65. rész

Sziasztok!

Észrevehettétek, hogy új kinézet került az oldalra, a fejlécért hatalmas köszönet Dorine Osteennek, még mindig hihetetlenül gyönyörű! <3 Ezenkívül, túl vagyunk a 20.000 kattintáson, amiért el sem hiszitek, hogy mennyire hálás vagyok. Köszönöm, hogy itt vagytok <3

Nézzétek ezt a fan artot, annyira tökéletes <3)

Ölel titeket a szeretetrohamos Flo 

   A kezem elernyedt, ahogy szép lassan megnyugodtam, a szemhéjaim kezdtek ólomsúlyúak lenni. A fejemet puhán fektettem a párnára, és csendesen hallgattam, ahogy Johanna lélegzik. Mozdulatlanul ült az ágy szélén, mint egy szobor, és úgy nézte az ajtót, mintha attól tartana, hogy valaki ránk töri.

-          Már nem annyira szar, ugye? – kérdezte aztán, még mindig a bejáratot kémlelve.

   Az arcom szétlapult a párnán, ahogy ott hevertem, és kissé tanácstalanul pillantottam fel a lányra. – Nem tudok rajtad kiigazodni, hallod?

   Johanna halványan elmosolyodott, amitől kicsit kedvesebbnek tűnt az arca, és elsöpört egy barna tincset a homlokából. – Sokan mondták már ezt.

-          De, hé, én komolyan beszélek, nem olyan… A nőket sosem lehet megérteni módon, ami olyan idegesítő, amikor a férfiak mondják, tudod, hanem olyan basszus, én tényleg nem értelek néha módon. Tényleg.

-          Direkt beszélsz összevissza? – forgatta meg a szemeit, mire halkan felnevettem, és megráztam a fejem. – Mintha ittál volna.

   Összevigyorogtunk. Aztán az arcomról leolvadt a mosoly, és megköszörültem a torkom, miközben nagy nehezen könyöklő helyzetbe tornáztam magam. A fülem mögé tűrtem a hajam – néhány tincsemnek összetapadt a vége, de inkább igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy mitől. – Na jó – szóltam, és megcsóváltam a fejem, hogy kitisztuljon egy kicsit. – Komolyan beszéltem, Johanna. Magyarázd el, miért van az, hogy az egyik pillanatban még mintha utálnál, a másikban pedig már nem.

   Johanna az alsó ajkába harapott, és úgy tűnt, erősen agyal valamin, a homloka ráncba szaladt. Eszembe jutott, hogy mennyire féltem tőle a kiképzésen, hogy mennyire féltékeny voltam rá, hogy mennyire vegyes érzések kavarogtak bennem iránta, de most aztán végképp nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondolok róla. Egyben voltam biztos: nem hagyott megőrülni. Nem először.

-          Megijesztettelek a múltkor, mi? – kérdezte aztán. Komoly próbált maradni, de az arcán ott bujkált egy apró mosoly, amit nem tudott elrejteni.

-          És ki is röhögtél – húztam el a szám. – Nem mintha nagyon érdekelne, hogy kiröhögsz-e, csak érted…

-          Egy rohadt kis szuka vagyok, nem? – Szórakozottan csavarta a mutatóujja köré az egyik rövid hajtincsét, és most már elnevette magát. A félhomályban elég ijesztőnek hatott így az arca, már-már eszelősnek.

-          Valami olyasmi. – A szemöldököm a homlokom közepére szaladt, ahogy felpillantottam rá. Sokszor ennél csúnyább szavak is megfordultak már a fejemben, ha őt kellett jellemeznem.

-          Rosszabb? – húzta fel a szemöldökét, mire halkan nevetve hátradőltem. – Előttem nem vetítesz. Amúgy senki más sem.

-          Szóval te ilyen fura fazon vagy, aki olvas az emberek gondolataiban? Nem hiszem, akkor már nem lennék életben.

