62. rész

Johanna félrebillentett fejjel méregetett, a lámpák ijesztő árnyékokat vetettek csontos arcára, mikor végül elröhögte magát. Csak állt ott, és majd megszakadt a kárörvendő kacagástól, mire olyan hirtelen öntött el a méreg, hogy éreztem, ahogy mérgesen, forrón felkúszik az arcomba, aztán a karomba, míg végül előre nem lendültem, és nagyot nem löktem rajta. A karjaim visszahullottak, miután hátratántorodott, úgy látszott, meglepte a reakcióm. Egy másodpercre elvigyorodtam, a testemet öröm töltötte el, de elkerekedtek a szemeim, ahogy összetalálkoztak Johanna kihívó tekintetével.

   Nagyot nyeltem, és hátráltam egy lépést, a bakancsom csikorgott a terem padlóján. A lány szeme szikrákat szórt, ahogy közeledett felém, és mint egy éhes raptor, úgy méregetett. A teste előrendült, én pedig félreugrottam az útjából, és már felkészültem az ütésre, amikor… felhangzott a nevetése. Nem is ért hozzám, csak ijesztgetett. Éreztem, hogy a szemeim egy pillanatra megtelnek szúrós, forró könnyekkel; én magam sem értettem, mi ennek az oka.

-          Hagyd abba – sziszegtem, és még távolabb hátráltam. – Hagyj békén, te nem vagy normális!

-          Mondja ezt a csaj, aki szó szerint totál be van kattanva! – vágott vissza Johanna széttárt karokkal, felvont szemöldökkel. – Én legalább nem fogom be a fülem, ha annyit hallok, hogy Viadal!

   Megindultam felé, és azt hittem, most fogom felképelni, a tenyerem szinte izzott egy pofonért. De nem, én sosem voltam ilyen. Nem süllyedhetek a szintjére, egyszerűen nem. Már majdnem beleütköztem, amikor hirtelen kikerültem, és elviharzottam mellette. – Most meg hova futsz, Cresta? Gyere már vissza!

   Vissza sem néztem. Idegesen félresöpörtem az arcomból az összetapadt hajtincseket, és próbáltam nem sírva fakadni. Már megint csalódtam Johannában, ahogy általában lenni szokott. Pedig örültem neki, hogy megkeresett, örültem a társaságának, és mi történik? Elszúrja a kedvem. Persze, hogy elszúrja. Hallottam magam mögött a lépteit, de én csak trappoltam előre, és közben semmit sem láttam, még abban sem voltam biztos, hogy hol találok vissza a lakófülkénkbe. Csak azt tudtam, hogy itt akarom hagyni őt a francba, hogy aztán…

   Hátulról ragadta meg a karom, mire akaratlanul is megtorpantam. Nem mertem a szemébe nézni, ezért elfordítottam a fejem, és vártam, hogy tegyen valamit. De végül csak szimplán elengedett, habár a karom sajogni kezdett, és fogadni mertem volna, hogy bepirosodott.

-          Figyelj – mondta halkan, de határozottan. – Bocs. Nem akartam. Beszélhetnénk?

-          Mi ketten? – habogtam kerek szemekkel, Johanna pedig bólintott, ugyanolyan elszántan.

   A belsőm egy része otthagyta volna őt a fenébe. Viszont ott volt a másik oldal, ami erősebben élt bennem, így hát hangosan felsóhajtottam, és a fülem mögé tűrtem a hajam. – Jó, menjünk.

   Felhúztam a térdeim, hogy aztán szorosan átkarolhassam őket. Az államat közéjük támasztva helyezkedtem el, majd megvártam, amíg Johanna is letelepszik mellettem. Az egyik árnyékos szertárba jöttünk be, a levegőben a tornaszerek áporodott szaga terjengett, az orromat por csiklandozta. Elég gyakran tüsszentettem is, de igyekeztem nem erre koncentrálni. Nekitámaszkodtam egy ugrószekrénynek, és nem valami nyílt tekintettel, de mégis várakozva Johannára pillantottam.

   Ő a padlót bámulta, és szórakozottan piszkálgatta a cipőfűzőjét, miközben az alsó ajkát rágcsálta. Percekig így gubbasztottunk csendben, én pedig kezdtem egyre tanácstalanabb lenni: mit akar tőlem?

-          Te nem fulladsz meg itt? – bökte ki aztán végre.

-          De igen. Zavar a por, és…

-          Nem itt, te lökött! A Tizenharmadikban. Ebben az egész helyzetben.

   Hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem éreztem magam itt annyira rosszul, azon kívül, hogy nem lehettem a családommal és a tenger mellett. De itt volt nekem Finn, és itt biztonságban érezhettem magam, meleg szobát kaptam, ételt, nem lehetett panaszom erre az egészre. Viszont tudtam, hogy Johanna merőben más, mint én. Az ő lelke több szabadságra vágyik, ugyanúgy, mint Finnické, én viszont hajlamos vagyok megelégedni azzal, ami van. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. – Én hálás vagyok, hogy befogadtak – fordultam aztán felé. – Mármint, oké, hogy nem puszta jószívből tették, de azért mégis csak itt vagyok, élek, és már jobban vagyok fizikailag. Szóval, nem mondanám, hogy olyan rossz itt.

-          Egy roncs vagy belül – dünnyögte, a pillantása a távolba révedt, mintha nem is teljesen itt járna. Lesütöttem a szemem, és halványan bólintottam, a mellkasomra nehéz érzés telepedett. – Bocs, hogy úgy meglöktelek – folytatta, mire felkaptam a fejem meglepetésemben. Most komolyan bocsánatot kért? – Nem akartalak bántani, csak néha nem gondolok bele abba, amit csinálok, mert én is roncs vagyok.

   Hitetlenkedve bámultam rá egy kis ideig, aztán halványan elmosolyodtam. Ahogy ezt kimondta, már sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam mellette, és eszembe jutott az a Johanna, aki a kiképzésen megpróbált megtanítani harcolni, aki az arénában nem ölt meg, hanem maga mellé vett, és próbálta nem hagyni, hogy megőrüljek. – Mindegy – feleltem halkan, a hangom szinte elveszett a szertár csendjében. – Nem akarok veszekedni veled.

-          Félsz tőlem? – kérdezte kerek szemekkel, és abban a pillanatban ugyanolyan sebezhetőnek láttam őt, mint saját magamat. Lassan megráztam a fejem, mire elmosolyodott, még ha a lelkem mélyén tudtam is, hogy nem állítok teljesen igaz dolgot.

-          Akkor jó, Cresta. – Azzal felpattant, és már majdnem kislisszolt az ajtón, amikor még visszanézett rám. – Ne mondd el neki, ami ma történt, jó?

      Már azelőtt magamra hagyott, mielőtt válaszolni tudtam volna. Egy ideig kerek szemekkel bámultam a hűlt helyét, a fejemben az utolsó kérése visszhangzott. Nem mondta ki, de anélkül is tudtam, hogy Finnickre célzott, és ahogy ott gubbasztottam egyedül, hirtelen fogalmam sem volt, mit gondoljak. Az ugrószekrénynek dőltem, és egészen addig ücsörögtem ott, amíg lépteket nem hallottam a folyosóról. Sietve kiráztam elzsibbadt végtagjaim, és az ajtóhoz léptem, majd addig füleltem, amíg el nem haltak a zajok a folyosón.

   A falnak támaszkodva fújtam ki magam, miközben az agyam sebesen pörgött. Éreztem, hogy az a kis kondim is elveszett már, közben pedig magamat átkoztam, amiért hagytam elmenni Johannát, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hogy jutok vissza a lakófülkéhez. Ahogy felegyenesedtem, a szívem még hevesebben vert, szó szerint kétségbeestem.

   A tenyeremet a falhoz nyomva indultam tovább, mellettem emberek csoportjai masíroztak el, de még csak pillantásra sem méltattak. Nagy levegőt vettem, és újra megálltam, hogy összeszedjem magamban, hogy körülbelül merre lehetek. De ahogy felnéztem, csak a végtelen szürke folyosókat láttam, ahogy messze elnyúlnak, mintha futni akarnának előlem, meg az embereket, akiknek ha fájt volna a közömbösség, valószínűleg már nem is lettek volna életben. A fejemben mindenféle rémkép jelent meg arról, hogy ezen a folyosón fogok megöregedni anélkül, hogy bárki rám találna, és a csontvázam is itt fog elporladni. Na jó, Annie – gondoltam, és megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon. – Lehetnél ennél kicsit talpraesettebb. Most szépen odamész valakihez, és…

   Az egyik közeli fordulóban két őr kanyarodott be, mire a szívem majd kiugrott a helyéről. Talán rájöttek, hogy megszegtünk egy szabályt? És most minket keresnek? Aztán a két férfi után beforduló alakok láttán már nem csak a szívem dobogott túl vadul, de a lélegzetem is elállt. Ismertem ezt a nőt. Még sosem láttam ezelőtt, de ahogy ránéztem, tudtam, hogy ki ő. Biztos voltam benne.

