64. rész

   Zsebre tett kézzel követtem Marcust, mintha csak véletlenül, halál lazán sétálgatnék arrafelé. A szívem a torkomban dobogott, és akaratlanul is kapkodtam a levegőt, mert tudtam, hogy tilosban járunk. Elkerültük a lifteket, hogy inkább a lépcsőkön menjünk lefelé, és ahogy egyre több ideje haladtunk, egyre kevesebb ember jött velünk szembe. Néha megálltam, és úgy tettem, mintha a cipőfűzőmmel babrálnék, majd felugrottam, és tempós léptekkel indultam el afelé a kanyar felé, ahol Marcus eltűnt a szemem elől.

   Szorosabbra húztam magamon a pulóverem, kezdett egyre hűvösebb lenni a levegő. Ahogy bekanyarodtam, már hallottam a férfi visszhangzó lépteit a kihalt folyosón, amik elnyomták az enyémeket. Azért így is igyekeztem a lehető leghalkabban járni, de aztán feleszméltem, és gyorsan megtorpantam. Visszahúzódtam az előző folyosóra, és óvatosan kémleltem vissza, amikor a szívem kihagyott egy ütemet. Marcus egy ajtó előtt állt, és egy őrrel beszélt. Nagyot nyeltem, és kerek szemekkel figyeltem, ahogy az egyenruhás férfi karba tett kezekkel, szigorúan bólogatva hallgatja Marcust. A felhangzó léptektől először megriadtam, de ha jobban figyeltem, észrevehettem, hogy távolodnak. Elmegy.

   Újra kinéztem, Marcus végre egyedül volt. Körbenézett, és amikor észrevett, intett, hogy menjek oda.

-          Mi ez az egész? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a férfi sebesen pötyögte be a számkombinációt. Ahogy végzett, a szerkezet zölden villant fel, a zár pedig kattant, mire Marcus belökte az ajtót, és beviharzott. Gyorsan slisszoltam be utána, és összerezzentem, mikor bevágta mögöttünk az ajtót, és beütött egy újabb kódot a benti falon, mire újra kattanás hallatszott.

   Óvatosan léptem beljebb, de a szememet nem vettem le a férfiról, aki most felegyenesedett, és elsétált mellettem, én pedig felé pördültem. Egy asztal előtt állt meg, a tenyereit ráfektette a sima lapra, mire azon billentyűk jelentek meg, mintha oda lettek volna vetítve. Marcus arcát egyszerre megvilágította a kíméletes, fehér fény, feketébe fordítva a szemét. Újabb számkombinációt ütött be, mire a billentyűk megreszkettek, aztán felszívódtak az egyenes felületről, hogy aztán átadják a helyüket egy bonyolult menürendszernek.

   Nagy nehezen mertem csak Marcus mellé állni, de amikor megtettem, azt láttam, hogy hevesen böngész különböző fájlok között, mintha keresne valamit.

-          Sietnünk kell, már így is egy ideje Coin türelmével játszom – mormogta, én pedig értetlenül ráztam meg a fejem. A szobában sötétség uralkodott, az egyedüli fényt az asztal világító lapja adta. Ahogy körbenéztem, mellettünk felállított székeket vettem észre, kényelmeseket, mint a tárgyalásokon. A falakon grafikonok voltak kifüggesztve, az egyik sarokban pedig egy kis íróasztalt állítottak fel, amire vastag stócban papírokat polcoltak fel. Lopva pillantottam a férfira, aki még mindig nem találta meg, amit akart, szóval óvatosan a kis bútorhoz léptem.

   Felemeltem a legfelső lapot, ami mindenféle diagramokat, és listákat tartalmazott. Összeráncolt homlokkal vizsgálgattam őket, és az alsó ajkamba haraptam, ahogy észrevettem az egyik diagram címét: Az Ötödik Körzet áldozatai társadalmi besorolás szerint. Egy körön ábrázolták az adatokat, az egyik körcikk fölé Civilek, egy másik fölé pedig Sereg szó volt odabiggyesztve, de voltak ott Politikai személyek is. Gyorsan lecsaptam a lapot a stóc tetejére, és visszafordultam Marcus felé, de rögtön meg is torpantam. Az asztal fölött megannyi hologram kép lebegett és mozgott, a szemeim pedig rögtön szúrni kezdtek. Lángoló városok, hullámzó tömegek és feltartott táblákra mázolt vörös fecsegőposzáták tárultak elém, ahogy villódzva úsztak az asztal fölött, mire reflexből elhátráltam.

