2. rész

Hahó! 
Íme, itt a második rész. Ezután már ígérem korábban hozom őket, mert már jó előre meg vannak írva, csak nem voltam biztos benne, hogy érdemes-e. Talán most már igen :) 

1 héttel később

-          Szerintem ez a huszonöt évenkénti felhajtás a legnagyobb hülyeség, amit valaha kitaláltak. Semmi értelme. Ezek a barmok csak szórják a pénzt, ahelyett, hogy valami hasznosra fordítanák. Nem értem, komolyan nem.

   Hűvös nyári este volt, a nap már készült lemenni. A sugarai vakító vörösre festették az eget, és ezzel együtt a hullámzó tengert is. A levegőben sülő hal illata terjengett, ami különösen jó hangulatot teremtett.

   Kinyújtottam a lábam, hogy a lábujjam hegye beleérjen a hívogatóan hűvös vízbe. A tenyerem nekifeszült a móló szélének, ahogy tartottam magam. Finnick huppant le mellém, a kezében egy már elkészült hallal.

-          Ebben sosem volt logika Robar. Idén is biztos vagyok benne, hogy úgy megcsavarják, hogy a bevétel fele erre fog elmenni. Már kíváncsi vagyok mit találtak ki.

   Mögöttünk Robar, Finnick öreg barátja forgatta meg éppen a sülő halakat, amik hangos sercegés kíséretében huppantak vissza, megindítva a számban a nyáltermelést.

   Furcsa, de a barátom szinte csak idős emberekkel ápolt itthon jó viszonyt. A korabeliek egy része vagy utálta – leginkább irigységből – vagy vonzódott hozzá, esetleg rajongott érte, ami valljuk be, egy barátságnál nem előnyös. Robar mondhatni a legjobb barátja volt. Ketten vették meg a szeretett halászhajójukat, a Királynő mosolyát, amire a legénységet is együtt toborozták, de általában a halászatokon is mindketten ott voltak.

   Robar egyébként teljesen úgy nézett ki, mint ahogy egy idős halászembert elképzeltem: dús, oroszlánsörényszerű éjfekete hajába már jó sok ősz szál vegyült, úgy ahogy vastag szemöldökébe is. Az arcát mély ráncok barázdálták, távol ülő szemei jégkéken világítottak. Alapjában véve derűs, kedves ember volt, én különösen kedveltem.

-          Engem nem érdekel, mit találtak ki – szóltam közbe. – Csak essünk már túl rajta. Kiválasztottnak lenni amúgy is balszerencse, hát még a Nagy Mészárláson…

-          Ühüm, hát nem hiába ez a neve, az biztos. – Finnick felém nyújtotta a halát. – Nem kérsz, Anns?

-          Tessék, itt egy olyan amit Finnick még nem zabált meg. – Robar felém nyújtott egy egészet, én pedig mosolyogva elfogadtam.

-          Mire akarsz ezzel célozni? – grimaszolt Finnick, és letört egy nagyobb darabot. – Csak nem arra, hogy sokat eszem?

-          Kell erre célozni? – kérdeztem, és elnevettem magam. Finnick összeszűkítette a szemeit, és felemelte az egyik karját, hogy befeszítse.

-          Nos… Azt hiszem megérted, hogy ezt a testet bizony táplálni kell.

   Most mindhárman egyszerre nevettünk.

   A nap eközben már majdnem lement, és szürkület vette át a vöröses derengés helyét.

-          Mindjárt kezdődik a műsör – sóhajtott Finnick. – Mennünk kéne.

-          Igen, azt hiszem én is megyek a hajóra. – Robar pakolászni kezdett mögöttünk, mi pedig felpattantunk.

-          Köszi mindent – biccentett felé Finnick, és kezet ráztak. – Aztán vigyázz a Királynőre!

-          Én? Mindig! Na, jó éjt!

-          Jó éjszakát – mosolyogtam rá, és elfogadtam Finn felém nyújtott kezét.

   Izgultam a bejelentés miatt, pedig ez nem újkeletű dolog. Habár a legutóbbi Mészárlásnál én még nem éltem, azt tudtam, hogy akkor nem huszonnégy, hanem negyvennyolc gyerek küzdött az életben maradásért. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy mit tudnak idén kitalálni. Bár a Játékmesterekben még sosem kellett csalódni ilyen téren; biztos, hogy a Kapitólium élvezni fogja a műsort.

   Az életem túl szép volt most, hogy ez az egész elrontsa. Tudtam, hogyha elkezdődik az idei „móka”, minden más lesz majd egy jó darabig. Az emberek valahogy letörtebbek lesznek, a hangulat melankolikusabb, Finnicknek pedig vissza kell utaznia. Hogy pózoljon a kameráknak, hogy elkápráztassa a rajongóit, hogy kielégítse a pénzes nők vágyait.

-          Csendes vagy ma este – szólalt meg lágyan.

   Felpillantottam az arcára. Most egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy a Kapitóliumban szokott. Sokkal jobban hasonlított önmagára, arra a Finnickre, akibe szerelmes lettem. Bronzszínű, kissé hullámos haja már egészen megnőtt, az arcát pedig egynapos borosta borította. A Viadalok ideje alatt a lábát, mellkasát és karját is legyantázták, de most már ennek se nagyon volt nyoma. Elszomorított, ha arra kellett gondolnom, hogy pár hét múlva újra a tökéletes nőcsábász bőrébe kell majd bújnia.

-          Csak gondolkodtam.

