79. rész

Sziasztok!

Igen, visszatértem a részek posztolásához. Két nappal korábban is, mint ígértem :)) Nem mondanám, hogy befejeztem a történetet, sőt. Viszont hét fejezettel előrehaladtam, ami meg nagyon sokat fog segíteni, szóval azt hiszem jó döntés volt ez a szünet. Nem tudom, meddig fogom még húzni a dolgot, de őszintén megmondom, hogy én már nem akarom sokáig. Nem azért, mert nem írom szívesen, csak nem akarom, hogy unalmassá és erőltetetté váljon. Mindenesetre most itt vagyok. Ó, és szurkoljatok, holnap és holnapután nyelvvizsgázom!:)) 

   A legelején fel sem fogtam, amit mondott. Kerek szemekkel, üveges tekintettel meredtem az arcába, aztán a szavai lassan, tapogatózva jutottak el a tudatomig, felborzolva az összes idegemet. A torkom elszorult, én pedig elengedtem Finnicket, és kapkodva felkeltem az öléből, nem engedve, hogy visszahúzzon.

   Mielőtt bármit is szólhattam volna, az arcomon forró könnycseppek kezdtek csorogni, égető nyomokat hagyva maguk után. Az utolsó mondat alattomosan visszhangzott a fejemben, és rögtön tudtam, hogy mit jelent igazából az, hogy a Kapitóliumba utaznak. Megráztam a fejem, sötét tincseim ide-oda repkedtek, és egyszerre úgy éreztem, minden tagom remegni kezd.

-          De hát… ott harcok vannak! Veszélyes! Neked nem kell odamenned! – pihegtem, a rémület szétáradt az egész testemben. Finnick m

egragadta a kabátját, és kissé türelmetlenül az ágyra vetette, majd a kezébe temette az arcát, és reszketegen felsóhajtott. – Nem kell! – ismételtem meg kissé hangosabban, egyik tenyeremet a számra nyomva.

-          Nem harcolni megyek, Annie! – rázta meg a fejét, és gondterhelten túrt a hajába, a homloka ráncba szaladt. – Filmeket veszünk fel, segítünk Katnissnek, a forradalomnak, mindennek! És pár héten belül vissza is jövünk, minden rendben lesz!

   Zokogás tört fel belőlem, reszkető kezeim eltakarták az arcom. Rettenetesen szörnyű előérzetem volt, annyira rossz, hogy minden tagom, szervem és porcikám belesajdult. Tudtam, hogy nem szabad elengednem, nem sodorhatja veszélybe az életét még egyszer… - Azt hittem valami mást akarsz megbeszélni velem – nyöszörögtem, és a hátamat a falnak vetettem. Hihetetlenül nagynak éreztem most közöttünk a távolságot, mint egy szakadék, amit a háború földrengése hasított a talajba.

-          Mégis miről? – vonta fel a szemöldökét. Eddig az együttérzés kis jelét sem láttam rajta, ami rettenetesen megrémített. Tényleg komolyan gondolja. – El fogok menni, Annie. És vissza is jövök. Nem a frontra készülök, érted?

   Nem feleltem. Ennyire tényleg nem nézhet hülyének; nem gondolja, hogy sejtem, a Kapitólium szörnyen veszélyes a számukra? Marcus elmagyarázott pár dolgot az ottani helyzetről, a frontok elhelyezkedéséről, a harcok állásáról. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy a külvárosban mennyi fenyegetés bujkál, mennyi veszély. De arra egy percig sem számítottam, hogy Finn el akar majd menni, hogy újra itt hagy egyedül és nyomorultan.  Lehunytam a szemem, és megpróbáltam legyűrni a fogaim vacogását, amit a sírás idézett elő. Hatalmas belső késztetést éreztem arra, hogy itt tartsam, és nem csak azért, mert féltettem. Úgy éreztem, a testem tiltakozik az ellen, hogy hagyjam elmenni, és ezt nem tudtam mivel megmagyarázni.

   A fejem a halált ábrázoló képekkel lett tele. Finnick, ahogy egy golyó átüti a bőrét, és a teste a földre hullik, az ereiből kifolyó vérből álló tócsa pedig egyre csak hízik. Ezzel együtt eszembe jutott Noah is, akinek még arra sem volt ideje, hogy kiáltson, mert az élet azonnal elszállt belőle, a rémületre azonban nagyon is emlékeztem, ami a szemeiben örvénylett. A torkomat elszorító gombóc egyre csak duzzadt, a rémisztő képeket erős fejrázással próbáltam kitörölni a fejemből.

