68. rész

   A koszos kis falitükörben néztem fel az arcára, ami az enyém felett másfél fejjel helyezkedett valahol el. A fürdőszobában égett a lámpa gyér, kissé pislákoló fénye, a zuhany még csöpögött, amióta kiszálltam alóla. Nem lehetett vele mit tenni, pedig legszívesebben ezer évig is tekergettem volna, hogy hagyja már abba, főleg hogy csendben még az ágyból is hallani lehetett, ahogy a vízcsepp leválik a zuhanyrózsáról, és belepottyan a tálcába.

-          Nem vagyok álmos – jelentette ki hirtelen Finnick, és lopva rám pillantott. Karba fontam a kezeim, és felvontam az egyik szemöldököm, mintha egy szigorú anyuka lennék.

-          Pedig tízkor takarodó – szűkítettem össze a szemeim, és megráztam a mutatóujjam az orra előtt. -  Ágyban a helyed.

-          Az egyszer biztos – sóhajtotta, és úgy vigyorgott rám, mintha tudna valamit, amit én nem, mire megforgattam a szemeim, és megborzoltam a haját.

   Finnick megragadta a fogkrémes tubust, és a fogkeféjéhez emelte volna, amikor annak száját a kezéhez irányította, és vagy a fél tartalmát belenyomta. Akaratlanul is felnevettem, mire fogta magát, és jól az arcomba nyomta a tenyerét.

   Hátrahőköltem, és egy pillanatig csak rebegtettem a fehérré kent szempilláimat, aztán felkacagtam, és behátráltam a zuhanyfülkébe, úgy, hogy nem vettem le róla a szemem. Finn újabb adag fogkrémet nyomott a tenyerébe, és rövid léptekkel közelítette meg a kabint, én viszont egyre inkább behúzódtam. Amikor a fal már a hátamnak nyomódott, hátranyúltam a karommal…

   És a tusfürdősflakont magam előtt pisztolyként tartva ugrottam elő. Finnick felém kapott, hogy összekenjen, de elhajoltam, és teljes erőmből benyomtam a flakon közepét, mire a tartalma úgy spriccelt ki belőle, mint a víz. Felkiáltott, a karját az arca elé tartva, ahogy a narancssárga gél-sugár eltalálta, de rajta kívül az egész tükör meg csap is olyan lett.

-          Annie! Te kis… ezt még megbánod! – kiáltotta, és a csap fölé hajolt, hogy kiköpködje a szájába ment tusfürdőt. Összeráncoltam a homlokom. Én nem egészen ezt akartam, mármint mi van, ha valami baja lesz attól, hogy vegyszer ment a szájába, vagy…

   Mielőtt bármit is tehettem volna, felegyenesedett, és a kezével a csapból lövellő vízsugárba csapott. Felsikítottam, ahogy a hideg víz a bőrömet érte, és hátrébb ugrottam, de késő volt, mert ő most a két tenyerébe folyatott jeges folyadékkal közeledett felém, és kegyetlenül rám borította. Úgy csapkodtam felé, mint egy idegrángásos fóka, mire megragadott a felkarjaimnál fogva, és önmagához préselve a testem, megcsókolt.

   Felkiáltottam meglepetésemben, és egy pillanatra elhúzódtam. – Fúj, ez vegyszer ízű volt.

-          Majd elmúlik, te okoztad – vigyorgott, és újra az ajkamhoz nyomta az ajkát. Nevettem, és átöleltem a nyakát, ami síkos volt a tusfürdőtől, és a tenyerem miatt egy pillanat alatt felhabosodott.

   A hátam a falnak ütközött, az ujjaim fehér habos hajában turkáltak, ahogy a szája áttévedt a nyakamra. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, miközben a fürdőszoba becsukott ajtajának lapultam, és lendületet vettem, hogy egy ugrással a dereka köré fonjam a lábaim. – Mit csinálsz? Nehéz vagy – nevetett fel, mire rágrimaszoltam.

-          Fogd be a szád, már késő – feleltem. – Holnapután után végérvényesen és visszafordíthatatlanul a feleséged vagyok, még ha nehéz is közben. – Erre kaptam egy gyors, rövid csókot, mielőtt a szemei az enyémbe néztek volna, ugyanúgy, mint mindig, amikor valami nagyon fontosat akar velem megosztani.