   Erőtlenül húztam ki magam, és még mindig a falnak támaszkodva figyeltem a középkorú nőt, akinek hófehér haja szögegyenesen hullott a vállára, az arca szigort tükrözött. Körülötte mintha megfagyott volna a levegő, ahogy az őrök robotos léptekkel kísérték, ahogy mindenki félreállt az útjából. Kicsit feltűnően bámulhattam, mert amikor találkozott a tekintetünk, felvonta a szemöldökét, amitől még hidegebbnek tűnt az arca. Már majdnem elmentek mellettem, amikor egy hirtelen mozdulattal megemelte a kezét, az őrök pedig megtorpantak.

   Coin elnök csak az arcával fordult felém, és egy pillanatig azt hittem, hogy most lefejeztet, vagy valami ilyesmi. – Maga meg hogy kerül ide? – szólalt meg élesen.

-          Eltévedtem – vágtam rá halálra váltan, és lesütöttem a szemem.

   Megszeppenve lépkedtem Coin mellett, az egyik karommal a másikba kapaszkodtam a hasam előtt. Kiderült, hogy egy olyan szárnyra tévedtem, ami kifejezetten a sereg tagjainak van fenntartva, de miután ezt közölte velem, a körülményekre nem volt kíváncsi, szóval fellélegeztem.

-          Mondja, milyen elképzelései vannak az esküvőről? Ha rajtam múlna csak megszervezném, hogy aláírjanak egy hivatalos iratot, és kész. De Heavensbee nem hagy békén azzal, hogy megérdemlik a „normális” ceremóniát, és még Finnick is rágja a fülem.

   Ha nem kísértek volna minket őrök, talán megtorpantam volna. Így azonban csak egy meglepett, kerek szemű pillantást vetettem az elnökre, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Sosem szerettem igazán a figyelem középpontjában lenni, de azért az esküvőmet nem úgy képzeltem el, hogy aláírok egy fecnit és kész. Nem tudtam, ellent merjek-e mondani Coinnak, de nem úgy mondta ezt az egész dolgot, mintha komolyan mérges lenne Finnre meg Plutarch-ra. Így hát úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, és az is voltam. Amikor végeztem a mondanivalómmal, Coin csak elgondolkodva bólogatott, az út további részét pedig csendben tettük meg.

   Egy széles, de nem túl magas kétszárnyú ajtó előtt álltunk meg, ami fölött egy tábla hirdette, hogy TÁRGYALÓTEREM 6. Coin intett, hogy várjak itt egy kicsit, aztán pár pillanat múlva Finnick nagy hévvel futott ki az ajtón, Plutarch Heavensbee-vel a nyomában. Amikor észrevett, úgy tűnt, rögtön megnyugodott, mert leeresztette a vállait, és kifújta a levegőt. Gyorsan elém lépett, és a tenyereibe fogta az arcom, miközben figyelmesen fürkészte az arcom, mintha valaminek a jelét keresné.

-          Jól vagy? – kérdezte halkan, mire felnyúltam, és lefejtegettem az arcomról az ujjait.

-          Persze, csak kicsit eltévedtem – feleltem mosolyogva, de a tekintetem átugrott a Finn mögött álló férfira, ami miatt azonnal lehervadt rólam a boldog arckifejezés. Finnick összeráncolt homlokkal pillantott hátra, aztán lemosolygott rám. – Figyelj, Plutarch szeretne…

-          Nos – szólalt meg Plutarch és előrébb lépett. – Csak az esküvővel kapcsolatban szerettem volna önnel beszélni, Annie. Remélem nem bánja, ha részt veszek a szervezésben, de úgy vélem ezen a helyen más nem szívesen vállalná el.

-          Persze, vagyis… nem, dehogy. – Finnick mellém állva karolta át a derekam, és magyarázni kezdett valamit Plutarch-nak, amit én nem igazán voltam képes követni. Aztán a férfi bólintott, és visszafordult a tárgyalóterembe.

   Finnick váratlanul zárt az ölelésébe, de nem bántam. Az ingje hátába kapaszkodva bújtam hozzá, ő pedig a hajamat simogatta. - Biztos, hogy nincs baj? – kérdezte újra, mire megforgattam a szemeim, és színpadiasan megcsóváltam a fejem.

-          Jól van – vigyorogott. – Van kedved csinálni valamit ma délután?

   Persze rávágtam, hogy van, és ezután már mindenfelé visszhangzott a nevetésünk.