-          Azt mondod?

-          Azt.

   Johanna most felsóhajtott, és lábra állt, hogy aztán céltalanul kezdjen járkálni a lakófülkében. A kezét végighúzta a fogasokra akasztott kabátokon, és az éjjeliszekrényen. Szórakozottan emelte meg a ráállított kis asztali lámpát, aztán elhúzta a száját, és üres tekintettel kezdett méregetni. Akaratlanul is zavarba jöttem, mert a szemei úgy vizsgálgattak, mintha valamit ki akarna belőlem látni, mintha rá akarna jönni egy titkomra. Nagyot nyeltem, ahogy közelebb lépett, és félrebillentett fejjel bámult rám, szinte láttam, ahogy dolgoznak az agyában a fogaskerekek. – Mi az? – bukott ki belőlem, mire gyorsan megrázta a fejét, és újra lehuppant az ágy szélére.

-          Semmi, Cresta, semmi. Csak én is próbállak megérteni, mert ne gondold, hogy te nem vagy cseszettül bonyolult.

-          Olyan a nőket sosem lehet megérteni módon, vagy azon a másik, őszinte módon, ami nem ürügy arra, hogy a férfiak nem értenek minket?

-          Már megint hülyeségeket beszélsz – forgatta meg a szemeit. – Inkább aludjál, totál rád férne.

   Szinte varázsütésre ásítottam fel, a testem úgy nyújtózott ki, mint egy macskáé, aztán összekucorodtam a takaró alatt. Nem igazán éreztem magam álmosnak, de az ásítás meggyőzött, és egyébként is – nagyon szívesen kiléptem volna ebből a világból egy kicsit.

-          Gond, ha használom a vécét? Eskü, nem csinálok rumlit.

   Bólintottam, hogy mehet, a következő másodpercben pedig már el is tűnt mellőlem. Félig lehunyt szemmel bámultam a szemközti falat, és megint eszembe jutott, hogy mennyire tanácstalan vagyok Johannával kapcsolatban. Afelől nem voltak kétségeim, hogy jó lenne jóban lenni vele. Vannak olyan dolgok ugyanis, amiket csak neki mondhatok el, mert ha például megtenném azt Finnickkel, akkor ő halálra aggódná magát. És megfogadtam, hogy megkímélem a bajaimtól. Lassan elmosolyodtam, és észrevettem, hogy mennyire akarom, hogy itt legyen.

   Akkor találkoztunk az elég feldúltnak tűnő Finnickkel, amikor már majdnem elértük az étkezőt. A gyomrom szabályosan, hangosan korgott, amit elég furának találtam azután, hogy pár órája még a lelkemet is majdnem kihánytam.

   Finnick elénk kocogott, és aggódva, a hajába túrva méregetett. – Szia, neked is! – szólt Johanna, mire ő küldött felé egy a sötétnél is sötétebb pillantást, és felém fordult.

-          Hogyhogy nem mentél be a dokihoz? Az előbb összefutottam vele, és azt mondta, hogy…

-          Hé, lazíts már! – Johanna előrébb lépett, de mielőtt folytatta volna, sokatmondóan nézett rám. – Elaludt. Találkoztunk a kórházi szárnyon, aztán felmentünk onnan, és dumálunk, dumálunk, erre azt veszem észre, hogy Cresta bealudt közben. Szóval semmi gáz nem volt.

   Finnick szája sarka megrándult, mint szinte mindig, amikor gyanakszik. Végül azonban csak kifújta a levegőt, és fáradtan a falnak támaszkodott. Felsóhajtottam, és közelebb léptem hozzá, hogy a karjaimat a dereka köré fonjam. Közben viszont azon járt az agyam, hogy hogy felejthettem el, hogy időpontom van a pszichológusnál, és azon, hogy hogy fogom ezt az egész hányás dolgot eltitkolni előle. Az már biztos, hogy egy szövetségesem van a dologban, de vajon Marcus…?

