70. rész

Hahó!

Most az egyszer, csak úgy kíváncsiságból kipróbálom az időzítőt, remélem semmit sem szúrtam el, ha igen, akkor... hát akkor ez van. Biztos sejtitek, hogy lassan itt a nagy esemény... Ú, de kíváncsi vagyok, hogy majd mit szóltok hozzá :)))

   Az a fajta izgalom lett rajtam úrrá, ami egyszerre kínoz, de mégis feltölt energiával. A gyomrom olyan kicsire húzódott össze, hogy alig bírtam magamba erőltetni a reggelit, utána pedig majdnem kitaccsoltam az egészet az étkező elé. És most, hogy már csak pár óra volt hátra, és így, hogy Finnel itt álltunk a lakófülkénk előtt, egyszerűen nem bírtam lenyugodni.

   A tegnap éjjel elég fárasztó volt, tekintve, hogy végig csak járkáltam, mint egy kutya, mielőtt összegömbölyödne a földön. Finnick zöld szemei figyelmesen követtek, míg végül ő is felállt, hogy aztán megragadjon, és magához húzzon. Először fogalmam sem volt, hogy mit akar, amíg a nyakam és vállam találkozásába nem temette az arcát, és ringatni nem kezdett. Ebből az egészből esetlen, de nagyon is édes kis helyben lépegetés lett, ami - mondjuk csak az én részemről - átváltott a szoba körbeugrálásába. Most is ott pezsgett bennem valami hihetetlenül boldog, és valami rettenetesen élénk. Mintha egy csillagszóró gyúlt volna meg a mellkasomban, ami aztán csillogó szikrákkal szórta tele a bensőmet. És ezek az apró szikrák a testem minden egyes pontjába eljutottak, és úgy sziporkáztak bennem, mint a pattogós cukor, ha a számba öntöttem.

-          Nézd, ott jönnek! – kiáltott fel, és a folyosó vége felé bökött, ahol már megpillantottam a három ismerős arcot.

   A magas, nyurga férfi, a pufók, de nagyon aranyos fiatal lány, és a kissé már girhesnek mondható, és mindig megfontolt tekintetű, rövid hajú nő felénk integettek, én pedig szerényen elmosolyodtam, és válaszul felemeltem a kezem.

   Katniss kapitóliumi felkészítő csapata egész jól beleszokott az itteni körülményekbe, ahhoz képest, hogy az otthonukban fényévekkel máshogy éltek. Itt nem volt helye a pazarlásnak, mindent kicentiztek, a szabályok pedig néha még nekem is fojtónak bizonyultak.

-          Jaj, sziasztok! – köszönt Flavius a maga vicces akcentusával, amit már egészen megszoktam a hetek alatt. – Annie, csak úgy sugárzol ma!

   Éreztem, hogy halványan elpirulok, és zavartan felnevettem. – Köszönöm szépen! Annyira hálás vagyok, hogy segítetek, nem is tudjátok…

-          Nehogy nekiállj hálálkodni – szólt közbe Venia, és Finnickhez fordult. – Te ugye nem akarsz itt lenni? Vagy miért ácsorogsz még mindig?

   Finnick megadóan emelte fel a kezeit, és a nyílt sminkesre vigyorgott. – Ne haragudj. Már itt sem vagyok, csak… ígérjétek meg, hogy nem maszkírozzátok át olyanra, mint egy viaszbábu! Olyanra, mint… tudjátok!

-          Szerinted hagynám? – fontam karba a kezeim, mire Finn megvonta a vállát.

-          Nem tudom, az a lényeg, hogy szeretnélek felismerni.

   Megforgattam a szemeim, és a tenyeremet a mellkasára nyomva tolni kezdtem, el az ajtótól. – Most menj, Finn! Sok dolgunk van még estig.

-          Várj! Beszélhetünk egy kicsit négyszemközt? – vonta fel a szemöldökét, és a tenyerébe fogta a kezem. Felmosolyogtam rá, és bólintottam, majd követtem egészen odáig, ahol már nem hallhatott minket a felkészítő csapat.

-          Oké – fordult felém, a szemei csillogtak. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy elképzeltem, mi vár rám ma, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Gyorsan a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan barna tincset, és beszívtam a levegőt, de a következő másodpercben ki is tört a tüdőmből, mert Finnick hirtelen hozzám hajolt, és olyan puhán csókolt meg, hogy kedvem lett volna folytatni. De pár másodperc múlva az arca eltávolodott tőlem, én pedig legszívesebben megragadtam volna, hogy visszahúzzam, és elhallgattassam, bármit is készül mondani. – Este találkozunk. A francba, csak én nem bírok magammal?

