10. rész

Sziasztok!
Úgy néz ki, most elég sokáig nem leszek itt. Holnap elutazom, pénteken tudom hozni az új részt, de vasárnap megint elmegyek egy hétre. Tehát előre szólok, nem fog meghalni a blog, csak nem leszek gépközelben... De addig is, itt a 10. fejezet, remélem tetszeni fog!;)

   Egyre közelebbről hallottam a csobogást. A nagy víz! Elértem.

   Óvatosan másztam elő a bozótból, és felemeltem a tekintetem. A szívem kihagyott egy pillanatra a látványtól. Nem messze tőlem, egy gyors sodrású folyó hömpölygött, amit a harminc méter magasból alázubogó vízesés táplált. Összeszűkítettem a szemem, hogy a nap ne vakítson el, és végre tisztán láttam. A vízesés nem természetes eredetű volt: egy gigantikus betongát mesterséges résein keresztül tört ki. El sem tudtam képzelni, mi lehet a magas, tömör fal mögött.

   Nem maradtam sokáig. Tudtam, hogy mások is kószálhatnak erre, sőt szinte biztos, hogy sokan itt szereznek vizet. Letérdeltem a cserjék közé, hogy azért kilássak, de mégse kelljen állnom. Kole-t akartam megkeresni. Az utóbbi napokban ugyanis nem hallottam felőle, és segítséget vártam tőle. Vagy csak társaságot.

   Csendesen letelepedtem, és jól összehúztam magam. Vártam valamire.

   Amikor leértünk az indítóterembe, szinte már mindenki ott volt. A hangos beszélgetés, és nevetés, ami kihallatszott a magas ajtón, megrémített. Az ujjaimat Noah karjába mélyesztettem, aki csendben tűrt.

   Bátorítóan nézett rám, amikor befordultunk a hatalmas belmagasságú terembe. Mély levegőt vettem. A kocsik – és eléjük fogva a lovak -, már készen álltak, körülbelül tíz perc volt hátra kezdésig. Noah direkt a fal mellett vezetett, de nagy megkönnyebbülésemre a többiek tudomást sem vettek rólunk. Néhányszor lopva oldalra pillantottam.

   Katniss Everdeen és Peeta Mellark például már a kocsijukban álltak. Szinte fenyegetőnek tűntek vibráló, parazsat imitáló fekete ruhájukban. A tekintetem aztán tovább vándorolt, a Hetedik kiválasztottjaira. Johanna és Blight a stylistjaikkal és a mentoraikkal beszéltek éppen, mindketten fának öltözve. Nem viccelek, szó szerint úgy néztek ki, mint két érdekes törzsű fa.

   Amikor a mi kocsinkhoz értünk, úgy éreztem, felrobban a fejem zavaromban. A lovak mellett Marcus, Bertine, Zooey és Finnick álldogáltak, utóbbi még nálam is hiányosabban volt öltözve.

-          Erről beszéltem – súgta Noah, és elengedett, majd üdvözölte a csapattársainkat.

   Ösztönösen meggörnyedtem, hogy minél kevesebb látsszon belőlem, de egyszerűen nem voltam képes levenni a szemem Finnről. Amikor meglátott, szélesen elvigyorodott.

-          Halihó! Azta, oltári jól nézel ki.

   Csípőre tett kézzel mértem végig. Finnick szinte teljesen pucér volt, a testét csak egy ugyanolyan arany háló fedte, mint az enyémet. A bökkenő az volt, hogy az ő szereléséhez nem volt alsó; így a villantástól csak a sűrűbbre szőtt szálak védték meg. Elhúztam a szám.

-          Finn, ez aztán jó sokat takar – jegyeztem meg, és halványan elmosolyodtam.

-          Ugye? Bár, belőled is alig látni valamit, Anns. Nem hiszem el, hogy így elrejtetted a melleid.

   Nem bírtam tovább, át kellett ölelnem. A karjai puhán fogták át a lapockám, én pedig szinte fedetlen testének simultam.

-          Hé, várjatok! Így lejön a kagyló – aggodalmaskodott Noah, mire Finn elengedett, és vetett a srácra egy kissé ellenséges pillantást.

   Ekkor a mentoraink, és Zooey is odaléptek. Marcus karba tett kézzel mért végig, és felhúzta a szemöldökét.

-          Noah, ez nem semmi.

-          Ráérsz megcsodálni a ruháját, Marcus. Most más dolgunk van – szólt közbe Bertine, és az órájára pillantott. – Hét percünk van egészen pontosan.