-          Ne menj el… - kérleltem fojtott hangon, könnyektől elázott tekintettel. Az ajkaim remegtek, a vállaim beestek, és hirtelen szörnyen kicsinek éreztem magam. – Kérlek szépen, ne hagyj itt, Finnick, kérlek, kérlek…

-          Döntöttem – szólt halkan, de a hangjából már hiányzott az él. – Hé, mondom, hogy nem katona leszek. Csak pár felvétel, ennyi…

-          Bármikor harcba keveredhettek. Bármi történhet. Nem vagyok kész, hogy elveszítselek, érted? – A hangom elvékonyodott, a szívem összeszorult, és olyan hevesen verdesett, mintha maga is tiltakozna.

   Finnick halkan felnyögött, mikor feltápászkodott, és mit sem törődve az ellenállásommal, magához húzott. Az arcomat a mellkasába rejtve zokogtam, a könnyek patakokban csorogtak le az arcomról. – Nem fogsz elveszíteni, macsek. Tudok magamra vigyázni, nem? Erős vagyok, de amúgy sem fogunk harcba keveredni. – Az ujjai a fejbőrömet kezdték cirógatni, az érintésük puhábbnak tűnt, mint eddig bármikor.

-          Köröznek titeket – suttogtam erőtlenül. A szívem mélyén már tudtam, hogy nem állíthatom meg. Nem fogja meggondolni magát, elmegy a Kapitóliumba, itt hagy. És az élete hatalmas veszélybe kerül. – Ha valaki meglát, végetek.

-          Emiatt ne aggódj, jó? Már régóta készülnek erre, minden meg van szervezve. Vissza fogunk jutni, épségben. – Az ajkát a fejem búbjára nyomva szorított még erősebben, de én képtelen voltam megnyugodni. Túlságosan féltem az elveszítésétől, az élettől nélküle. Megmarkoltam az ingjét a hátán, és azt kívántam, bárcsak odanőhetne a kezem, hogy ne tudjon elmenni.

-          Annyira féltelek – szipogtam, a saját könnyeimet nyelve. – Mert szeretlek.

-          Annie – sóhajtotta, és elsöpörte a szemeim elől az arcomat keretező, nedvesen összetapadt tincseket. – Te vagy nekem a legfontosabb, érted? Már nem is emlékszem azokra az évekre, amikor nem voltál velem. Minden akkor volt a legjobb, akkor jöttem egyenesbe, és ezt nem fogom eldobni a Kapitóliumban. Csak ne kelts bennem bűntudatot, jó? Vissza fogok jönni, bízz bennem, meg az erőmben.

-          Bízom. -  Nem bírtam többet mondani, mert a hangom megbicsaklott, én pedig megtörten simultam a mellkasához.

   Az elvesztésének lehetősége olyan közel volt hozzám, hogy szinte éreztem a bőrömön a fagyos leheletét, a fenyegető tekintetét. És láttam a bütykös ujját, ami kimutat felém, és hallottam csontig hatoló hangját, amint megszólal: El fogom venni tőled.

  

   Másnap élőhalottként támolyogtam be a munkahelyemre. Éreztem, hogy kisírt, kissé bedagadt szemeim csak egy kis lecsukódásra vágynak, semmi másra, az egész testem pedig nyugalomra. Az eszem nem járt máson, csak Finnick tegnap esti szavain, és azokon a vérfagyasztó képzelgéseken a haláláról, amik aztán álmomban is visszatértek, és amikre zihálva, izzadságban fürödve riadtam fel.

   Finnick sem aludt, mert mikor felsírtam álmomban, rögtön közelebb bújt hozzám, és halkan duruzsolt a fülembe, mígnem a légzésem lelassult. Igen, a szívverésem a normálba állt, de a könnyeim nem apadtak el, mert ezzel is csak növelte bennem a félelmet arról, hogy mit veszíthetek el, ha nem úgy sül el ez a kapitóliumi akció, mint ahogy tervezték. Az ölelését, a megnyugtató hangját, az ajkait, és legfőképpen őt magát, minden durcásságával és forrófejűségével együtt.

   De nem hagyhattam, hogy ez az egész eluralkodjon rajtam. Dolgoznom kellett, felállnom, és mennem, amerre mondják. Persze, mikor beléptem, és elkezdődött a nap, a két óvónő hamar észrevette, hogy valami nincs teljesen rendben, én viszont nemes egyszerűséggel a szemükbe hazudtam. Azt mondtam, hogy csak attól vagyok ilyen levert és szánalmas, hogy kicsit rosszul voltam az éjjel, és még lábadozom, de természetesen ez csak a fáradtság, semmi komoly.