   Lehajtotta a fejét, mire a homlokának támasztottam a sajátom. – Finn Odair, annyira izgulok, hogy a saját nevemet sem tudom. Komolyan. – Lopva pillantottam hátra a vállam fölött, a felkészítő csapat csevegve álldogált az ajtónk előtt. Úgy döntöttem, adok még magunknak egy percet. – Ez lesz a legszebb nap az életemben, azt hiszem.

   Finnick lassan karolt át, az arca súrolta az orcám, én pedig lehunytam a szemem, és egy pillanatra mindent kizártam. A karjaim a nyaka köré fonódtak, az ujjaim belesimítottak a hajába. – Ha rajtam múlik, akkor így lesz – motyogta, és az ajkát röviden a fülemhez érintette.

   Halkan felkuncogtam, és lassan távolodni kezdtem tőle. Elég volt, gondoltam, hagyjunk meg valamit estére is. Így hát rövid lépésekkel hátráltam el, ő pedig csak mosolygott rám, de olyan szélesen, amire csak ő volt képes ezen a világon. Az ujjaim leváltak a kezéről, de a tekintetünk még mindig erősen egymásba fonódott, mintha mágnes vonzotta volna őket egymáshoz. – Viszlát este, Anns – szólalt meg halkan, és rám kacsintott, majd a sarokhoz oldalazott. Megerőltettem magam, és nem kezdtem el egyhelyben ugrálni, egyszerűen csak hagytam, hogy a forró pír alattomosan végigkússzon a nyakamon, fel az orcáimra.

-          Viszlát este, Finn – feleltem, a hangom kissé sóvárgóan csengett. Nem akartam, hogy elmenjen, mégis én fordultam először sarkon, és elindultam vissza, a lakófülke felé.

   A szívem olyan hevesen verdesett, mintha ki akarna törni a helyéről, és egyszerre számolgatni kezdtem magamban a másodperceket. Mire újra látom, már nem lesz visszaút. De azt hiszem, nem is kell, hogy legyen.

   A három kapitóliumi azonnal lelkendezni kezdett, ahogy beengedtem őket a lakófülkébe. Nem bírtak leállni azzal, hogy mennyire otthonossá varázsoltuk ezt a kis helyet, hogy mennyire szívesen élnének itt, mert az ő helyükön semmi díszítés nincs. Az igazság az, hogy én sem csináltam itt nagy csodát, csak unalmas és magányos óráimban jól kitakarítottam az egészet, az erre alkalmas helyeket pedig teleaggattam az erdőben szedett kis termésekkel, kavicsokkal. Ha egy idegen kívülről nézte volna a szobát, talán az jutott volna eszébe, hogy ez így elég koszos, rendetlen hatást kelt, mintha csak véletlenül lehullott volna a kosz a ruhámról, de a három sminkes egészen máshogy állt a dologhoz. Engem megnyugtattak ezek a termések, és arra emlékeztettek, hogy nem csak a szürkeség létezik még a világban, hogy vannak még szép dolgok odakint.

   Nagy táskákkal érkeztek, amikbe mind-mind különféle kozmetikumok, szépítőszerek voltak bezsúfolva. Lepakolták a csomagokat az ágyra, és kérdezgetni kezdtek. – Rendben. A ruha körülbelül másfél óra múlva érkezik, addig végeznünk kellene – kezdte Venia. – Most próbáld meg kizárni, amit az előbb Finnick mondott, és gondolj bele, hogy te mit szeretnél.

-          Bármit megvalósítunk – szólt lelkesen Flavius, és összecsapta a tenyereit. – Ha esetleg pillangókat szeretnél az arcodra, ó, nem! Halacskákat kell rá festenünk, lányok! Az igazán illene hozzá, mondjuk valami sötétzölddel, ami illik a szeméhez és a ruhájához…

   Octavia hevesen bólogatott, Venia viszont nem vette le rólam a szemét. Úgy tűnt, hogy nagyon jó emberismerőnek tartja magát, mert úgy méregetett, mintha le akarná olvasni az arcomról a véleményem. Nem akartam megbántani Flaviust és Ocatviát, de halványan elhúztam a szám, és megcsóváltam a fejem. – Hát… én nem ilyenre gondoltam.

-          Ó, nem? – kérdezte Octavia kissé csalódottan. A lehető legmelegebb mosolyomat vettem elő, és úgy fordultam felé.