   Marcus színtelen arckifejezéssel figyelte a reakcióm, nekem viszont gyorsan keresnem kellett egy széket, nehogy összeessek. Az egyik képen épp egy békeőrökkel teli terepjáró masírozott végig egy piacon, és az árukon, széttörve mindent, ami az útjába került. Egy másikon egy férfi állt kupacba dobált hálók tetején, a kezében egy véres békeőr-sisakot tartott, és ordítva lóbálta a levegőben. Mögötte a tenger hullámzott, és a háttérben egy hajó orrát lehetett kivenni.  

   Úgy éreztem, felkavarodik a gyomrom, a szemem előtt villogó kis pontok kezdtek táncolni. Marcus – fogalmam sincs, hogy honnan – egy pohár vizet nyomott a kezembe, én pedig rögtön kaptam az alkalmon. Most elém húzott egy széket, és mélyen a szemembe nézett, de képtelen voltam koncentrálni. A torkom elszorult, de nem a sírástól, hanem a feltörni akaró epétől, a gyomrom háborgott.

-          Miért mutatta ezt meg nekem? – kérdeztem, és megint megdöntöttem a poharat, hogy vízhez jussak.

-          Semmiképpen sem azért, hogy kiakadj – felelte halkan, és óvatosan megérintette a karom.

-          Tudom, mi az a háború – mondtam dacosan, és éreztem, ahogy egy forró könnycsepp lecsorog az arcomon. – Tudom!

-          Tudom, hogy tudod, Annie. De arról ötleted sincs, hogy mi történik pontosan ebben az országban.

   Rábámultam, az ajkaim remegtek. Megmarkoltam a szék karfáit, és a Marcus alakja mögött vibráló képekre pillantottam, de aztán gyorsan elfordítottam a fejem. - Annie – szólt. – Azért hívtalak ide, mert jogod van, hogy többet megtudj. Nem gondolod, hogy te is valamennyire, ha nem is úgy, de reményt adtál a népnek? Ne gondold magadat kívülállónak, akinek semmi köze az egészhez! Túlélted az idei Nagy Mészárlást, és az emberek rád is felfigyeltek.

   Mindkét tenyeremet az arcomra tapasztottam, mintha fájna a fogam, és könnyektől tocsogó tekintettel néztem fel Marcusra. – Ez nem igaz – suttogtam. – Annak köszönhetem, hogy túléltem, hogy Finnick és a szövetségesei is ott voltak. Nincs rajtam semmi, amire felfigyeltek volna.

-          Ó, igen? Mi lenne, ha elfelejtenéd ezt a baromságot? És amikor nem volt veled senki? Szerinted akkor leállt a Viadal, amíg meg nem találtad a többieket, és csak utána folytatódott?

-          Hagyja abba, kérem – kértem halovány hangon, de Marcus csak folytatta:

-          Erős vagy, állítom, hogy erősebb, mint többen az idei huszonnégy kiválasztott közül. Az, hogy az emberek felbátorodtak, igenis a te érdemed is. Nem csak a lángra lobbant lányé, nem csak a fecsegőposzáta szimbólumé. Megmutattad nekik, hogy nem szabad alábecsülni senkit, és hogy még a kívülről leggyengébbek is okozhatnak meglepetéseket.

   Reszkető kezeimet bámultam, ahogy hangosan kifújtam a levegőt. A szívem hevesen verdesett, úgy, mint amikor félek, úgy, mint amikor nem vagyok jól. A hányinger újra előtört, én pedig könyörögtem magamban, hogy nehogy idedobjam a taccsot, aztán erőtlenül megszólaltam: - Kérem, hadd menjek fel a lakófülkébe. Nem akarok itt lenni…

  

   Ahogy remegve löktem be a kulcsot a zárba, felpillantottam a 714-es számra, és hirtelen úgy tűnt, mintha kettő lenne belőle. Marcus gyorsan átvette a kulcsot, és kinyitotta helyettem az ajtót, én pedig úgy robbantam be, mintha az életem múlt volna rajta. A lábaim automatikusan a vécé felé irányítottak, és amikor odaértem, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, egyszerűen csak belerókáztam a vécécsészébe.

   Köhögtem, az epe marta a torkom, és azt hittem, rögtön megfulladok. Aztán lassan enyhülni kezdett a pocsék érzés, de a térdeim még mindig remegtek a fürdőszoba kövén, és alig bírtam magam tartani, így Marcusnak kellett megtámasztania. Kis idő múlva a hónom alá nyúlt, és felemelt, hogy aztán átsegítsen az ágyhoz. A kezeim még mindig reszkettek egy kicsit, én pedig a párnába haraptam, nehogy visszatérjen a hányinger.

-          Szólok Finnicknek, rendben? – kérdezte halkan, a tenyerét a lapockámon tartva. Majdnem rávágtam, hogy rendben, sőt, leginkább azt is szerettem volna, de aztán beugrott valami. Ma megfogadtam valamit, amit nem felejthetek el.

