63. rész

Sziasztok.
Ide igazából sosem tudom, hogy mit írjak. Sosem. Most viszont csak annyit mondok: R.I.P. PSH

   Izgatottan toporgott mögöttem, ahogy vezetett a folyosón, a tenyerével eltakarva a szemem. Megállíthatatlanul kuncogtam, a szívem hevesen vert az izgalomtól. A teste néha véletlenül a hátamnak préselődött, és ettől akaratlanul is felforrósodott egy kicsit az arcom, és meg mertem volna rá esküdni, hogy még az egyenruhákon keresztül is éreztem a bőre melegét.

   Megállított, és rám szólt, hogy ne nyissam ki a szemem, aztán előrelépett. Hallottam, ahogy zsanérok nyikordulnak, csupasz nyakamon keresztül pedig kirázott a hideg, ahogy a kinyíló ajtó halvány szele megérintett. A szám sarka felfelé görbült, ahogy Finn ujjai megint lecsukott szemhéjaimat takarták, és mikor ellépett mellőlem, alig tudtam visszatartani magam attól, hogy lessek.

-          Na jó – szólt, és megfogta a kezem. – Kinyithatod.

   A torkomból rövid, éles nevetés szabadult fel, ahogy körbepillantottam; nem túl nagy belmagasságú, ám ahhoz képest méretes terem közepén álltunk, ahol hűvös uralkodott, én mégis melegséget éreztem. A fehér falak szürke kővel kicsempézett padlóhoz csatlakoztak, és az egész terem olyan üresnek hatott, mint egy sivatag, de én csak mosolyogva, a szívemre szorított kézzel forgattam a fejem minden irányba, mert egyszerűen nem tudtam vele betelni. A sarkokban pókhálók nyúltak el, a padlót pedig néhány helyen vékony porréteg borította, megspékelve pár porcicával.

-          Egy picit le van most strapálva, de rendbe hozzuk, mire szükség lesz rá. – Finnick zavartan dörzsölte meg a nyakát, mintha nem lett volna teljesen elégedett a helyszínnel, mintha attól félt volna, hogy zokogva rohanok ki innen, ha nem biztosít róla, hogy ki lesz takarítva. – Vagy te nem ilyenre gondoltál?

   Válasz helyett kitártam a karjaim, és úgy kezdtem el szökdelni körbe-körbe a teremben, mint egy kisgyerek, miközben vigyorogtam, mint a vadalma. A tenyerem súrolta a fehér falat, ahogy elugrándoztam mellette, a hajam vadul lobogott utánam. Finnick csípőre tette a kezeit, és széles, szeretetteljes mosollyal figyelte, ahogy kiörülöm magam; úgy látszott, meggyőzte a reakcióm, a szemei csillogtak.

-          Tökéletes lesz! – kiáltottam, ahogy megtorpantam előtte, és a karjaiba bújtam. Egy kis ideig így álltunk a terem közepén: az ölelése biztonságában, fejemet a mellkasára hajtva figyeltem, ahogy lélegzik, ahogy dolgozik a szervezete. A lámpák ránk világítottak, és hirtelen úgy tűnt, már nincs is itt annyira hideg. Dehogy van!

-          Tudod mi volt az egyik dolog, amit megtanultam a Kapitóliumban? – kérdezte hirtelen, mire felkaptam a fejem, hogy aztán megcsóváljam. Ő rám villantotta azt a rejtélyes, dögös félmosolyát, amit a rajongóinak is tartogatott, majd az egyik kezét a derekamra csúsztatta, a másikba pedig hideg, fehér tenyeremet fogta. – Táncolni.

   Vigyorogva néztem fel rá, és hirtelen fel sem fogtam, amit mondott. A szemem megakadt a hajának rakoncátlan csigáin, amiken megcsillantak a lámpa fényei, és a felső ajkának rózsaszín görbéjén, meg az arccsontján, ami emlékeim szerint soha nem volt ennyire hangsúlyos. Aztán megráztam a fejem, és úgy döntöttem, nem ellenkezem. Hagytam, hogy a saját vállára helyezze a kezem, aztán a homlokomhoz támassza az övét. A szemei összefolytak előttem, ahogy ennyire közel hajolt, én pedig beszívtam a levegőt, és figyeltem arra, amit mond. Először bal láb hátra, aztán jobb oldalra, zár. Jobb hátra, bal oldalra, zár. Mindig is szerencsétlen voltam az ilyenekben, de amikor már negyed órája is csak bénáztam, arra már csak nevettem magamon. Fordultunk még párat, én az idétlen, lábtipró kacsa mozdulataimmal, Finn pedig alig tudta visszatartani a röhögést, ahogy fentről figyelt. Végül feladtuk, és még egyszer utoljára körbejártam a helyszínt, pörögve, hihetetlenül lelkesen. Az esküvőm helyszínét.

