutott, hogy milyen helyzetbe kényszerítem Katnisst. Miattam kell visszatérnie a lebombázott otthonába, amit talán már rég el akart felejteni. Én sem szívesen mennék vissza annak a helynek a romjai közé, ahol születtem. Ez kissé keserű ízt hozott a számba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy erősen bambulom a Katniss melletti ülés fejtámláját. Megcsóváltam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon, és észrevettem, hogy a lány aggódva figyel. – Jól vagy? – kérdezte halkan, mire hevesen bólogatni kezdtem, és inkább bekaptam egy kekszet.

   Mélyet szívtam a levegőből, amint kiléptem a köves utcára, de rögtön meg is bántam. Szinte még érződött a hamu és füst, amit hónapokkal ezelőtt kavartak a bombák, és a Kapitólium légpárnásai. A kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak, és hirtelen újra mardosni kezdett a bűntudat, amiért visszarángattam ide Katnisst. Most mellém sétált, az arcán látszott, hogy mennyire fáj neki ez az egész, de igyekezte leplezni. Mondani akartam valamit, de egyszerűen nem jött szó a számra, így hát inkább csöndben maradtam, és hagytam, hogy némán kimerengje magát. Néha talán nincs is szükség szavakra.

   Két férfi lépett mellénk, és szóltak, hogy indulhatunk. Nem voltunk igazán messze a Győztesek Falujától, a távolban már látszott a kovácsoltvas kapu, ami annak a határát jelezte. Ahogy végighaladtunk a poros járdán, önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetem, és nem igazán mertem körbenézni, mert féltem attól, amit láthatok. Finnick mesélt egy kicsit a pusztításról, amit itt végeztek, de amennyit eddig láttam, úgy tűnt, ezt a környéket azért eléggé megkímélték. Legalábbis csontvázak nem hevertek szanaszét az út mentén.

   Karba fontam a kezeimet, ahogy áthaladtunk a kapun. A Győztesek Faluja nálunk egészen máshogy nézett ki, mint itt. A tenger partján feküdt, és az egész pálmákkal volt teleültetve, a házak is tipikusan olyanok voltak, mint egy mediterrán területen. A nappalink egyik fala – az, amelyik a tenger felé nézett – csak egy nagy üveglap volt, ami elé függönyt lehetett húzni, és volt egy kis terasz is, ahol annyiszor üldögéltünk. Itt viszont minden más volt. A táj komoran, szürkén tárult a szemem elé, a szállingózó hótól egész testemben megreszkettem. A kavicsos, kacskaringós járdán mindenféle téglatörmelék, földdarabok és vezetékek hevertek szerteszét. A fekete kovácsoltvas kapu, ami körbezárta az egész helyet, csak még zordabb külsőt kölcsönzött a tájnak, ahogy az éles, mégis íves vonalaival az ég felé nyúlt. Lopva pillantottam Katnissre, aki lesütött szemmel, zsebre dugott kézzel, szinte vakon gyalogolt.

   Kikerültük a Falu közepén álló egykori szobor romjait, hogy aztán ráforduljunk az egyik ház előtti kis járdára. Ahogy felnéztem, észrevettem, hogy a tető megsérült, és az ajtó előtti kis lépcső is. Katniss ment előre. Átlépte a két hiányzó lépcsőfokot, és finoman belökte a magas, nehéz faajtót. Eközben melléértem, és óvatosan megérintettem a karját. – Minden rendben? – kérdeztem úgy, hogy csak mi halljuk. Katniss mosolyogva bólintott.

-          Már voltam itt ezelőtt. Nem mondom, hogy nem fáj, de nem kell aggódnod, minden oké.

    Az őreink megálltak a földszinten, mi viszont folytattuk az utunkat egy nyikorgó, sötét faanyagú lépcsőn. A kezemet a korlátra helyezve lépegettem felfelé, Katniss ingázó fonatán tartva a szemem. Egy folyosóra értünk ki, ami furcsán hosszúnak tűnt – ahogy végigpásztáztam, mintha végtelenül nyúlt volna el. A levegőben porszemcsék szálldostak, és a plafont már nem kevés pókháló borította. Persze, hiszen az egész ház hónapok óta teljesen elhagyatottan állt.

