4. rész

Sziasztok!
Egyre inkább élvezem ezt a blog dolgot, és szerencsére még a fanfic írásában is ugyanolyan lelkes vagyok, mint egy héttel ezelőtt, ami nálam nagy szó. Szóval, próbálok kitartani.:)

   Szinte felugrottam ijedtemben, amikor valaki hirtelen erőszakosan megnyomta a csengőt. Finn is azonnal felkapta a fejét, és feszülten figyelt.

   A karjaival még mindig engem fogott. Így próbáltunk meg elaludni, összebújva, bár egyikünknek sem sikerült.

-          Ki lehet az? – kérdezte, a hangja furcsán éber volt. A csengő újra megszólalt, csak most sokkal hosszabban. Olyan volt, mintha ráfeküdtek volna.

-          Fogalmam sincs – suttogtam, és felültem.

   Finnick gyanakvó arckifejezéssel állt fel, és magára kapott egy inget a fiókból.

-          Várj meg – mondtam, és magamra rángattam a ma levetett ruháim.

   Harmadszor is próbálkoztak.

-          Remélem nem valami baltás gyilkos – mormogta Finnick, inkább csak magának.

   Hanyag léptekkel igyekezett le a lépcsőn, a kezemet fogva. 

   Az előszobában kicsit hátrébb tolt – ezek szerint komolyan gondolta a baltás gyilkos elméletet -, és résnyire kinyitotta az ajtót.

   Az ajtó szinte kivágódott, ahogy a három alak „betört” rajta. Az egyikük azonnal a nyakamba ugrott, és szorosan átölelt. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, és durván ellöktem magamtól.

   Csak akkor ismertem fel, amikor Finnick rácsapott a villanykapcsolóra.

-          Anya! – A hangom elvékonyodott, ahogy újra a karjaiba zárt. Átnéztem a válla fölött: mögötte a tizenkilenc éves öcsém, Mackenzie, és a tizenöt éves húgom, Aida állt.

   Aida rögtön csatlakozott hozzánk, Mac pedig csak szomorúan nézett minket.

   Hihetetlenül örültem nekik. Az igazság az, hogy hónapok óta nem beszéltünk.

   Amikor három éve a család elé álltam azzal, hogy összejöttem valakivel, először örültek, hiszen azelőtt nem igazán volt alkalmam megismerni a másik nemet. De amint megtudták, hogy az a valaki Finnick Odair, nagyon dühösek lettek, legalábbis az apám. Azt hajtogatta, hogy csak kihasznál, és hogy nem szabadna megbíznom benne. Én persze nem hallgattam senkire. Öt hónapig bírtam így otthon, aztán átcuccoltam Finnickhez. Azóta nem igazán beszéltem a családommal, vagy ha igen, nem úgy sült el, ahogy akartam.

   Egyébként apámnak nem volt igaza. Egyáltalán nem használt ki, egy évig úgy éltem nála, hogy olyan módon nem nyúlt hozzám. Azután is csak azért, mert én akartam.

   Soha nem kételkedtem abban, hogy komolyan gondolja. Amikor megismerkedtünk, még sokkal rosszabb állapotban voltam, de azóta sok idő eltelt. És az, hogy olyasvalakivel lehettem, mint Finnick, sokat dobott a kedvemen, és gyógyulni is segített. Mellette soha nem unatkoztam, mindig meg tudott nevettetni, és ez az, ami addig annyira hiányzott.

-          Annie… Kicsim annyira sajnálom – anya hangja megremegett.

-          Jaj… - suttogtam, a szemem megtelt könnyel.  

   A nappaliba mentünk, ahol még minden ott volt: a felborított pattogatott kukoricás tál, a szanaszét hagyott plédek és kispárnák. Aida kézen fogott, és hozzám bújt menet közben. Fel kellett szegnem a fejem, hogy ne fakadjak sírva, bár nem túl sikeresen. A szememet könnyek homályosították el.

   Finnick elfoglalta a fotelt, mi pedig a két kanapén helyezkedtünk el. Aida lesütötte a szemét. Valahogy mindig zavarban volt a barátom előtt, bár nem csodáltam. Finnick még álmosan, kócosan, elgyötörten is dögös volt.

-          Apa, Rodd?  - kérdeztem csendesen, habár tudtam mi lesz a válasz.