-          Biztos, hogy jó lesz? – Finnick karba tett kézzel állt az ajtóban, és úgy pásztázta a termet. A kezébe csimpaszkodtam, és hevesen, lelkesen bólogattam.

-          És amúgy is mindegy – jelentettem ki. – Mindegy, csak ne gondold meg magad.

   Finnick hitetlenkedve, horkantás szerűen nevetett fel, majd ahogy véletlenül az alkarjára pillantott, elsápadt. – A francba! – nyögte. – Erről nem késhetek el…

   Csalódottan sóhajtottam fel, de aztán rögtön össze is szedtem magam; nem akartam, hogy megint eméssze a bűntudat. A homlokát ráncolva nyúlt a kezemért, hogy aztán sietős léptekkel elinduljunk. Alig bírtam mellette haladni, folyamatosan le-lemaradoztam, és hamarosan megint zihálni kezdtem, ahogy futólépésben próbáltam utolérni.

-          Hova sietünk ennyire? – kérdeztem az egyik kezemet az oldalamra szorítva.

-          Fontos megbeszélés. Tényleg fontos.

-          Ó, akkor gondolom nekem kint kell maradnom.

   Mielőtt válaszolt volna, már be is vezetett egy liftbe, ahol rajtunk kívül még hárman álltak. Bepréselődtünk az ismeretlenek mellé, de én szorongva próbáltam inkább a falhoz közelíteni. – Figyelj… - sóhajtotta Finnick, látszólag letojva, hogy nem vagyunk egyedül. – Most én sem szeretném, hogy ott legyél. Kihívom Johannát, hogy…

-          Nem kell – vágtam a szavába, és sóhajtva támasztottam a fejem a tükörnek, ami a lift egyik falaként szolgált. A velünk utazók lopott pillantásokat vetettek ránk, majd egymásra, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket. - El tudom foglalni magam egyedül is. Nem kell mindenhol vigyázni rám, meg amúgy is találkám van a dokival két óra múlva.

   Eközben az egyik ismeretlen távozott a liftből, így kissé szellősebb lett a fülke. Finnick a homlokára nyomta két ujját, mintha fejfájást próbálna csillapítani. – Azt én értem, de nem akarom, hogy megint eltévedj. Vagy hogy bármi történjen veled.

-          Kicsit túlzásba viszed ezt a dolgot – mondtam halkan, mikor egy újabb emelethez értünk. Most is eggyel kevesebben lettünk.

   Finnick szóra nyitotta a száját, aztán becsukta, majd újra szólni akart, de megint nem bírt, ettől pedig úgy festett, mint egy tátogó hal. Bizalmatlan pillantást vetett a mellettünk álló férfira, aki elég zavartnak tűnt, majd amikor már csak mi ketten maradtunk, Finn végre összeszedte magát. – Mostanában több tucatszor majdnem elveszítettelek, Annie. Ez nem számít? Nem fogok kockáztatni, még ha neked ez nem is tetszik.

-          És mit gondolsz, mi történhet itt velem? – A hangom inkább volt fáradt, mint indulatos.

-          Fogalmam sincs, de nem is az a lényeg – vágta rá a fejét ingatva, de a következő pillanatban ingerülten felkiáltott: - A rohadt életbe!

   Összerezzentem, ahogy az egyik gombra csapott mellettem, aztán gyorsan a homlokához kapott, a lift pedig megtorpant egy pillanatra, hogy aztán folytassa az útját vissza, lefelé. Riadtan, kerek szemekkel bámultam Finnicket, a szó a torkomon akadt.

-          Ne haragudj… ez nem ellened szól. Eltévesztettem egy emeletet – szólt halkan, és borús tekintettel megcsóválta a fejét. – Hol találkozzunk a megbeszélés után?

   Alig észrevehetően vontam meg a vállam, a szívem verdesése kezdett kicsit alábbhagyni. Most, hogy belegondoltam a múlt éjjelbe, már nem is tűnt annyira érthetetlennek Finnick ingerültsége. Igazából, amikor tudunk, boldogok vagyunk, legalábbis próbálunk azok lenni. De senki más nem tudta rajtunk kívül, hogy az éjszaka Finnick egyszer csak ordítozni kezdett, és azt sem tudják, hogy milyen aggodalmat éreztem, amikor úgy dobálta magát álmában, mintha valami természetfeletti erő irányította volna. Általában csak nyöszörögni szokott, ha rosszat álmodik, vagy magában beszélni, de ilyet még sohasem láttam azelőtt rajta, és ez eléggé megrémített. Viszont amikor megszólalt a vekker, egymásra néztünk, és tudtuk, hogy nem szabad, hogy ezek a dolgok befolyásoljanak abban, amit elterveztünk. Abban, hogy megpróbáljunk boldogok lenni, kezdve az esküvőnkkel, amit történetesen szervezni kell.