-          Elfáradtál? – kérdeztem halkan, miközben a hüvelykujjammal kis köröket írtam le a derekán.

-          Igen, kicsit felhúztak. Meg amikor megtudtam, hogy nem mentél be… Mindegy.

   Mögöttünk Johanna köszörülte meg a torkát, mire elléptem Finn mellől, és felvont szemöldökkel fordultam a lány felé. Ő csak megvonta a vállát, és az étkező felé bökött. – Éhen halok, meg ahogy a gyomrodból hallottam, te is. Mi lenne, ha majd akkor romantikáznátok, amikor már nem vagyok itt?

   Finnick megfogta a kezem, mikor továbbindultunk. Mikor beléptünk az étkezőbe, rögtön megcsapott az étel illata, a torkom pedig szinte könyörgött egy kis vízért, vagy tejért. Furcsa, de már egyáltalán nem rémített meg a sok összezsúfolt, beszélgető ember, meg a tény, hogy olyan emberekkel ülök egy asztalnál, akiknek nem bírok a szemébe nézni, mert nem rég pusztították el az otthonukat. Talán azért, mert mindennap ugyanúgy megismétlődött, mindig ugyanazok mellé ültünk, és Finnick mindig ugyanúgy próbált felvidítani kajálás közben, így egy idő után megszoktam.

   A konyhás a tányéromra marharagut pakolt, aztán gyorsan el is hessegetett. Ahogy lenéztem az ételre, rögtön az jutott eszembe, hogy milyen kevésnek tűnik, de

inkább felszegtem a fejem, és leültem az asztalunkhoz, Finn mellé. Legszívesebben fénysebességgel belapátoltam volna ragut, de inkább visszafogtam magam, és fél füllel hallgattam Finnicket, aki épp a teknősös sztoriját adta elő a többieknek. Elég gyorsan jobb kedve lett – gondoltam, de rögtön el is mosolyodtam. Nem baj, ennek így kell lennie.

-          …és én meg csak így néztem, hogy te jó ég, hova lett a kalap? Az előbb még a fejemen volt!

-          És aztán mi történt? – kérdezte Gale egyik kisebb testvére, aki csillogó szemmel hallgatta a történetet. Soha nem látott még tengert, és teknősöket, meg hajókat. Ha a helyében lettem volna, én is lelkesen kérdezgettem volna.

-          Gyorsan abbahagytam a lebegést, és körbenéztem, amikor megláttam a teknős páncélját, ahogy így kibukkan a víz alól, tudjátok. És ott lebegett a feje előtt a kalapom! Először csak agyaltam, hogy hogy lehet az, hogy így megy a vízen a kalap… Aztán kiemelte a fejét a vízből, és a szájában tartotta!

   Akaratlanul is felkuncogtam, de csak azért nem nevettem úgy, mint a többiek, mert már ezerszer hallottam ezt a sztorit. Finn szívesen mesélte bárkinek és bárhol, de voltak még ilyen dolgok a tarsolyában; igazi mesélő volt. Mesélhetett is, mert elég sok ilyen dolog megtörtént vele, és sokat el sem hittem volna, ha nem láttam volna a saját szememmel. Mosolyogva dőltem a karjának, mire ő röviden homlokon csókolt, és már folytatta is volna, amikor két egyenruhás férfi lépett be az étkezőbe. A teremben rögtön halkabbnak tűnt minden, az emberek tekintete megakadt a szőke fiún, akit az őrök kísértek. A kezei bilincsekbe fogva lógtak maga előtt, kék szemei gyanakvóan, már-már eszelősen méregettek mindent, ami mellett elment.