-          Ne, kérem, nem kell – szóltam erőtlenül, és felnéztem a párnából, az arcom tocsogott a könnyektől. – Nem akarom, hogy aggódjon értem. Megérti, ugye?

   Marcus tanácstalanul bámult rám, aztán felsóhajtott. – Meg, de akkor sem hagyhatlak csak így itt. Valaki más, akinek tudok szólni?

-          Edie – feleltem azonnal, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valaki tudna erre adni valamit, ami elmulasztja. A gyomrom még mindig háborgott egy kicsit, én pedig nagyokat nyeltem, hogy visszaszorítsam a hányást, ami újra rám törni készült. – A nővér, aki ápolt… mikor még…

-          Tudom, kiről beszélsz – vágott a szavamba. – Tíz perc, és itt vagyunk, jó? Hozok neked valami edényt, hol találok?

-          A fürdőben – nyöszörögtem. – Van valami lavórszerűség.

   Bólintott, és már el is tűnt a szemem elől.

  

   A karom ernyedten lógott le az ágy széléről, és úgy éreztem, mintha már órák óta várnék. Lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, miközben azon agyaltam, hogy vajon hogy tudott ez az egész ennyire felzaklatni. A férfi jutott eszembe, aki a magasba emelte a vérrel borított sisakot, és éreztem, ahogy forogni kezd velem a világ. Mi volt ezzel Marcus célja? És komolyan gondolta, amiket mondott? Tényleg erős lennék?

   Felemeltem a fejem, amikor motoszkálást hallottam az ajtó felől. Tátva maradt a szám, mikor senkit sem láttam, de tudtam, hogy valamit érzékel a fülem. Aztán halványan sikerült kivennem: a nevemet hallottam.

   Kétségbeesetten temettem az arcom a párnába, ahogy levegő után kapkodtam. Annie, Annie, Annie… Szinte éreztem a hűvös kezet, ahogy megérint, ugyanazt, amit az idetartó légpárnáson is. Hangok suttogták a rövid szócskát, ismerős hangok, és ahogy rájöttem; halottak. Szinte éreztem a bőrömön a fölöttem suhogó lelkek keltette szellőt, ahogy hűvösen rám tapad, aztán soha nem mosódik le, mint ahogy Finnickről sem a Kapitólium tömény illata. Összegömbölyödtem, és a fejem fölé húztam a takarót, az egész testemet rémült zokogás rázta. Annie, Annie! Neked is halottnak kéne lenned! Gyere velünk! Nem vagy idevaló…

   Felkiáltottam, a hangom rekedten visszhangzott a falakról, az ujjaim a hajamat tépték… Észre sem vettem, hogy valaki lerángatja rólam a takarót, csak erőszakosan küzdöttem ellene.

-          Cresta! Nyugodj le! Itt vagyunk!

   Sikítottam, mire valaki erősen átkarolt, és megtartott, amíg egy másik ember a két tenyere közé fogta az arcom. A szemeim elkerekedtek, és erősen ziháltam, a mellkasom szaporán ugrált fel és le. – Marcus, tartsd erősen! – kiáltott valaki, én pedig rémülten kapaszkodtam az emberbe, aki megtámasztott.

-          Ide nézz, hallod? Annie! Kérlek, nézz már rám a rohadt életbe is!

-          Johanna? – sikoltottam, és előrenyúltam, hogy a kezeim megtalálják őt. Ahogy emberi húst éreztem, megragadtam, és magamhoz szorítottam.

   Marcus elengedett, Johanna pedig feltérdelt mellém, és erősen tartott, miközben én zokogva kapaszkodtam belé. Nem tudom, meddig tartott, hogy lenyugodjak, de egyszer csak arra eszméltem, hogy könnyes szemmel, elképesztően nehéz végtagokkal heverek a takaró alatt. Csak a szememmel pillantottam fel; mellettem egy karcsú alak ült az ágy szélén, a félhomálytól eltakart arccal. – Jobban vagy, Cresta? – kérdezte suttogva, mire magamhoz öleltem a párnát, és nagy nehezen bólintottam.

-          Marcus mindjárt elmegy Finnickért, oké? – Az ujjaim Johanna csuklójára fonódtak, és gyorsan megráztam a fejem.

-          Kérlek, ne! – Johanna szólt Marcusnak, aki már az ajtóban állt, és félrebillentette a fejét. Kifújtam a levegőt, és erősen elgondolkodtam, hogy elmondjam-e a lánynak az igazat. – Nem akarom, hogy aggódjon – suttogtam végül.

-          Tudom, hogy elég szarul van – mondta Johanna, és Marcushoz fordult. – Majd én itt maradok, amíg jobban nem lesz egy kicsit. Ne szólj neki.