-          Ugyanúgy kiborultak, mint mi. Csak…

-          Nem akartak velem találkozni – fejezte be Finnick anya helyett, aki lassan bólintott.

-          Szerintem attól még simán eljöhettek volna – szólt közbe hirtelen Mac. – Nem értem őket, komolyan.

-          De… Annie, jól értettük? Amit bejelentettek?

   Bólintottam. Anya szemében hihetetlen szomorúságot láttam, Mac csak lemondóan bámult maga elé, Aida pedig halkan szipogott mellettem. Megráztam a fejem, és a kezembe temettem az arcom.

-          Annyira sajnálom – ismételte anya, és lassan ingatta a fejét. Finnre pillantottam. Talán azért, hogy mondja el, amit nekem mondott.

-          Ez még nem azt jelenti, hogy mi… Hogy Annie megy a Viadalra. Sok női győztes van még, akit kihúzhatnak – kezdte végül, erőltetetten diplomatikus hangon. Nem volt túl meggyőző, a mondat végét már nagyon nehezen mondta ki.

   Anya meglepetten nézett fel, erre Finnick elfordította a fejét.

-          Sok… Öten rajta kívül – suttogta anya.

   Finnick hirtelen felállt. Meglepetten néztem rá, de ő csak összeszorította a száját, és gyorsan eltakarta a homlokát a kezével.

-          Finn?

-          Nekem… Nekem ez sok, bocsánat. Jó éjt. – Azzal sarkon fordult, és eltűnt az ajtóban.

-          Rosszat mondtam? – kérdezte anya aggódó hangon, de én csak megráztam a fejem.

   Halkan kopogtattam a hálószoba ajtaján. Nem válaszolt senki, de azért óvatosan benyitottam.

-          Finnick?

   Megint nem kaptam választ. Puha léptekkel indultam meg az ágy felé, aminek a közepén a takaró egy összegömbölyödött Finnick alakját adta ki. Kinyúltam, és óvatosan meghúztam a takarót.

   Felsóhajtottam. A hátán látszott, hogy egyenletesen, nyugodtan lélegzik, a szemhéjai zárva voltak. Gyengéden visszatakartam, és kiegyenesedtem.

    A családom látogatása nemhogy megerősített volna, pont hogy az ellenkező hatást érte el. A könnyek újra elöntötték a szemem, ahogy a lehetséges jövőre gondoltam. A kezem a számra tapasztottam, nehogy valami hang kitörjön a torkomból, és gyorsan vetkőzni kezdtem, hogy eltereljem a figyelmem.

   Finnick eközben felnyögött álmában, és testhelyzetet változtatott. A kezével a takarót markolta, és még jobban összehúzta magát. Legalább ő tud aludni – gondoltam, és a sírást még mindig erőszakkal visszatartva nyúltam el az ágyon.

  

   A fémlemez lassan emelkedett velem, én pedig ökölbe szorított kézzel álltam. Ahogy kiértem a talajból, hunyorítanom kellett, olyan hirtelen jött az erős napfény. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de ahogy megláttam a többi kiválasztottat, szinte azonnal pánikba estem. Mellettem a fiú az Ötödikből, és egy másik fiú a Nyolcadikból álltak. Nagy levegőt vettem, amikor elkezdődött a visszaszámlálás.

   A Bőségszaru most is vakítóan csillogott a napfényben, de én már előre láttam a vért, ami majd bemocskolja az aranyozott felszínét.

   A tenyerem szörnyen izzadt, a gyomrom egy apró kicsi gombóccá zsugorodott, és remegett. Úgy éreztem, mindjárt elájulok, le a fémlemezről, de tudtam, hogy akkor rögtön aknák szaggatnak szét. Próbáltam valami szépre gondolni, a húgom gyönyörű haja jutott először eszembe, ami fekete volt, mint az éjszaka, és lágyan hullámos.

   Az idő rohamosan fogyott, a visszaszámláló már huszonötnél járt. A légzésem egyre felgyorsult, az idegeim pattanásig feszültek. Olyan voltam, mint egy időzített bomba, ami nullánál felrobban, és futásnak ered.

   Minden csontom, izmom, sejtem fel volt készülve a menekülésre. Nem akartam belefolyni a vérfürdőbe, a tervem az volt, hogy amint nullához ér a számláló, spuri az erdő felé.