   Körbenéztem. Finnick és Gale azonnal Katniss felé fordultak, akinek minden szín kiszaladt az arcából, Johanna és Beetee pedig összeszűkített szemmel figyelték a fiút. A többiek zavartan pislogtak, ahogy Peeta és az őrök egyre közelebb értek, én pedig reflexből Finnick kezéért nyúltam. Már azóta nem láttam ezt a fiút…

-          Leülhetek? – kérdezte sötéten, a hangja egészen másnak tűnt, mint régen. Többen bólogattak, mire Peeta kihúzott egy széket, és leült. A bilincsek láncai csörömpöltek az asztal lapján, akárhányszor csak megmozdította a kezeit, a szemei pedig úgy jártak körbe, hogy már szinte ijesztő volt.

   Egy ideig senki nem szólt semmit, mindenki csendben ette a vacsoráját, mi viszont Finnel váltottunk pár sokatmondó pillantást. Aggodalmat véltem felfedezni a szemében, de nem jöttem rá, hogy mi miatt. Talán Katniss?

-          Hm, látom, jól elvagytok itt – törte meg a csendet Peeta. Szinte összerezzentem a hangjára, de fogalmam sincs, hogy miért. – Köszönöm, nekem sincs rossz sorom. Igazán kedves, hogy érdeklődtök.

   Teljesen kifordult magából. A szemeim elkerekedtek. Hogy tudta ezt megtenni a Kapitólium? Hogy képesek megváltoztatni egy ember teljes személyiségét? – Egy szavad se lehet, Peeta. – Finnick hangjában enyhe él érződött, ahogy megszólalt, és az asztalra könyökölt, hogy jobban láthassa a fiút. – Mi is túlélni próbálunk, épp úgy, mint te.

-          Még a mutánsok is? – sziszegte Peeta, és nyílt, haragos tekintettel nézett Katnissre, mire a lány megremegett.

-          Hagyd abba – szólt Gale határozottan, de Peeta csak halkan felnevetett.

-          Ez nem ő – rázta meg a fejét Johanna. – Nem kell lehordani, nem tehet róla.

-          Ez nem én vagyok? – Olyan tagoltan ejtette ki ezt a mondatot, mintha lassított felvételről szólt volna. Akaratlanul is beleborzongtam, és szinte éreztem, ahogy hideg áramlik felőle. – Csak azért, mert rájöttem, hogy ki az ellenségem? – Azzal felemelte az egyik bilincses kezét, és Katnissre mutatott. – Mutáns. Azt hiszed, nem tudom, hogy végig hazudtál?

-          Hát pedig ez rohadtul nem te vagy! Ismerlek, a szánalmas, fájdalmas üvöltéseddel együtt!

   A fejembe emlékképek villantak be, a szemeim elkerekedtek. Üvöltés. A békeőrök, akiknek fehér páncéljukon megcsillant a lámpa gyér fénye a folyosón, akik kirángatták Peetát és Johannát a cellájukból, hogy utána megkínozhassák őket. Üvöltés. Üvöltés, üvöltés.

   Hirtelen kivert a víz, a fejemben visszhangozni kezdett a hang, amit annyira elfelejteni vágytam. Ne! Kérem, hagyják abba! Nem tudok semmit! Ne, kérem! Nem kaptam levegőt, a kezeim a füleimre tapadtak. Azt akartam, hogy mindenki tűnjön el, hogy ne bántson senki, én csak…

   Valaki a két tenyere közé fogta az arcom. Nem mertem fölnézni, csak levegő után kapkodva vártam, hogy elmúljon, hogy végre eltakarodjon a fejemből minden, ami eddig fenyegetett. Az arcom valami melegnek nyomódott, valaminek, ami puha és kemény is volt egyben, és végre eljutottak hozzám a szavak.

-          Kicsi, itt vagyok, hallod? Annie!

   A szemeim felpattantak. - Ne mondj ilyet többé előtte! Látod, mi történik!

-          Jól van már! – válaszolt valaki ingerülten.

   Szédültem. Rettenetesen. És abban a pillanatban semmi másra nem vágytam, mint hogy visszakerülhessek a meleg takaró alá, és álmodhassak.