   Finn szája sarka megrándult, kissé csalódottnak tűnt, de ekkor a lift megállt, az ajtó pedig halk surrogással kísérve kinyílt. Némán léptünk ki, aztán gyorsan ráemeltem a tekintetem. – Lemegyek a kórházi szárnyba, és ott várok, amíg a pszichológus meg nem jön. Addig majd… mit tudom én, megkeresem Edie-t, és elújságolom neki, hogy hozzád megyek, meg hogy meg van hívva az esküvőre. 

-          Anns, már tudja. – Zavartan dörzsölte meg a tarkóját. – De ez nem rossz ötlet, legalább lesz végre csajtársaságod. Például Johannával sem beszéltél napok óta, csak amikor kajáltunk. Összekaptatok a múltkor?

-          Nem – ráztam meg a fejem lassan. – Csak szimplán nem keresett azóta, nekem meg megfelel így. De… te nem sietsz?

   Sebesen hajolt hozzám, és olyan röviden csókolt meg, hogy kettőig sem tudtam elszámolni, aztán elrobogott a folyosón, nehéz léptei visszaverődtek a falakról.

   Egyetlen hely volt, ahova magamtól is eltaláltam ebben a labirintusban, és azt kórházi szárnynak hívták. Igazából szinte minden második sarokra ki volt írva az iránya, mert minden egészséggel kapcsolatos dolgot itt lehetett megtalálni, szóval elképesztően sok mindent.

   Miközben csendben lépdeltem az idegen emberek között, nem bírtam kiverni a fejemből azt, amit akkor éreztem, mikor Finnick hirtelen felingerelte magát a liftben. A számat összepréselve trappoltam le a lépcsőkön, és emlékeztettem magam, hogy nincs ebben semmi furcsa, hiszen mindig is forrófejű volt, és fáradtságában nevetségesen kis dolgokon is tudott problémázni. De azért nem úgy, hogy majdnem kiüsse az öklével a lift falát. Ráadásul mellettem, ráadásul kiabálva.

   A bal kezemmel a jobb csuklómba kapaszkodtam a derekam előtt, és picit lassítottam a lépteimen, hogy több időm legyen ezen az egészen agyalni. A mellkasom aggodalomtól szorult össze, és egy kis bűntudattól. Tudnék tenni az ellen, hogy rosszabbul érezze magát. Viszont eddig úgy tűnt, nem tettem meg minden tőlem telhetőt: nem nyugtattam meg eléggé, nem aranyoztam be a napjait, és persze, hogy nincs jól, hogyha még azon is aggódnia kell, hogy velem mi van, hogy én mikor veszek el itt a saját hülyeségemből. Magamban elhatároztam, hogy dolgozni fogok az ügyön, mint jó feleség. A szám sarkában akaratlanul is megjelent egy apró kis mosoly, ahogy a feleség szó feltűnt a fejemben. Milyen jól hangzik…

   Meglepetten – és kissé riadtan - pördültem meg, ahogy az érdes kéz a csuklómra kulcsolódott, az arcomról rögtön lehervadt a mosoly. Csillogó barna szemekbe bámultam, gazdájának homlokába földszínű, kusza tincsek lógtak fésületlenül.

-          Annie. – Marcus szemöldökei között egy szigorú barázda tűnt fel, ahogy végigmért. – Mióta mászkálsz te egyedül?

   Úgy bámultam rá, mint egy borjú, és hirtelen olyan üresnek éreztem a fejem, hogy szinte hallottam, ahogy kong. Kihúztam a csuklómat a férfi durva tenyeréből, és lesütöttem a szemem.

-          Senki sem mondta, hogy nem szabad – feleltem végül.

-          Szóltál Finnicknek? – húzta fel az egyik szemöldökét. Emberek kerültek ki minket méltatlankodva, mire gyorsan lehúzódtunk a falhoz.

-          Marcus, Finn nem az apám. De igen, beszéltem vele.

-          Még jó, hogy nem az apád, mi? Akkor nem mehetnél hozzá. Gratulálok. – Legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott, és úgy tűnt, őszintén örül ennek az egésznek.

-          Akkor már mindenkinek elmondta? Köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy halvány pír önti el az arcom.

   Marcus arca egy pillanatig tükrözött már csak örömöt, de a következő másodpercben megkeményedtek a vonásai, és közelebb hajolt hozzám, majd olyan halkan szólalt meg, hogy én magam is alig hallottam: - Figyelj, mutatni szeretnék valamit. Kövess, ha akarsz, de biztonságos távolságból!

   Azzal elhátrált, és úgy indult el a kórházzal ellentétes irányba, mintha nem is beszélt volna velem pár másodperce. Ledermedtem, a kezeim ernyedten lógtak a testem mellett, az agyam villámgyorsan pörgött. Talán még visszaérek, mielőtt kezdődik a terápia. Talán Marcus fontos dolgot akar velem megosztani. Talán… Észbe sem kaphattam, a lábaim máris megindultak a férfi után.