   Az óra tizenötnél járt. Most hallottam csak meg a víz halk csobogását, ami szinte teljesen beleveszett Claudius Templesmith hangjába, aki már tizenháromnál járt. Hátrapillantottam. Arrafelé a lombok fölött hegyek csúcsát lehetett kivenni, a hang is abból az irányból jött. Arra víz van – gondoltam, és megfordultam a fémlemezen. – Valami nagy víz.

   A tervem tehát kész volt: irány a nagy víz.

   Öt. Mély levegőt vettem, a testem már felkészült a rohanásra.

   Négy, három, kettő. Lehunytam a szemem, és anyám búcsúzómondatára gondoltam.

   Egy. Egy utolsó tüdőmegtöltés.

   Nulla. 

   A szemhéjaim lassan nyíltak fel, a nap már jócskán fenn volt. Kinyúltam, a karom az ágy széléről lógott le. Nem emlékeztem, hogy betakaróztam volna, de mégis a nyakamig beterített.

   Ügyetlenül emeltem fel a fejem, hunyorogva pillantottam körbe. Finnick nem feküdt mellettem, a helyén összegyűrt lepedő, és ágynemű maradt csak.

   Kinyújtózás közben majdnem lefordultam az ágyról, apró sikkantás hagyta el a szám. Sóhajtva ültem fel, az ujjaimat a hajamba túrtam.

   A lépcsőn lefelé sétálva már hamar megéreztem a tojásrántotta ismerős illatát, amire jó hangosan megkordult a gyomrom. Rátettem a kezem, mintha csak le akarnám nyugtatni, de az igaz, hogy farkaséhes voltam.

   A konyha ajtófélfájának támaszkodtam, és megláttam Finnicket. Háttal állt nekem, épp a sercegő rántottát kapta ki a serpenyőből. Akaratlanul is elmosolyodtam, szinte mindig elégette. Még meg sem fordult, de már felszúrta az egészet a villájára, amit a szájához emelt, és beleharapott.

   Amikor észrevett, az evőeszköz majdnem kiesett a kezéből, de aztán halványan felderült az arca.

-          Hali, Anns.

-          Szia.

   Miután ezen túl voltunk, újra a szájához emelte az egész rántottát. Fáradtan huppantam le az egyik székre, a gyomrom újra panaszosan felmordult.

-          Éhes vagy? Csinálok neked is.

-          Finnick…

-          Igen?

-          Nem mintha számon akarnálak kérni… De mi történt tegnap este?

   Finnick hangosan kifújta a levegőt, és leült a mellettem lévő székre. Az egyik tenyere a combomra csúszott, míg a másikkal rákönyökölt az asztalra.

-          Amit anyukád mondott… Abba bele sem gondoltam.

-          Tessék?

-          Az igaz, hogy tizenhat győztes van… De női csak hat.

   Félrebillentettem a fejem, de hamar leesett, hogy mire céloz. Hat cédula lesz a női üveggömbben. Hat, és az egyiken Annie Cresta neve lesz.

   Én erre egyébként már gondoltam, de úgy látszott, Finnick nem. Nem mintha saját maga nem lett volna veszélyben… Tíz és hat cédula között csak négy a különbség.

-          Figyelj… Ha valami módon kihúznak téged… És engem nem, én…

-          Nem! – vágtam a szavába. – Meg ne próbálj jelentkezni!

   Finnick karba tette a kezét, és szinte vádlón nézett rám.

-          Ne várd el, hogy egyedül hagyjalak a szarban!

   Erre nem igazán tudtam mit válaszolni, csak megráztam a fejem, és színpadiasan az asztalra borultam.

-          És mi van, ha téged húznak ki? Engem meg nem? – mormogtam a karjaimba.

   Finnick nem válaszolt, de a következő pillanatban éreztem, hogy az ujjai az arcélemre csusszannak, és felemelik, hogy a szemébe nézzek. Egy pár másodpercig csak egymást néztük, aztán az arca lassan közeledni kezdett az enyém felé. Puhán lehunytam a szemem, amikor az ajkaink összeértek.

   Az ujjaim a hajába túrtak, ahogy csókolóztunk, Finnick pedig kinyújtotta a kezét, és közelebb húzta a székem az övéhez.

-          Akkor kitartasz – suttogta válaszként a korábbi kérdésemre.