69. rész

csak mert rá vagyok kattanva a srácra, és amúgy is illik a történethez

A tüdőm megtelt a friss hegyi levegővel, a szemhéjaim puhán lezárultak. Kitártam a karjaim, mint egy madár, és éreztem, ahogy a szél besüvít alattuk. Lenéztem a szirtről, és csak a végtelen tájat láttam elnyúlni magam előtt: a mélyzöld hegyeket, a folyókat és tavakat. És tudtam, hogy valahol, valamerre ott van a Negyedik Körzet is, ami engem vár. A honvágy összeszorította egy pillanatra a mellkasom, és hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen is lesz majd találkozni a családommal. Milyen lesz bejelenteni anyának és apának, hogy a lányuk már rég nem ugyanaz, és hogy nem csak a személyisége, de még a neve is formálódott? Az utolsó előtti teljes napom így. Úgy értem így „szabadon”, így a Cresta vezetéknévvel. Nem mintha bánnám, hogy elveszik ez a szabadság. Ó, soha.

   Visszafordultam a fák közé, és lassan, botladozva ereszkedtem le a lejtőn, ami egyenesen az erdő mélyére vitt. Ahogy kiszúrtam a távolban a szürkeruhásokat, bukdácsolva futni kezdtem, a csípős szél egyszerre éles hangon sikított a fülembe. Máris levegőért kapkodtam, de nem lassítottam, ahogy a lábaim felverték körülöttem a ropogós, sárga leveleket.

   Az idő jobbra fordult, és így, október végére eltűnt a túl korai tél, meg a porhó. A földet felszárította a halvány napfény érintése, az avart ropogóssá és csontszárazzá tette. A fák koronái felől mérsékelt madárdal jutott el hozzám, az erdőben pedig mindig megmoccant, megreccsent valami. Ez a hely tele volt élettel, még akkor is, ha a hideg összecsípte az arcom.

   Megtámaszkodtam egy fában, mire az egyik szürkeruhás észrevett, és integetni kezdett felém. Felemeltem a karom, és kifújtam a levegőt; előttem szabálytalan alakú, fehér felhő rajzolódott ki a semmiből.

   Az avar megroppant mögöttem, mire hátrafordultam, kócos tincseim ide-oda röpködtek a hirtelen mozdulattól. Finnick lassan, beletörődően vigyorodott el, és leeresztette a kezét, amiből egy nagy vászonzsák lógott lustán. - Segítesz? – kérdezte vidáman, és közelebb lépett hozzám. – A többiek már négy zsákot teleszedtek.

-          Bocsi, csak… visszamentem. A szirtre. – A mellkasom fel-le ugrált, ahogy levegőhöz próbáltam jutni. Ha egyszer hazamegyünk, elkezdek sportolni, az ezer százalék, mert teljesen elvesztettem a kondimat.

   Kézen fogva gyalogoltunk oda a kis csapathoz, akik a terem dekorálásához szükséges őszi leveleket gyűjtötték. Mindannyian felegyenesedtek, ahogy odaértünk, a tekintetükből lelkesedés volt kiolvasható. Önként jelentkeztek a feladatra (igazából jóval többen akartak jönni, de Coin csak ennyi embernek adott engedélyt), és nagyon szívesen csinálták, amiért rettentően hálás voltam nekik. Igyekeztem megjegyezni a neveiket, és hogy úgy alapból hogy kell szólni hozzájuk.

   Lehajoltam, kesztyűs kezem a tarka levelek közé túrt, és a lehető legóvatosabban pottyantottam bele a halmot a zsákba. Melegséggel töltött el, ha elképzeltem magam előtt így az esküvőt, csupa olyan emberek által díszített teremben, akik mind örülnek nekünk, és velünk együtt boldogok. És ettől az egésztől már alig választott el két nap, amibe ha belegondoltam, rögtön vigyorognom kellett.

   A sötét bőrű férfi, Sol sétált oda hozzánk, két tenyerét felfelé fordítva, összefogva. Közelebb léptem, és kis ágak, botocskák furcsa alakú szövevényét pillantottam meg, kibélelve egy kis mohával és tollal.

-          Madárfészek – szólt, és a kezembe csúsztatta. – Elhagyták a lakói.