-          A Mészárláson? Ne foglalkozz vele. Te már megkaptad a magadét, azon túl meg van a jogod hozzá, hogy tojj az egészre.

-          Csak, tudod, a gyerekek…

-          Annie – a hangja kissé szigorúan csengett, de a sötétzöld szempár szelíden nézett le rám. – Nem tehetünk ellene semmit, hiába töröd magad rajta. Tudom, hogy szörnyű, de sajnos mi nem tudjuk megakadályozni.

-          Te is tudod, hogy készülődik valami.

-          Igen. Félek, hogy megismétlődik minden.

-          És ha sikerül? A körzetek egyszer úgy is összefognak! Utána meg már…

-          Nem tudhatjuk mi lesz utána. De szerintem… Á, nem tudom! Hagyjuk is ezt – mosolyodott el.

   Egy hangos sóhaj kíséretében hajtottam a fejem a karjára. Az ajkai a homlokomhoz értek, én pedig belekapaszkodtam a másik kezemmel is. Hihetetlenül jó érzés töltött el.

   Kényelmesen kucorodtam be Finn mellé, és az ölébe raktam a nagy tál pattogatott kukoricát.

-          Tessék, bár ettől inkább sörhasad lesz, nem kocka – mondtam, de azért belemarkoltam a kajába, és magamra húztam a plédet. – Egyébként is, ez nem egy film, vagy ilyesmi, hogy popcornt kell enni alatta…

-          Nyugi – csitított. – Lazulj el, kicsim.

   Rosszallóan csóváltam meg a fejem, de azért közelebb bújtam hozzá. A közelsége mindig megnyugtatott, most is ezt vártam, bár az egyre növő, és szorító gombóc nem akart eltűnni a gyomromból.

   Nem is kellett felemelnünk a távirányítót, vagy ilyesmi, a tévé magától bekapcsolt. A képernyőn Panem címere villant fel, a himnusz kíséretében. Izgalmas pillanat lehetett volna, ha Finnick rágcsálása nem kísérte volna végig az egészet. Hogy lehet egy ilyen dolgot ennyire közömbösen nézni?

    Amikor a címer eltűnt, máris egy másik helyszínre kapcsoltak. Egy díszes, már-már csicsás terem volt, a padló vörös szőnyeggel beborítva. A falakról Panem óriási zászlói lógtak, egy pedig középre állítva hirdette: 75. , vagyis a Hetvenötödik Éhezők Viadala. Akaratlanul is beleborzongtam a látványba. Finnick keze a hajamra csusszant, és simogatni kezdte, amiért nagyon hálás voltam. Minden ilyen gesztus csak segített abban, hogy ne akadjak ki. Pedig még el sem kezdődött.

   A középre felállított hatalmas pódiumra Snow elnök lépett föl, mindkét oldalán egy-egy békeőrrel. Meglepődtem. Tavaly óta mintha furcsán megöregedett volna, az arca elgyötörtebbnek tűnt.

   Finnick hirtelen abbahagyta az evést, az ujjai még mindig a hajamat cirógatták. Felpillantva az arcára több dolgot is láttam, de ami a legszembetűnőbb volt: megvetést. Nagyot nyelve fókuszáltam újra az elnökre.

   Snow sosem papírból olvasott. Kitűnő szónok volt, ezért erre nem is volt szüksége. Most is belekezdett a szokásos beszédbe, amire őszintén szólva nem igazán figyeltem. Sokszor hallottam már hasonlót az aratásokon.

   Nem akartam megtudni, mi az a nagy bejelentés. Semmit sem akartam tudni. Semmit.

-          Nézd már, hogy néz ki – mutatott Finnick az elnökre, és megvető, horkantás szerű hangot hallatott.

      A mi szemünkben a kapitóliumi divat mindig nevetséges volt, és az is lesz. Finnicknek igaza volt: az elnök röhejesen nézett ki a vastag bundaköpennyel a vállán, és a bíborszínű fénylő anyagú – talán szatén – ingjében. Az arca pedig ugyanúgy szét volt plasztikázva, ahogy emlékeztem. Én azonban nem tudtam Finnel együtt nevetni rajta. Volt valami fenyegető a tekintetében, amitől nagyon rossz előérzetem lett.

   Megerősítésre volt szükségem, ezért még közelebb bújtam hozzá, az ujjaimmal megkeresve a kezét.

-          Nem muszáj néznünk – mondta szinte suttogva, mire megráztam a fejem.

-          Most már maradjunk.

   A beszéd eközben véget ért. Az emelvényre egy ünnepélyes tekintetű, fehér ruhás fiú lépett fel, kezében egy méretes dobozzal.

   Hirtelen elállt a lélegzetem. Finnick megszorította a kezem, mintha csak emlékeztetni akart volna, hogy itt van mellettem. Nagyot nyeltem, a gyomrom összeszorult.

   A srác felpattintotta a doboz fedelét, majd Snow mellé lépett. Kis, sárga borítékok látszottak, szépen sorba elhelyezve. Az elnök egy színpadias mozdulattal lendítette ki a kezét, és nyúlt a papírok közé. Szinte láttam a feszültséget az ottani levegőben, a fiú szemében, miközben a boríték lassan kinyílott. Snow kihúzta belőle a kis négyzet alakú lapot, és szinte azonnal felolvasta a szöveget:

-          A hetvenötödik évfordulón, emlékeztetőül, hogy még a legerősebb lázadó sem győzheti le a Kapitóliumot, a kiválasztottakat a Viadal eddigi győztesei közül sorsoljuk ki.