-          Rendben! – Zooey megállt előttünk, és alaposan megvizsgálta a közös összhatást. Elégedetten bólogatott. – Szerintem egyértelmű, hogy milyen vonalat válasszunk. A Negyedik Körzet dögös kiválasztottjai, akik körül csak úgy forr a levegő. Szuper!

-          Állj! – szóltam közbe, meglepődve a saját hangom erején. – Ezzel csak egy probléma van. Én nem vagyok dögös, és nem is tudok úgy viselkedni.

-          De igen – vágta rá határozottan Finnick, és bosszúsan nézett le rám.

-          Azt hiszem az elsőt mindkettejüknél szépen megoldottátok. Finnick, nálad nem lesz gond a másodikkal sem. Annie… - Bertine elgondolkodott egy pillanatra. – Mindegy. Elég lesz, ha integetsz, és mosolyogsz. Az menni fog?

   Bólintottam, és megérintettem Finn ujjait. Összekulcsolt kezekkel másztunk fel a kocsinkra.

-          Finnick, legyél olyan, mint általában, és nem lesz gond! – kiáltotta Zooey, és kicsit hátrébb húzódott.

   A lovak mintha megérezték volna, hogy hamarosan indulhatnak, hangosan felhorkantak, hallottam, ahogy a patájuk tompán puffan a homokkal felszórt talajon. Finnick rám sandított.

-          Nem fázol? Én eléggé.

-          Erre el is felejtettem gondolni – sóhajtottam, és éreztem, ahogy a gyomrom bukfencet vet.

-          Ne félj, Annie. Elképesztően nézel ki, imádni fognak.

   Felnéztem rá. A szemeiben őszinte aggódást véltem felfedezni, a keze a nyakamhoz nyúlt, és gyengéden végigsimított rajta. Az ajkaim automatikusan szétnyíltak, a szívverésem kihagyott.

-          Még én sem tudom pontosan, hogy mitől félek – mondtam csendesen, mire Finn puhán megcsókolt.

-          Nyugodj meg. Itt vagyok. – Azzal előrefordult. – Csak csináld, amit Bertine mondott. Ha nem tudsz dögösen viselkedni, akkor viselkedj cukin.

   Épp tiltakozni akartam, hogy a mellmutogatás nem éppen cuki, amikor felharsant a zene. Minden idegszálam megfeszült, az érzékeim a lehető legélesebben kémleltek. Annyi levegőt szívtam a tüdőmbe, amennyit csak tudtam, miközben a súlyos, hatalmas kétszárnyú ajtó lassan kinyílt.

   Kerek szemekkel néztem Finnre, aki a hüvelykjével bátorítóan cirógatta a kézfejem. Megrémültem. Nem akartam újra átélni, nem, csak el akartam tűnni! Legszívesebben leugrottam volna a kocsiról, és már azt tervezgettem, hogy milyen útvonalon szökhetnék meg, amikor az izmos, széles hátú lovak hirtelen megindultak.

   Szokatlan fényesség áradt az arcomba, és fülsüketítő ováció töltötte be a kis indítótermet. Levegő után kaptam, amint egyre közelebb értünk a kijárathoz. Cashmere és Gloss integető alakjait láttam, és hallottam, ahogy a tömeg felordít. Imádják őket. Nem, minket imádnak. Mindannyiunkat.

   Beetee és Wiress is kigurultak, és a mi lovaink is egyre gyorsabb ügetésre váltottak. Először a patásaink almásderes szőrét, és végül minket is beborított a fény.

   A tömeg egy emberként sikított fel, az első sorokból hallottam, ahogy Finnick nevét ordítozzák. Ő azonnal belekezdett; egyik kezével belém kapaszkodott, a másikkal integetett, az arcán büszke, fogas mosoly ült. Lefagytam.

   Felnézve megláttam a saját arcomat a kivetítőkön, a reflektorokat, amik még természetfelettibbé tették az amúgy is világos bőrömet. Rémülten mustráltam, hogy ugyanúgy nézek ki a képernyőn is, mint ahogy érzem magam. Muszáj megtennem. Muszáj.

   Kihúztam magam, és mély levegőt vettem. A tömeg most már szinte megőrült, rózsákat, és virágszirmokat szórtak ránk. A hangos ováció a fülemben lüktetett, ahogy a zene ritmusa is, amire kivonultunk. Gyerünk, Annie. Muszáj.

