67. rész

   Legszívesebben elvettem volna tőle azt a laposüveget. Haza akartam kísérni, hogy betakargassam, és beszéljek hozzá és megnyugtassam. De így csak…

   Elnyúlva feküdt a homokban, az üveget két ujja között egyensúlyozva, miközben a holdat vizsgálgatta az átlátszó anyagon keresztül. A szemem már hozzászokott a sötétséghez, így teljesen ki tudtam venni az arcát; úgy vigyorgott, mint a vadalma. Pontosan úgy, ahogy a részeg emberek szoktak.

   Felhúztam a térdeim, és a karjaimmal átkaroltam őket, az államat rájuk támasztva. Már egy jó ideje csak magában motyogott mindenféle értelmetlenséget, de nem akartam figyelni rá. A szemeim dacosan koncentráltak a hullámzó tengerre, ami majdnem elnyaldosott már a lábujjaimig. Az egyik felem haragudott rá, amiért leitta magát, a másik felem (ami az erősebbik volt) viszont aggódott, hogy mi vihette rá erre, és hogy most mi lesz vele.

   Mostanában elég sokat mászkáltam kint egyedül sötétedés után, egyrészt azért, hogy egy kis izgalmat hozzak az életembe. Másrészt pedig… magamnak sem nagyon akartam bevallani, de látni akartam őt. Tudtam, hogy sokszor ilyenkor jár ki, és nem, nem azért, mert kémkedtem utána, hanem egyszerűen ezt mindenki tudta. A nappalokat inkább a kikötőben, vagy Magsnél töltötte, ott meg úgysem futhattam össze vele.

   Először tenni akartam ellene, hogy látni akarjam. Bebeszéltem magamnak minden mondvacsinált dolgot, amiért elmentem otthonról, de egy idő után rájöttem, hogy kár álltatnom magam. Igazából átkoztam ezt az egészet, átkoztam, hogy ennyire reménytelen, és gyűlöltem a hülye, bolond lányt, aki pár beszélgetés alatt képes volt belezúgni valakibe. A legelérhetetlenebb emberbe ezen a világon.

   Sosem kedveltem azelőtt, megvolt róla a nem túl jó véleményem. De… a dolgok változnak, ahogy az emberek is. És miután több véletlen találkozás és szánalmasan rövid, de az én lelkemnek jóleső beszélgetést követően egyszer ODAJÖTT HOZZÁM, mikor meglátta, hogy én is kint vagyok a Győztesek Falujának egyik járdáján, és halványan mosolyogva BESZÉLT HOZZÁM tök lényegtelen dolgokról, de az a lényeg, hogy BESZÉLT HOZZÁM, rájöttem, hogy a szívem mindvégig olyan hevesen vert, mint még azelőtt soha. Azóta párszor már horgászni is elmentem vele - apró kis részlet, hogy én kérezkedtem el, de nem is mondta, hogy bocs, Annie, most nem alkalmas, vagy ilyesmi.

   És azok után eléggé kiábrándító volt így látni őt. Akinek minden szaván képes voltam nevetni, és akiről hetek óta álmodtam minden éjjel.

   Amikor ma este kiléptem a házból, és végigsétáltam a járdán a Faluban, a távolban egy kissé dülöngélő alakot láttam közeledni, aztán az egyik kukához támaszkodni, hogy aztán jól beleokádjon. Rögtön felismertem Finnick Odairt, és mondani sem kell, hogy odamentem hozzá. A szokásos dolog, megpróbáltam segíteni, hazakísérni, vagy valami, de hiába ő kapaszkodott belém, mégsem én vezettem, hanem ő engem. Egyenesen a partra, én pedig nem tudtam ez ellen tenni semmit, csak megpróbáltam megvetni a lábam, de ő csak vonszolt maga után.

   Így kötöttünk ki itt.

   Nem féltem tőle. Részeg volt, de olyan ártalmatlanul, szóval nem tört-zúzott amerre csak ment, hanem csak hevert a homokon, miközben összezagyvált mindent, és néha nevetett. Inkább röhögött. Azt sem tudtam, hogy miért maradtam itt vele, hiszen tudtam, hogy nem fog ebből egyhamar kijózanodni, és biztos voltam benne, hogy nem kívánnám senkinek azt a másnaposságot, amit holnap át fog élni. De mégis itt voltam. Talán tényleg el kéne vennem tőle.

   A homokra tenyereltem, és négykézláb indultam meg a tőlem csak egy másfél méterre fekvő testéhez, ami épp halkan dúdolgatott valami durva berúgásról szóló tengerésznótát, de a karjai ernyedten feküdtek önmaga mellett.

-          Hé – térdeltem mellé, és bátortalanul megfogtam a csuklóját. Rögtön belevörösödtem; még soha nem értem hozzá direkt. – Elég lesz, Finnick! Gyere, inkább… menj aludni!

   Csak pár másodperc elteltével pillantott rám, amikor már elkezdtem lefeszegetni az ujjait a laposüveg nyakáról. – Várj, mit csinálsz? – Legnagyobb meglepetésemre csak feküdt ott egyhelyben, mint akit lefagyasztottak, nem csapkodott, vagy ilyesmi, de az üveget nem eresztette. – Ne, ne vedd el! Ez az enyém!