-          Ne legyél buta. Olyan könnyű vagy, mint egy madár, és ez így nagyon nem jó.

-          Miért nem? – húztam fel az egyik orrcimpám.

-          Mert nem ez a normális állapotod. Nem emlékszel? Mert én nagyon is. – A tenyere lecsúszott a fenekemről, a lábaim leereszkedtek a járólapra. Egymás előtt álltunk, anélkül, hogy bármink is összeért volna, mire gyorsan összefontam a kezeinket az egyik oldalon.

   Persze, hogy emlékeztem. Ahogy minden másra is, a finom narancsillattól kezdve, ami belengte a házunkat, de persze, hogy az eszemben volt, hogy hogy is néztem ki pár hónapja. – Mostantól komolyan megkapod a kajám – csóválta meg keserűen a fejét, és hátrébb lépett, majd elengedte a kezem, és nekiállt lemosni magát a csapnál.

   Nem hagytam annyiban. Mögé léptem, és hátulról átöleltem a derekát, lábujjhegyen állva helyeztem rá az állam a vállára. Beszívta a levegőt, széles mellkasa megemelkedett, én pedig lehunytam a szemeim egy pillanatra.

-          Dehogy, te buta. Majd kevesebbet futkozom – sóhajtottam.

-          Figyelj – nézett fel a csapból. – Csak kevesebbet idegeskedj. Tuti, hogy az az oka, hogy nem tudsz hízni. És nem magam miatt mondom, hanem azért, mert így nem vagy egészséges, és hé. Ugye nem akarod végiggyengélkedni az esküvőt, meg a mézesheteinket?

-          Pár nap alatt már nem tudok csodát tenni, de megígérem.

-          Helyes. – Megfordult, és jó feltűnően végigmért, majd elvigyorodott. – Eléggé átáztál. Nagyon.

   Ahogy végignéztem magamon, rá kellett jönnöm, hogy a hálóing – főleg a felső része – teljesen átázott, és kellemetlen, nedves rongyként tapadt a bőrömre. Kezdtem kicsit fázni, a karjaimon libabőr futott végig, a fogaim alig észrevehetően vacogtak.

   Kifordultam a fürdőszobából, hogy elmenjek váltásért, amikor Finn hátulról megragadott, én pedig rögtön megpördültem, és mindent beleadva csókoltam meg.

   A sötét plafont bámultam, az egyik karom behajlítva pihent a mellkasomon, a másik a testem mellett, kinyújtva. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, Finnick csillogó szemeivel találtam magam szembe. Kifújtam a levegőt, és hagytam, hogy közelebb húzódjon hozzám. A karja védelmezőn fogta át a testem, én pedig belekapaszkodtam, így az orrunk hegye érintette egymást.

   Annyira furcsa volt belegondolni, hogy nem kell sok idő, és már visszafordíthatatlanul az övé leszek. Látni fogom megöregedni, és ha majd mindketten ráncosak, és hajlott hátúak leszünk, majd együtt bicegünk ki a partra, és emlékezünk az időkre, amikor még fiatalok voltunk. Az unokáink körülöttünk fognak ugrándozni, Finnick pedig a nagy szakállával fogja mesélni nekik a történeteit, és majd rájuk hagyja a Királynőt. Robar is így akarja, tudtam, mert neki nem voltak gyerekei, és egy csomószor hajtogatta, hogy majd a „nevelt fia” utódai fogják örökölni a hajót. Finnick ilyenkor csak zavartan leintette; akkor még talán nem is sejtette, hogy valaha az én kezemet fogja megkérni.

   Szorosabban bújtunk össze. Némán hallgattam, ahogy lélegzik, és beszívtam a bőrének az illatát: tusfürdő és izzadság, föld és biztonság. A mellkasaink szorosan préselődtek össze, a lábaink úgy gabalyodtak egymásba, mint a megbízható hurkok, amiket a halászok kötnek nálunk a kikötőben. Finnick egyik keze a hajamba talált, és szórakozottan kezdte simogatni a fejbőröm, feltúrva sötét tincseim. Halk nyögés szabadult ki a torkomból, ahogy az erős, vastag karjai erősen a felsőtestem köré fonódtak, beterítve azt, és menedéket adva nekem.