   Finnick lélegzetét éreztem meg a fejbőrömön, ahogy áthajolt a vállam fölött, hogy ő is megszemlélje. A mutatóujjam végigfutott a fészek egyik jól kivehető peremén, és felnéztem Solra. – Tudja, hogy milyen madáré lehetett?

-          Csak tartsd nyitva a szemed, és meg fogod látni. – Felemelte a fejét, és óvatos mozdulattal körbemutatott. – Most is itt van körülöttünk egy olyan példány.

   Hátrafordultam, és felpillantottam a sötét színű ágak göcsörtös kuszaságára a fejünk felett. Szinte azonnal kiszúrtam a gömbölyű, kék, fekete, fehér, és sárga tollú kis madarat, ami ügyesen, halkan csipogva ugrándozott és repkedett. – Ugye nem az övé? – kérdeztem felfelé mutatva, mire Sol megrázta a fejét.

-          Mélyen találtam az avarban, már régebben leeshetett – felelt, mire fellélegeztem. Finnick hátulról hajtotta a vállamra az állát, hideg lehelete az arcom mellett gomolygott. A karjai átölelték a derekam, én pedig hátranyúltam, és megsimogattam a hideg, borostától érdes bőrét.

-          Te, meg a jó szíved – suttogta úgy, hogy csak mi halljuk, mire halvány pír kúszott fel a nyakamon. – Innen mindig újra és újra rájövök, hogy milyen jól választottam.

   Végigslisszoltam a folyosón, a tenyereimet összedörzsölgetve. Fogalmam sem volt, hogy mitől ráz folyamatosan ennyire a hideg, de most őszintén szólva nem is igazán izgatott. Tudtam, hogy hol lakik Johanna, és igazából csak rá akartam venni, hogy gondolja meg magát. Nem szóltam senkinek, hogy eljövök, de a napirendem szerint épp elmélkedésről lógtam el, ami úgysem számít annyira. Azt hiszem.

   Nagy levegőt vettem, ahogy feszesen megálltam az ajtaja előtt, a mellkasom megemelkedett. Toporogtam még ott egy kis ideig, és másodpercenként megemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de valahogy mindig visszahúztam. Végül ötpercnyi ácsorgás után vettem rá magam, és meglepően határozottan ütögettem meg a faajtót. Felsóhajtottam, és a szemben levő falnak dőltem, a kezeimet hátratéve, félénken. Dübörgő léptek hangzottak fel a lakófülkéből, mintha valaki kifelé csörtetne.

-          Nem vagyok itthon! – kiáltotta ki, a hangját átitatta a méreg. Összeráncoltam a homlokom, a tenyeremet az ajtónak fektettem.

-          Én vagyok az, Annie – szóltam vissza bizonytalanul, és vártam.

   Az a pár perc, amíg nem felelt, éveknek tűnt ott egyedül ácsorogva a folyosón. – Te főleg takarodj! – ordította végül, és belerúgott az ajtóba. Meghökkenve ugrottam hátra, a szám elnyílt, ahogy elképzeltem, milyen állapotban lehet a lakófülkéje. Lesütöttem a szemem, és csalódottan elindultam visszafelé; nem igazán tartottam már jó ötletnek Johanna szeme elé kerülni, miközben dühöng. A lépteim halkan visszhangoztak a folyosón, és nem bírt kimenni a fejemből ez az egész. Mit követhettem el?

   Az ökleim gyors ütemben hintáztak a derekam mellett, miközben lépkedtem, a számban keserű íz áradt szét. Ahhoz lehet köze, hogy vitázott Finnickkel? Vajon min veszhettek össze? Befordultam az egyik sarkon, és majdnem összeütköztem egy ismeretlen nővel, mire heves bocsánatkérések közepette gyorsabb tempóra váltottam, és észrevettem, hogy már megint nem érzem jól magam. Nem is tudtam megmagyarázni; szédültem, ha elfordítottam a fejem, és fekete kis pontok táncoltak a szemem előtt. Nagy levegőt vettem, a mellkasom lassan emelkedett meg. Víz, vízre van szükségem.

   Botorkálva, ügyetlenül indultam neki a folyosónak.