-          Engedd már el! – szóltam rá erélyesebben, mire meglepve, összeszűkült szemmel mért végig, de a tekintetében ott volt az a részeg, öntudatlan üresség. A szívem hevesen vert, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a bámulását, és észre sem vettem, hogy közben megnyertem a csatát: már én markoltam a palack nyakát. – Kösz. És most hazamész.

-          Hé, hé, hééé. – Megpróbált felkönyökölni, de nem bírt, mert ahogy felemelte a fejét, gondolom elszédült. Eltávolodtam, felemeltem a laposüveget, odasétáltam a legközelebbi szemeteshez, és olyan erővel vágtam bele, hogy szétrepedt, a benne levő lötty szétfolyt a szemeteszsák alján. – Mit csinálsz?!

   Közelebb léptem. – Te mit csinálsz? Ez nem valami férfias viselkedés, hallod? – Egy pillanatig rágta a szavaim, aztán a hasára fordult, és a homlokát a homokba nyomta. Hevesen zihált, mintha felzaklatta volna magát valamin, vagy mintha nem egészen lett volna jól, én meg egyre csak erre a második eshetőségre tudtam gondolni. – Hé – guggoltam le mellé. – Jól vagy?

-          Kurvára nem! – A hangja nevetéssel és üvöltéssel keveredett, úgy látszott, már végképp nem képes eldönteni, hogy mit érez. – Kaptam egy hívást, érted?! Vissza kell mennem abba a tetves városba! – Rám nézett, az arca szétlapult a földön, ahogy nekinyomta. A homokszemcsék úgy terítették be átizzadt pólóját és karjait, mint a panír. – Te… te nem is tudsz semmit! Mit oktatsz ki? Mi a szarnak jössz ide?

   Áradt felőle az alkohol és az elkeseredettség bűze, a hangján pedig tisztán hallatszott, hogy talán azt sem tudja ebben az állapotban, hogy ki vagyok. És tudtam, hogy amit mond, nem nekem szól, hogy Finnick Odair nem Annie Crestának szánta ezeket a szavakat, hanem bárkinek, aki az útjába kerül, de mégis megbántott. Rettenetesen. A kezeim reszkettek, és egy büdös szót nem bírtam kiejteni a számon, annyira megdöbbentett, hogy így képes beszélni velem. Legnagyobb meglepetésemre folytatta. – El akarom küldeni őket a rákba, de nem tehetem, mert Magset is kinyírják! Mint anyát! Érted? Persze, hogy nem érted! Eldobod a piám, mi? Pedig anya mindig mondta, hogy soha ne igyak sokat, és apám is mondta, de hol vannak már? Hova ment az a patkány apám, miután szitává lőtte anyát Snow valamelyik kutyája? És most hagyj! Hagyjál! – Felálltam, a lábaim reszkettek, és éreztem, hogy be kell vennem a nyugtatót, amit felírtak. Hátráltam pár lépést, de Finnick arra már összegömbölyödött, és egy szánalmas, bűzlő kis kupacként hevert a homokban.

   Egész éjjel nem jött álom a szememre, és másnap hajnalban, amikor a nap még csak készült előbújni a horizonton, én pedig kinéztem az ablakomon, még pont láttam, ahogy Finnick nagy lila karikákkal a szeme alatt, és egy hasonlóan méretes bőrönddel együtt kilép az ajtaján, aztán görnyedt háttal végighalad a Győztesek Faluján. És akkor rájöttem, hogy alig tudok bármit is a múltjáról, és arról, akiből ő lett. Nem tudtam az apjáról, az anyjáról, de egyvalamiben biztos voltam. Az éjjel történtek semmin nem változtattak. Tudtam, mert ahogy már nem láttam az ablakból, rögtön utána akartam szaladni, hogy átöleljem, és elmondjam neki az igazat. A hasamban pedig még mindig vadul repkedtek a pillangók, ahogy belegondoltam ebbe az eshetőségbe.

   Elképzelni sem tudtam, hogy a Tizenharmadik Körzet lakói ennyire felspannolják magukat a mi esküvőnkön. Most, hogy négy nap választott el minket tőle, szinte már állandóan ezen pörgött az agyam, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenkié, aki egy étkezőben evett velünk. Egy csomóan gratuláltak, és még többen jelentkeztek arra, hogy kitakarítsák, és feldíszítsék a termet a nagy napra. Egy ideje elkezdték keresni a gyerekeket is, akik majd előadják a Negyedik Körzet nászdalát, és erre is rengetegen jelentkeztek, szinte mindenki, aki belefért a korosztályba.

   Tegnap megismerkedtem a férfival, aki a ceremóniát fogja vezetni, egyszóval összead minket. Daltonnak hívják, és a Tízedik Körzetből érkezett ide még évekkel ezelőtt. Nagyot néztem, amikor elmesélte, hogy gyalog tette meg az utat, és hogy kijátszotta a határokat védő békeőröket. Egyébként ő is szeretett sztorizgatni, na meg harsányan nevetni, de kedvesnek is tűnt.