-          Finnick – motyogtam, mire ő felkapta a fejét.

-          Igen?

-          Semmi, csak kimondtam. Nem suttoghatom csak úgy a neved, hm? – Halkan felnevettem.

-          Azt bármikor – felelt, és erősen tartva engem áthengeredett a hátára, így most felülről néztem le rá. – Szeretem, ahogy így vibrál a bőröd a sötétben – suttogta, a mutatóujja végigsimított az arcomon.

-          Emlékszel, amikor még a kezdetek kezdetén beszóltál miatta? – kérdeztem hunyorogva.

-          Hé, ennyire a szívedre vetted, hogy még ezt is megjegyezted? – A bólintásomra hátravetette a fejét a párnára, és kuncogni kezdett. – Én nem is tudom, hogy mit mondtam.

-          Konkrétan azt mondtad, Finnick Odair, hogy látszik, hogy bent poshadok, mert úgy nézek ki, mint egy vízi hulla! Pedig alapból ilyen a bőröm.

-          Ne ölj meg, istennő! Akkor még nem voltam beléd zúgva, legyen ez a mentségem.

-          Nem mentség – vigyorogtam, és felültem a derekán, hogy aztán lekászálódjak róla. Óvatosan hengeredtem vissza mellé, csak az arcommal fordulva felé.

-          Akiket kedvelek, azokkal őszinte vagyok.

-          Ne, ezzel nem mented meg a helyzetet.

   Halványan mosolyodott el, de a következő pillanatban a szájáról lassan leolvadt a felfelé kunkorodó ív. Felkönyököltem, rögtön megéreztem, hogy újra bántja valami. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, magától szólalt meg:

-          Figyelj… van itt valami. – A homloka ráncba szaladt, ahogy ezt kimondta, én pedig aggódva ültem fel. A hajam az arcomba hullott, mire gyorsan félresöpörtem, és várakozva néztem rá. – Van itt valaki, aki… akit ki kell húznunk a listáról.

-          A meghívottak listájáról? – vontam fel a szemöldököm. – Mégis kit?

   Finnick felsóhajtott, és láthatóan kerülte a tekintetem. – Johanna. Nem akar eljönni. – Ez szíven ütött. Igaz, hogy napok óta nem találkoztam vele, igaz, hogy kicsit vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, de nem bírtam elképzelni, hogy kimaradjon az egyetlen vidám dologból, ami ezen a helyen történik. És igen, szerettem volna, ha eljön. Ha ő is ott örül, és táncol meg eszik velünk, és ha ő is látja, hogy mindig van remény a boldogságra.

-          De miért? Ne csináld! – Csalódottan ejtettem le a kezeim a matracra, és éreztem, hogy rögtön elromlik a kedvem. – Megharagudott rám valamiért?

-          Nem – vágta rá. – Vagyis… nem hiszem. Inkább rám. Vitáztunk, és…

-          Egy vita miatt nem fogja azt mondani, hogy nem jön el! – vágtam a szavába. Elképzeltem, ahogy minden ismerősünk velünk van, és jól érzi magát, Johanna meg egy szekrényben gubbaszt egyedül a sötétben. Jó, ő amúgy is magányos farkasként élt a fejemben, de abban bíztam, hogy ez egy alap dolog, és…

-          Pedig ezt mondta – vonta meg a vállát Finn. – De ne húzd fel magad. Gyere, bújj inkább vissza!

   Kinyújtotta felém a karjait, én pedig visszacsusszantam meleg, kissé izzadt ölelésébe. – Nem értem… - súgtam át a válla fölött, a tenyereim a hátán pihentek. – Szerettem volna, ha eljön.

-          Tudom – suttogta Finnick.

-          Holnap beszélek vele – jelentettem ki, de Finn nem válaszolt. Éreztem, ahogy az ádámcsutkája megmozdul, és a vállamhoz nyomódik nyelés közben, és ekkor tudtam, hogy valamit eltitkolt előlem.