-          Biztos nagyon szépen meg tudnátok csinálni, csak hát… - Én nem vagyok kapitóliumi. Majdnem kicsúszott a számon ez a mondat, de inkább nem hagytam, hogy elhagyja a szám. A főváros nekik ugyanúgy az otthonuk, mint nekem a Negyedik Körzet, és nekem sem esne jól, ha valaki leereszkedően beszélne a helyről, ahol felnőttem. – Én valami sokkal egyszerűbbet szeretnék. Ami jobban illik hozzám, mert tudjátok, én nem vagyok az a feltűnni vágyó ember. Nem hiszem, hogy kényelmesen érezném magam úgy, ha értitek…

   Venia felsóhajtott, és belenyúlt az egyik táskába, amiből egy perc türelmetlen turkálás után egy vastag könyvet húzott ki. – Fogd ezt – nyújtotta felém, én pedig elvettem tőle. Ahogy a kezembe fogtam a könyvet, a karjaim hirtelen lelohadtak, olyan váratlanul ért a nagy súlya. A borítóra pillantottam, aminek egyik sarka még halványrózsaszín volt, ami a másik sarokig aprólékos átmenettel váltott erős pinkbe. Semmi szöveget nem nyomtattak rá, így hát az ölembe fektettem, és fellapoztam. Az oldalak mindenféle női arcokat rejtettek, amiknek néhol csak egy kis részletét mutatták, legtöbbször a szemet. A képek mellett apró, díszes betűkkel írt szövegeket találtam, és ahogy közelebb hajoltam, észrevettem, hogy instrukciókat adnak.

-          Ebben a könyvben van az összes alap sminktrükk, amiket minden sminkesnek el kell sajátítani. Igazából, ezeket még egy itteni nő is meg tudná oldani, ha nagyon megerőltetné magát, de gondolom ilyen egyszerű dolgokat szeretnél.

   Már válaszra nyitottam a szám, amikor valaki felszipogott mellettem. Octavia volt az, aki most az arcát a kezébe temetve sírt halkan. Flavius a vállára helyezte a kezét, és halkan nyugtatgatta, én viszont kérdőn pillantottam Veniára, aki felsóhajtott. – Cinnáé volt, aki vezette a mi kis csapatunkat. A Kapitóliumban kivégezték, ezért sír Octavia. – Hallottam már korábban a Cinna nevet, de személyt sosem tudtam hozzá kötni. Szóval ő volt az. Bocsánatkérően pislogtam feléjük, és éreztem, hogy a mellkasom összeszorul. Cinna ugyanolyan poszton lehetett, mint Noah, és valószínűleg ugyanarra a sorsra jutott…

-          Hozok neki egy kis vizet – mondtam halkan, és felálltam, majd kerestem egy zsebkendőt is a lánynak, aki megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, mikor átnyújtottam neki.

   A hangulat kissé megfagyott a következő fél órában, amíg átlapoztam a vaskos kiadványt. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy eszükbe juttattam a halott barátjukat. Végül Veniával együtt összehoztuk azt, ami igazán illett az elképzeléseimbe, és ekkor már Octavia és Flavius is magához tért egy kicsit.

   Leültettek az ágy szélére, és előszedték a szükséges eszközöket, elcsatolgatták a hajamat, és figyelmesen neki is láttak. Nem beszélgettünk, és ez egy kicsit frusztrált, elvégre szívességet tesznek nekem, az lenne az alap, hogy kedves vagyok hozzájuk.

-          És… hogy tetszik nektek itt? – kérdeztem halkan, miközben megpróbáltam nem nagyon mocorogni.

-          Kicsit fullasztó – sóhajtotta Flavius, miközben visszaigazította az egyik kiszabadult hullámos tincsem a csat alá. – De befogadtak, és szerintem ez a lényeg. És végre történni is fog valami!

   Elmosolyodtam, és hagytam, hogy az ecset puhán csiklandozza az arcom. Legnagyobb meglepetésemre Octavia váratlanul megszólalt, a hangja már kevésbé tűnt szomorúnak: - A kedvenc időtöltésem itt, amikor mindannyian összegyűlünk az asztal körül, és beszélgetünk, vagy Finnick történeteit hallgatjuk… Jó, nem szoktam jóllakni, de már eléggé megszoktam. Annie, milyen az élet az otthonodban? Még sosem láttam tengert, olyan igazit.

   Lehet, hogy el kellett volna szomorodnom ezen a témán, de valahogy nem sikerült. Inkább örültem, hogy a lány már jobban van, és igyekeztem a lehető legrészletesebben leírni a körzetem. Elárultam nekik, hogy milyen az, amikor belegyalogolok a sós vízbe, aztán ráfekszem, hogy a hullámok ringassanak el. Hogy sosincs igazi tél, hogy ha esik a hó, az már csodaszámba megy, és hogy milyen,

amikor a belógatott horgon fennakad a hal. Meséltem arról, hogy ha ők odamennének, talán kicsit furcsának találnák a halászok szagát, akik egész nap a vízparton vannak, a hajók és halak között, amiknek azért megvan a jellegzetes illata. Merthogy az ottaniak orrát nem bántja, inkább jó érzéssel tölti el a szívüket, hogy itt születtek, és hogy ide tartoznak. És beszéltem az élményekről is, amiket akkor éltem át, amikor már szerelmes voltam, és amikor kiderült, hogy ez az egész nem viszonzatlan.