   Finnick rettenetesen édes lett az utóbbi időben. Minél közelebb kerülünk az esküvőhöz, ő annál hiperaktívabb és boldogabb, és olyan gyakran kezdte mondani mindenkinek, hogy igen, ő a menyasszonyom, és igen, nemsokára összeházasodunk, amennyire csak tudta. Azzal sem hagyott békén, hogy áruljak már el egy kicsit a ruhámról, hogy el tudjon valahogy képzelni, de én hajthatatlannak bizonyultam. Akárhányszor csak felhozta, mindig leintettem, vagy befogtam a száját, amiből a legtöbbször az lett, hogy halálra csikizett, én meg vihogtam, mint egy idióta fóka. Bár azt ne felejtsük el, hogy nem csak neki vannak ujjai, amikkel megteheti ezt.

 Az utóbbi időben egyre több Tizenharmadiki lakót ismertem meg névről is, és sokakkal beszélgettünk, de nem csak az esküvőről. Például az egyik mellettünk lévő asztalnál három család ült, akik már generációk óta barátok voltak, szóval a mostani szülők már kiskorukban is együtt játszottak, én pedig ezt valahogy érdekesnek találtam, de nem rossz értelemben. Ők speciel a meghívottak listáján is fent voltak, ahogy mindenki az étkezőnkben. Az idős emberről, aki mindig szigorúan az ajtónál állt, és azt vizslatta, hogy ki visz ki ételt az étkezőből, kiderült, hogy igazából van egy fia és négy unokája, akiket mindennél jobban szeret. Elmesélte nekünk, hogy az egyik lányunokája nagyon tehetségesen rajzol, de azt is, hogy itt sajnos nem becsülik túl sokra a művészetet. És hogy mennyire büszke a fiára, aki építőmunkásként dolgozik, és, ahogy ő fogalmazott; megteremti a fejünk fölé és a lábunk alá a szilárd talajt.

   Johannát egyre kevesebbszer láttam felbukkanni, és ez volt az egyik dolog, ami elszomorított. Kérdeztem Finnicket, de ő mindig csak húzta a száját, és azzal az „igazából tudom, hogy mi az oka, csak nem árulom el, mert ki tudja miért” nézésével benyögte, hogy nem tudja. Előhoztam Marcus előtt, de ő csak annyit mondott, hogy Johannát megviselte az az egész a Kapitóliumban, és mostanában kicsit erősebben előjöttek nála a dolgok. Persze tudtam, hogy ez csak valami rövidített, könnyített változat, amit mindig nekem szánnak. A háborús hologramok után amúgy bocsánatot kért, de még mindig váltig állította, hogy igaza van.

   A következő nap végre össze tudtam futni Edie-vel, aki nagy öleléssel, és olyan igazi csajos nevetéssel üdvözölt, mintha ezer éve barátnők lennénk. Kicsit zavartan, de attól még boldogan viseltem, hogy majdnem a nyakamba ugrik, ő pedig gyorsan bevezetett az egyik üres vizsgálóba.

-          Bocsi, hogy nincs ennél jobb hely dumálni – mosolygott, ahogy gyorsan elpakolt pár iratot a székekről. Még mindig ugyanolyan élénknek tűnt, mint azelőtt, és ennek igazából csak örültem. – De a kórházi szárny rabja vagyok, te meg olyan vagy, mint a látogatók. Tessék, csüccs le!

-          Hm, illegális látogató vagyok? – vontam fel a szemöldököm, és Edie vette a lapot.

-          Valami olyasmi, mert ugye munkaidő van, de nem baj, inkább mesélj el mindent! Finnick nem volt valami bőbeszédű, csak annyit mondott, hogy megkérte a kezed, és hogy örülnétek, ha elmennék az esküvőre, de én a részletekre is kíváncsi vagyok!

-          Hm, részletek. – Beharaptam az alsó ajkam, és a fülem mögé tűrtem a hajam az egyik oldalon. – Ha elmondod, mire gondolsz, akkor megkapod – feleltem aztán, de nem bírtam, és én is elkuncogtam magam.

-          Annie, ne szórakozz! – forgatta meg a szemeit. – Minden érdekel! Hol történt, mi történt előtte, közben, utána! Mit éreztél, ő hogy viselkedik, hogy halad az esküvő? Semmit sem tudok, azon kívül, hogy holnapután után Mrs. Odair leszel – vigyorgott, az én szívem pedig eközben nagyot dobbant. Még soha senki más nem mondta ki hangosan előttem ezt, csak én magamban, és maximum Finnick, de hát azért ő is más.

    A következő pillanatban lelkesen, piros arccal mesélni kezdtem, és pont odaértem, amikor visszaértünk a lifthez a felszínen, egymásba gabalyodva, meg minden, amikor a szemem elkerekedett, én pedig a számhoz kaptam a kezem, hogy kirohanjak a vizsgálóból a legközelebbi mosdóba.