   A kicsik dobtak valamennyit a kedvemen, főleg, hogy akaratlanul is kötődni kezdtem hozzájuk, és egyre jobban meg is ismertem mindannyiukat. Melegség töltött el, ha gondoskodhattam róluk, ha megsimogathattam a hajukat elalvás előtt, vagy ha énekelhettem nekik olyan dalokat, amik az otthonomból származtak. Arra a pár órára elfeledtették velem az összes problémám, és mikor már a hatodik magas tornyot építettük fel együtt kockákból, és megpróbáltuk megakadályozni, hogy ledőljenek, nem is volt olyan nehéz nem azon aggódni, hogy Finnick életveszélyben lesz.

    Nem néztem senki szemébe vacsora közben, még Johannáéba, vagy Finnébe sem. A hangulat kissé fagyosnak hatott, nem sokat szóltunk egymáshoz, még Gale és Katniss sem. Volt egy olyan érzésem, hogy a többiek is tudtak a kapitóliumi akcióról, de nem tudom, hogy honnan gondoltam ezt. Női megérzés, valószínűleg.

   Befelé tartva Finn mögém került, észrevétlenül átkarolta a derekam, és megcsókolta a vállam az ingen keresztül. Talán ki akart engesztelni, vagy talán a vizsgák közeledtével kicsit több ideje maradt kimutatni a szeretetét, de nem is igazán érdekelt. Az volt a lényeg, hogy éreztem a felőle áradó melegséget, halvány mosolyában pedig láttam a felvidításomra való törekvést.

   Egy bökéssel jeleztem Finnek, hogy menni szeretnék. Felvonta a szemöldökét, de alig láthatóan bólintott, és feltápászkodott. Újra egymásra polcolta a tálcáinkat, amit hagytam is neki, és kézen fogva távolodtunk el az asztaltól. – Baj van? – kérdezte halkan, de én csak megcsóváltam a fejem.

-          A-a. Csak olyan hangulat van annál az asztalnál, mintha mindenki képes lenne egymásnak ugrani valamelyik óvatlan pillanatban. Úgy értem, feszültség. – Nem, Finnick, nincs semmi baj, csak éppen rohadt dühös vagyok, amiért megint vásárra akarod vinni a bőrödet, mondtam már? Ezt akartam az arcába vágni, de inkább visszatartottam.

-          Ja – motyogta, de aztán lemosolygott rám. – Szóval, most mi legyen?

   Mielőtt válaszolhattam volna, észrevettem valakit, akivel már nagyon régóta akartam beszélni. Annyira régóta, hogy a kezemmel még mindig Finnbe kapaszkodva megindultam felé, a férjem pedig értetlenül próbált szólásra bírni, de én csak akkor álltam meg, mikor futólag elértem a magas, barna hajú férfi karját.

   Marcus megpördült, és halványan elmosolyodott, ahogy végignézett rajtunk. Eléggé kimerültnek tűnt, az arca gyűrött, szemei tompán csillogtak. A mellkasa elé fonta vastag karjait, és a fal mellé hátrált, hogy ne legyünk a kifelé áramló csoportok útjában.

-          Sziasztok – köszönt a szokásos mély hangján. Finnick nem szólt, csak összeráncolt homlokkal méregette Marcust, mint egy ufót. Valószínűleg nem igazán értette, hogy miért volt ilyen fontos félrevonnom a volt mentoromat, és talán zavarta is a dolog.

-          Helló – sóhajtottam, és elengedtem Finnick kezét, hogy inkább a lelógassam a testem mellé. – Marcus, maga is elmegy? – kérdeztem csendesen, mire a hátam mögött Finnick idegesen csettintett a nyelvével.

   A férfi felvonta a szemöldökét, és Finnre pillantott a vállam fölött, mire én is hátranéztem. Ő sötét tekintettel meredt ránk, az alsó ajkát rágcsálva, a jobb lábfeje folyamatosan dobolt a kövön.

-          Tervezem – fújta ki a levegőt, a pillantásában ború és rosszkedv rajzolódott ki. – Megpróbálom a vizsgát, és habár nem edzettem olyan sokat, mint a többiek, ha valamilyen módon sikerül, akkor velük tartok.

   Sejtettem. Lesütöttem a szemem, és abban a pillanatban megmukkanni sem voltam képes, csak álltam ott, mint egy fadarab. – Bertine? – kérdeztem fojtott hangon, a folyosón uralkodó alapzajtól alig hallhatóan.

-          Ő nem – felelte, én pedig egy kicsit fellélegeztem. Nem bírtam volna ki, ha mindenki elmegy mellőlem; már csak az lett volna a hab a tortán, ha Edie is bejelenti, hogy csatlakozik. – De Annie, emiatt nem kell aggódnod, ez csak…

-          Tudom mi ez – vágtam közbe, és újra magam mögé pillantottam, Finnickre. – Meghallgattam már százszor a szentbeszédet, de azért engedje már meg, hogy aggódjak. – A hangom élesen csengett, mintha haragudtam volna rájuk, pedig igazából nem így volt. Hát ilyen az ember, ha a szerettei önként egy halálos övezetbe készülnek, ő pedig nem tehet ez ellen semmit?