   Felszegtem a fejem, és megtettem. Kitoltam a mellem, és a csípőm is oldalra, az arcom felderült, vonzó mosoly villant fel rajta. Láttam, hogy vonzó, a kivetítőkön. Magasba emeltem a kezem, és integetni kezdtem. Finnick nevetve pillantott rám, amit viszonoztam. Büszkeséget láttam a szemében.

-          Tedd csípőre! – Finn megpróbálta túlkiabálni a hatalmas hangorkánt. – A kezed!

   Engedelmeskedtem, és elengedtem az övét. Az emberek megrészegültek. Rózsák landoltak még a lovak hátán is, az első sorokból hallottam, ahogy epekedve kiáltanak értünk. A nevetésem végre őszinte volt; nem gondoltam volna, hogy élvezni fogom ezt a fajta rajongást. Együtt vigyorogtunk Finnel, amikor a kocsi ráfordult a Köröndre, Snow elnök palotája előtt.

   Finnick újra megfogta a kezem, a hangorkán pedig még mindig nem csillapodott.

-          Büszke vagyok rád – formálta némán az ajkaival, én pedig valami idétlen, kuncogásszerű hangot hallattam válaszképp.

   A lovak a helyükre húzták a kocsikat, egy nagy félkört alkotva belőlük. Vajon hogy tudták így betanítani őket? El kellett ismernem, hogy a lovak okosabb állatok, mint egynéhány ember.

   Snow sétált ki az erkélyére, és széttárta a karjait. A nyakamat nyújtogatva próbáltam jobban kivenni méltóságteljes alakját, amikor felcsendült a himnusz. Finnick átkarolta a derekam, és én is az övét. Az sem zavart, hogy nyilvánosan érintem meg úgy, hogy gyakorlatilag teljesen meztelen.

   A kocsik egymás után gurultak vissza, Finn pedig szorosan tartott maga mellett, az arcom a karjának nyomtam. Amint bezárultak mögöttünk a kapuk, a csapatunk már meg is érkezett. Zooey elragadtatva tapsikolt, Bertine elismerően bólogatott, Noah a feltartott hüvelykjével jelezte a tetszését, Marcus arcáról viszont semmit sem tudtam leolvasni. Lassan Thelda is odatipegett, és agyondicsért minket.

-          Bámulatosak voltatok! Szerintem mindenkit lenyűgöztetek!

   Zavart vihogás hagyta el a szám, de közben megfogadtam magamban, hogy az ilyen helyzetekre tartok majd magamnál ragasztószalagot a számra.

-          Odair, nem is köszöntél!

   Finnick megfordult, és én is hátrapillantottam.

-          Johanna! – kiáltotta Finnick, és a Hetedik Körzet kiválasztottjával megölelték egymást. – Bocs, sok elintéznivalóm volt.

   Johanna ezt egy megértő bólintással viszonozta, amit tőle szokatlannak találtam. Nem ő az, aki a lobbanékony természetéről híres?

   Nem akartam, de a féltékenység olyan hirtelen lángolt fel bennem, hogy inkább elfordultam, és éreztem, hogy elvörösödöm. Inkább Noah-hoz oldalaztam, de még így is hallottam Johanna kérdését:

-          Mi van, a csajod is képtelen a köszönésre?

   A választ már nem hallottam, mert lángoló arccal – és amúgy vérig sértetten – siettem Noah mellé, aki kicsit messzebb állt, és Marcussal beszélt.

-          Hát te? – húzta fel a szemöldökét a mentorom. – Odair hol van?

-          Johanna Masonnel. – Karba tettem a kezem, és kifújtam a levegőt. – Maga még nem mondott semmit. Hogy tetszett a műsor?

   Magam is meglepődtem a flegma hangnemen, amivel hozzá szóltam. Noah aggódva nézett rám, de én alig észrevehetően megráztam a fejem.

-          Ami azt illeti, többet nyújtottál, mint amit vártam. Ebből akár jó is kisülhet.

-          Köszönöm – válaszoltam nyersen, és úgy döntöttem, inkább olyan társaságra van szükségem, ami nem szól hozzám.

   Így kötöttem ki a lovainknál. Az egyik patásunk szürke, izmos nyakát simogattam, amikor valaki megérintette a vállam. Megpördültem, és elakadt a lélegzetem. Gloss állt előttem, igazi luxust idéző páncélingjében.

-          Hé, Annie. – Egy ragyogóan fehér fogas mosolyt villantott rám.

-          Hello, Gloss. Te, hogyhogy itt?

-          Gondoltam köszönök. Nagyon jól nézel ki – billentette oldalra a fejét.

   Közelebb húzódtam a lóhoz. Nem akartam, hogy Gloss itt legyen.