   A vekker éles csörgésére majd kiugrott a szívem a helyéről, még álmomban is. A szemeim felpattantak, és nyögve nyújtózkodtam ki, a végtagjaim elgémberedve, a testem alá szorulva nyomódtak a matracnak. Meglepődtem, mert senki nem kapcsolta ki az órát, és hátranyúltam a kezemmel, de az csak a hanyagul otthagyott ágyneműt érzékelte.

   Lassan felemeltem a fejem, és teljes erőmből csaptam rá az órára, mire az azonnal elnémult. A hátamra hengeredtem, és lustán felkapcsoltam a lámpát az éjjeliszekrényen, az ujjaim pedig egy cetlire akadtak. Nagyokat pislogtam, és felhúztam a lábaim, majd felmarkoltam a papírdarabkát, hogy aztán jó közel tartsam az arcomhoz, és el tudjam olvasni a girbegurba, sovány betűket.

Anns,

Mire felébredsz, én már rég felkeltem, a Kiképzőtermeknél vagyok. Van itt egy kis dolgom, de tegnap elfelejtettem szólni, most meg olyan cukin alszol, hogy nincs szívem felébreszteni. Tudom, hogy még nem kajáltál itt nélkülem, de ismerlek, és tudom, megoldod. Keresd meg Beetee-éket, oké? Ebédre már az asztalnál leszek, vagy legalábbis megpróbálok odamenni, amint végeztem. Öm, nem is tudom… Azt hiszem semmit sem felejtettem ki. Egyébként még jó, hogy nem tudod, merre van a terem, mert szeretném majd látni az arcodat, mikor először meglátod! Oltári jól megcsinálták, szerintem szuper. Hm, mi van még. Igazából nem tudom, hogy ezen a napon együtt kéne-e lennünk, vagy nem, vagy hogy van-e erre valami szabály, de azért alig várom, hogy lássalak. Vigyázz magadra, kicsi!

Finnick

   Miután harmadszorra is átfutottam a levelet, csalódottan ejtettem le a kezeimet az ágyra. Hihetetlenül éhesnek éreztem magam, de így egyedül nagyon nem akartam lemenni. Az alkaromra pillantottam, és sóhajtva nyugtáztam, hogy még a napirendért sincs kedvem odabotorkálni az ajtóhoz. Lustán tápászkodtam fel, miközben az agyam lázasan pörgött, ám a mosoly hamar felkúszott az arcomra. Holnap, holnap, holnap.

   Amikor kinyitottam a lakófülke ajtaját, a lábaim már nem bírtak lenyugodni. A folyosón mindenfelé emberek sétálgattak, akiknek a nagy részét már ismertem arcról, vagy akár névről is, sőt, voltak olyanok, akikkel egy asztalnál ültünk. Nagy levegőt vettem, kihúztam magam, és mosolyogva eredtem a nyomukba, az étkező felé. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire féltékeny vagyok Finnick kötelességeire. Te jó ég, ez olyan hülyén hangzik, de tényleg ez az igazság.

   Az egyik kezemmel belekapaszkodtam a csuklómba a derekam előtt, és észrevétlenül belecsíptem az arcomba, hogy ne legyek annyira sápadt. Felszegtem a fejem, és megpróbáltam úgy sétálni, mint egy királynő. Eszembe jutott, amit még Thelda tanított a Kapitóliumban az egyenes járásról, és az elegáns léptekről. A fővárosban minden olyan merev, udvarias, mégis romlott és mocskos volt, de valahogy mégis hiányzott a körzeti megbízottunk. Vajon mi lehet most vele? Talán ő is a lázadás része volt? Kirázott a hideg, ahogy a Marcus által mutatott képek bekúsztak az elmémbe, a tartásom azonnal megrogyott. Egy másodperc erejéig megtámaszkodtam a falban, majd nagy levegőt vettem. Fogalmam sem volt, hogy mi van mostanában velem, de nem szabadott engednem neki. Az esküvőm bánta volna.