   Finnick nem fogott kézen, mikor továbbindultunk. A tenyeremen éreztem a hideget, a szokatlan fagyosságot azokon a helyeken, ahol az ő bőre szokta érinteni. Az egész arcára kiült az a szokásos durcásság, és ezt egyszerűen nem bírtam nézni. Közelebb oldalaztam hozzá, és anélkül szólaltam meg, hogy ránéztem volna. – Bocsánat. Megpróbálok nem így beszélni erről többet. Csak hagyjuk abba ezt.

-          Annie… – pillantott le rám, a hangjában kimerültség érződött. Kinyújtotta a kezét, és érdes ujjait az enyémek közé fűzte. – Jogosan haragszol, csak… jó. Hagyjuk.

   Szótlanul fordult be a lakófülkénk folyosójára, és határozottan lökte be az ajtót. Követtem, de hátulról megérintettem a derekát, mire megpördült, én pedig ezt kihasználva közelebb léptem, és a nyakába csimpaszkodva érintettem az ajkamat az övéhez. – Ne veszekedjünk – súgtam a szájába.

-          Nem veszekedtem – mosolygott, a tenyere nagy köröket írt le a csípőmön, majd gyorsan hozzám hajolt, és hosszan, jó hosszan csókolt meg.

   A hír, hogy Johanna kórházba került, pont a vizsga napján jutott el hozzám. Igazából, ha nem találkozom Haymitch-csel – aki tisztában volt a barátságunkkal, és talán még a morflingos üggyel is, akkor meg sem tudom. De amint eljutottak a tudatomig a kissé bogarasnak tűnő férfi mondatai, rögtön a kórházi szárny felé vettem az irányt, és a bakancsaim csattogó hangjával kísérve rohantam egészen odáig. A szívem hevesen vert, és nagyon rövid idő alatt leizzadtam, de nem ez volt a legnagyobb bajom. A gyomrom olyan kicsire húzódott össze az aggodalomtól, mint egy teniszlabda, az idegeim pattanásig feszültek.

   A hatalmas szárnyas ajtó mögött azonnal megpillantottam a recepciós pultot, és kifulladva, de lendületes léptekkel siettem oda. – Bocsánat – szóltam zihálva a középkorú nőnek a pult mögött. – Ér… érdeklődni szeretnék, nem rég hozták be ide Johanna Masont, én csak…

-          Hatvanhatos – morogta a nő szinte már közömbösen, még mielőtt befejezhettem volna a mondatom. – De kétlem, hogy be fogják engedni. – Azzal visszatemetkezett a számítógépe monitorjába, én pedig mit sem törődve vele továbbcsörtettem.

   A szédülés olyan váratlanul tört rám, hogy majdnem megbotlottam a saját lábamban. Mintha megfordult volna velem a világ, a torkomat halk kiáltás hagyta el, de egy épp arra járó férfi még pont el tudott kapni, mielőtt orra vágódtam volna. Zihálva kapaszkodtam az ismeretlen karjába, de összeszedtem magam, és heves bocsánatkérések közepette elhátráltam tőle. Sarkon fordultam, közben lázasan kutattam a hatvanhatos számot, és mikor megtaláltam, csak lehúzott, sötét redőnyt, és síri csendet leltem. Levegőért kapkodva próbáltam lenyomni a kilincset, de a kis tárgy ellenkezett; bezárták az ajtót. 

   Nem tudtam mit tenni, és ez rettenetesen dühített. Leültem az egyik székre a folyosón, és egészen addig vártam, míg fel nem tűnt egy ápolónő a színen, aki Johanna szobájához volt beosztva.

-          Kérem – szóltam harmadszorra, feltartva ezzel a nővért. – Legalább azt árulja el, hogy mi történt.

   A nővér kissé ingerülten tűrte a füle mögé fekete haját, és szerintem épp el akart küldeni a búsba, amikor Haymitch jelent meg mögöttünk, láthatólag ő is sietve.

-          Haymitch! – lépdeltem elé, majdnem fellökve a nővért. – Figyeljen, fogalmam sincs, hogy mi történt és senki nem akarja elmagyarázni, ha csak…

   Haymitch bosszús pillantást vetett a magában füstölgő nővérre, és intett nekem. – Nem itt akarom ezt megbeszélni. Gyere, keressünk egy szabad vizsgálót.