   Katniss elindult előre, én pedig követtem. Egy tágas, szellős szobába nyitottunk be, aminek egyetlen berendezési tárgya egy hatalmas ruhásszekrény volt. A szemem elkerekedett, ahogy belegondoltam, hogy mennyi minden férhetett bele a méretes fabútorba. Katniss mellé léptem, aki megragadta a szekrény gombját, és kitárta az ajtaját.

    Igazából arra számítottam, hogy azonnal egy egész színkavalkádot fogok megpillantani, de nem így történt. Az összes ruha védőlepellel volt letakarva, így a szekrény most úgy nézett ki, mint egy szerzetesé, aki a csuháit pakolja bele. Katniss hátrébb lépett, és rám mosolygott. – Na jó. Én hozok magunknak valamit, amire leülhetünk, ha kell, te pedig… hát, nézz körül nyugodtan.

   Hallottam a távolodó lépteit, én pedig csak álltam ott, ernyedten lógó karokkal, és elnyílt szájjal. Azt sem tudtam, hogy hova kapjam a fejem, annyi ruhát akasztottak ide be, ekkora választékra egyáltalán nem számítottam. Hát, kezdtem a jobb oldalon.

   Alig bírtam kihúzni a szekrényből az első darabot, akkora zsúfoltság uralkodott odabent. Kicsit erősebben rántottam meg, mire az olyan váratlanul engedett, hogy majdnem hanyatt estem. A ruha súlyától grimaszolva emeltem fel, hogy ki tudjam zipzárazni a leplet, és végül óvatosan lefejtettem az anyagról, hogy aztán nagy nyújtózkodva valahogy felerőlködjem a szekrény egyik nyitott ajtajára.

-          Jaj, miért nem szólsz? – Katniss két széket cipelve lépdelt be a szobába, majd letette őket, és az egyiket a szekrényajtóhoz tolta. – Így könnyebb lesz.

   Az első ruha egészen szépnek bizonyult; sejtelmes, tintakék színű, a vállánál világosabb színű csipkével kirakva. Talán a térdemig ért volna, és olyannak tűnt, mint ami teljesen hozzásimul a viselője alakjához.

-          Hm – gondolkodtam el, és a lányhoz fordultam. – Nincs valami… hosszabb?

   Katniss elgondolkodott egy pillanatra, de én már meg is bántam a kérdést: mégis honnan tudná? De a következő pillanatban felállt, és turkálni kezdett a ruhák között – nem valami finoman. Gyorsan odébb álltam, és figyeltem, ahogy sietve kutat, aztán pár perc múlva nagy nehezen kiemeli az egyik nagy barna csomagot, ami tényleg hosszabb a többinél.

-          Ez az egyik kapitóliumi banketten volt rajtam. Talán – nyújtotta felém.

   Ahogy lezipzáraztam a leplet, zöld bársony bukkant ki alóla. – Van egy gurulós egészalakos tükör valahol – szólt. – Megkeresem, amíg felpróbálod.

   Egészen elérzékenyültem így, a tükör előtt állva. Nagy levegőket vettem, ahogy újra és újra lassan körbefordultam. A hajamat hátrasöpörtem, hogy mindent jól lássak, és ahogy megint magamat néztem, észrevettem Katniss halványan mosolygó arcát magam mögött.

   A ruha sötétzöld bársony anyaga sehol sem szúrt, és sehol nem volt kényelmetlen. Csupaszon hagyta a bőrömet egészen a kulcscsontom alatti részig, és követte a felsőtestem vonalát, hogy aztán a derekamnál a kissé merevített szoknyarész keskeny harangként söpörhesse a földet. A szívem hevesen dübörgött, ahogy végigsimítottam rajta. Tökéletes. Ezt mondogattam magamban.

-          Nekem tetszik – mondta Katniss halkan, mire bólintottam.

-          Nekem is. Ez lesz az.