   Ők pedig csendben, figyelmesen hallgattak, néha elmélázva a mondataimon, amik talán már túlságosan szépnek festették le az ottani életet, de nem tehettem róla. Nem, mert csak így bírtam rá gondolni, a rossz szinte kitörlődött a fejemből. Például az, hogy a hőség néha már idegesítő, hogy sok hajóbaleset történik, vagy hogy a kikötők néha nem a legbiztonságosabb helyek, legfőképpen éjjel, amikor a sok részeg tengerész útra kel a kocsmából.

   Az idő hihetetlenül gyorsan szállt el, és meglepetten kaptam fel a fejem, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Venia beengedte a nőt, akit ismertem; az asztalunknál ült, és a Tizenkettedikből menekült még el a bombázásokkor. Evának hívták, és nagy nehezen tudta csak becipelni a letakart ruhát az ajtón. Mikor a tekintetünk összetalálkozott, Eva szemei elkerekedtek, és mosolyogva bólogatni kezdett. – Gyönyörű vagy! – mondta, és lefektette a ruhámat az ágyra.

-          Eva azért van itt, mert elképesztően jól tud hajat fonni. Mindenféle fonást ismer, szerintem néhány tradicionális Negyedikbeli trükköt is. Mi nem hiszem, hogy vissza tudnánk fogni magunkat a megszokott hajkölteményektől… - tájékoztatott Venia, és halkan beszélgetni kezdett az újonnan érkezett nővel, míg Octavia fésülgetni kezdte a hajam, Flavius pedig a kezemet vizsgálgatta, és az idegességtől megrágcsált körmeimet próbálta valahogy kiigazítani.

   Egyre inkább izgultam, ahogy Eva mögém állt, és megkérdezte, hogy milyenre gondoltam pontosan. Ha őszinte akartam lenni, semmi ötletem nem volt, így úgy döntöttem, hogy rábízom magam. Elvégre, ő nem akart extravagánssá változtatni, talán kicsit tudta is, hogy milyen vagyok.

   Be kellett csuknom a szemem, mielőtt a hatalmas tükör elé álltam, amit a lakófülkénkbe hoztak be még pár órája. Mielőtt kinyitottam volna, végigvettem azokat az embereket, akiknek valaha köszönhettem bármit is, mert nélkülük sosem jutottam volna el idáig. Nélkülük nem lett volna esélyem arra, hogy rendelkezzem jövővel. Most viszont itt van a kapu hozzá, itt van a kulcs nálam a boldogsághoz. A zárat pedig egy másik ember őrizte, aki talán pár szobával arrébb nézett bele éppen a tükörbe, és akivel éppen összekötni készültem az életem. Örökre.

   Halkan felsikkantottam, ahogy megpillantottam a tükörképem, és abban a pillanatban majdnem boldog zokogásban törtem ki. A ruha ugyanolyan tökéletesen illett hozzám, mint amikor először felpróbáltam, csak most mintha valahogy élénkebben zöldellett volna. Úgy éreztem, hogy mindig is arra születtem, hogy ebben a sejtelmes sötétzöld csodában menjek majd ki az emberek közé, álljak majd Finnick elé.

   A sminkesek betartották, amit kértem, és úgy festettek ki, ahogy kértem. Alig látszott rajtam bármi is, csak az arcomba egy kicsit több szín költözött, a szempilláim hosszabban, sötétebben nyújtózkodtak fel. Az ajkaim teltségét egy semleges, matt szín hangsúlyozta, ami akár a természetes árnyalata is lehetett volna, annyira átlagosnak tűnt, mégis szépnek. Eszembe jutott, hogy talán el kéne tüntetni az orromról azt a pár szeplőt, de végül lemondtam róla. Ilyen vagyok, és nem akarok megváltozni. A hajam pedig már csak hab volt a tortán. A nyakam egyik oldalára volt igazítva, és onnan selymesen omlott a vállamra és a kulcscsontom mellé, olyan hullámosan, amilyen természetesen is. A másik oldalról egy egyszerű, mégis csodaszép fonás indult el, ami végigfutott a tarkómon, és egy vékonyabb tincsben ért véget a sötétbarna loboncban, szinte észrevétlenül. A fonás tartotta az egyik oldalon a hajzuhatagom, és komolyan annyira tetszett, hogy legszívesebben ugrálni kezdtem volna, de inkább nem tettem, mert attól féltem, hogy tönkreteszem.

-          Köszönöm – suttogtam. – Köszönöm nektek, én… nem is tudom, mit mondjak. Ez elképesztő.

-          Igen, az – állt mellém Venia. – Most már készen állsz.

-          Igen – feleltem, és büszkén felszegtem a fejem. – Készen állok.