   A reggeli úgy ment, ahogy elképzeltem: nem szóltam senkihez, csak csendben kanalaztam a kásám. Megint csak rám tört az a különös érzés, hogy legszívesebben minél többet és minél gyorsabban behabzsoltam volna, de tartottam magam, és úgy tettem, mintha hallgatnám, amiről Beetee és Gale beszélgetnek. Mostanában eléggé összehaverkodtak ők ketten, mindig valami feltalálósdiról volt szó, de legalább így egyedül lehettem a gondolataimmal, meg a reggelimmel. Egyébként, Johanna nem jött le, de nem is akartam megkérdezni a többiektől, hogy mi van vele. Olyan érzésem volt, hogy okkal haragszik rám, csak egyszerűen nem bírtam rájönni, hogy mi az.  

   Komolyan elálmosodtam. Megdörzsöltem a szemem, és miután szétszéledtünk az asztaltól, felsétáltam a lakófülkébe, hogy aztán elnyúljak az ágyon, és a plafont bámuljam, egyre nehezedő szemhéjakkal. Aztán lassan félrebillent a fejem, a végtagjaim elernyedtek, a szempilláim pedig elsötétítették a teret körülöttem.

   Mégsem aludtam el teljesen. Az elmémben össze-vissza ugrált minden, és sorra visszaidéztem mindenkit, akit ma hallottam az esküvőről beszélgetni az étkezőben. Az emberek talán majdnem annyira izgatottan várták az egészet, mint én, és ez először eléggé furcsának tűnt, de később rájöttem, mi az oka. Az itteni élet lényege a rend, a szabályok, és abba már nem tartozik bele a szórakozás. Ám az, hogy Plutarch kikönyörögte az elnöktől, hogy lehessen majd táncolni, nevetni, röviden olyan dolgokat csinálni, amikről ezek az emberek eddig álmodni sem mertek, egészen felvillanyozta őket. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az otthoni Halászünnep. Mennyire élveznék! A sülő hal illatát, a táncoló emberek forgatagát, a zenét, majd a sötétben, ruhában úszást… Tudom, mert nekem is életem egyik legjobb napjai voltak.

   Az oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem.

   Kótyagosan imbolyogtam az étkező felé vezető folyosón, amikor valaki hátulról elkapta a derekam. A szívem megállt egy pillanatra, és már úgy pördültem meg, hogy az egyik kezemet ütésre emeltem…

-          Finnick! – kiáltottam, a vállaim egyszerre beestek. Hangosan fújtam ki a levegőt, és megpróbáltam letörölni a méltatlankodó kifejezést az arcomról, mert ahogy megláttam azt a sugárzó, boldog vigyort, nem volt szívem őt kiábrándítani. – Megijesztettél! – sóhajtottam fel, és gyorsan a karjai közé csusszantam.

   Finnick a reakciómat figyelmen kívül hagyva szorított magához, és ok nélkül felnevetett, amit nem bírtam nem utána csinálni. Így álltunk egy kis ideig, halkan nevetgélve, de semmit sem szólva. Aztán végül lábujjhegyre emelkedtem, és ártatlanul, röviden megcsókoltam.

-          Ó, ezt miért kaptam? – kérdezte, és szélesen rávigyorgott egy mellettünk elsétáló, és az előbbi jelenetet kerek szemekkel bámuló idős hölgyre. Hiába, az itteniek nem csak a szórakozáshoz, de az érzelmek nyilvános kinyilvánításához sem voltak hozzászokva.

-          Csak úgy. – Végigsimítottam az arcán, mire közelebb hajolt hozzám, a lélegzete a homlokomat érte.

-          Megtaláltad az üzenetem, ugye? – Bólintottam, mire felsóhajtott. – Ugye nem vagy mérges, vagy ilyesmi? El kellett mennem. Komolyan. De mostantól a tiéd vagyok, az egész napot veled akarom…

-          Hé! – vágtam a szavába, és szeretetteljesen elmosolyodtam. – Legalább egy kicsit magamban voltam, nem ártott meg. Nehogy ezért bűntudatod legyen… - A következő másodpercben a gyomrom olyan hangosan kordult meg, hogy Finnick elnevette magát, és a tenyerét a hasamra simította. Rögtön elvörösödtem, és az ujjaimat a csuklójára helyeztem. Finn magyarázni kezdett arról, hogy normálisan kéne ennem, és hogy ezentúl majd rajtam tartja a szemét, de közben már terelt is be az ebédlőbe.