5. rész

Sziasztok! 
Haladok lassan a történettel, mind Wordben, mind itt a blogon. Igen, lassan kezdenek beindulni az események...;)

három héttel később

  

   Majd megfagytam. Össze kellett szorítanom az állkapcsom, hogy a fogaim ne vacogjanak. Rettegtem, hogy valaki esetleg meghallaná.

   Most is a cserjék tövében kuksoltam; összegömbölyödve, elhagyatva. A taktikám körülbelül abból állt, hogy huszonkét órát a bozótban bujkáltam, míg a maradék két órában dióféléket gyűjtögettem.

   A gyomrom hangosan mordult fel, mire idegesen kaptam oda a kezem. Hagyd abba – szűrtem a fogaim között, mintha ez bármit is ért volna.

   Hanyatt fordultam. Az éjszaka kezdett olyan hideg lenni, hogy azt hittem megőrülök. Ennél lehet, hogy a halál is jobb, legalább nem kéne leamputálni az agyonfagyott végtagjaim. Füleltem, de úgy tűnt, senki sincs a közelben, ezért a lehető legcsendesebb mozdulatokkal felültem.

   A gerincembe éles fájdalom hasított, amikor végre elszabadult a kemény és egyenetlen talajtól. Felszisszentem, és kinyújtóztattam a végtagjaim.

   A bokrok meglepően jól takartak, az a sok horzsolás pedig, amit az ágaik okoztak, igazán megérte ilyen értékes búvóhelyért. Végre egy dolog, amiért hálás lehettem a játékmestereknek.

   Finnick felhúzta a ruhám zipzárját, és elsöpörte a hajamat a tarkóm elől, hogy megpuszilhassa.

-          Köszi – mondtam halkan, és megfordultam.

   Átöleltem a derekát, és olyan szorosan bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. A szemkörnyékei kicsit lilásak voltak az álmatlanság és a folyamatos stressz miatt, de én sem néztem ki jobban. Az arcom furcsán beesettnek látszott, ahogy Finn válla felett magamra meredtem a tükörben.

   Az előző éjszaka volt a legborzalmasabb. Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy órát sem aludtam. A fejemben száz meg száz rémkép jelent meg, legfőképpen arról, hogy kiválasztanak, és a színpadon állok, vagy arról, hogy Finnick vérbe fagyott hullája mellett fuldoklom a zokogástól.

   Megráztam a fejem, és elengedtem őt.

   Kézen fogva mentünk le a lépcsőn, és a konyha felé vettük az irányt. Tudtam, hogy semmit sem tudok majd enni, vagy inni, de azért követtem Finnt.

   Fáradtan dobtam le magam az egyik székre, és az asztalra könyökölve támasztottam a fejem.

-          Vizet kérsz, vagy tejet? – Finnick hangja ugyanolyan elnyűtt volt, mint amilyennek ő maga kinézett.

-          Én semmit – sóhajtottam, és az asztalra borultam.

-          Rosszul leszel. – Hallottam a kiömlő tej hangját a hátam mögött, majd egy bögre koppant a fejem mellett az asztalon.

-          Mindenképpen rosszul leszek, de azért köszi – mondtam, és eltoltam a bögrét.

   Félrebillentette a fejét, és a hátamra tette a tenyerét.

-          Hagyd abba. Ez nem segít, ha ezt csinálod csak rosszabb lesz.

   Nem volt kedvem vitatkozni vele, és tudtam, hogy úgy sem hagy békén, amíg meg nem iszom. Így hát a tejért nyúltam, és lustán a számhoz emeltem.

-          Jó kislány – mondta, és a hűtőbe bámult.

   Hátradőltem, és újra beleittam a tejbe.

   Finnick ujjai görcsösen kulcsolódtak az enyémre, ahogy lassan ballagtunk a lejtős, szűk utcákon. Rengeteg emberrel találkoztunk, szinte el tudtunk vegyülni közöttük.

   Felpillantottam az égre; a levegő olyan forró volt, hogy szinte tapintani lehetett, a nap pedig annyira vakítóan sütött, hogy el kellett kapnom a tekintetem.

   A torkom elszorult, ahogy egyre közelebb kerültünk az úti célunkhoz. Sokan sok szerencsét kívántak, de a legtöbben csak elmentek mellettünk, és direkt nem néztek ránk. Most mi voltunk a páriák. Nem, mindig mi voltunk.

   A szívem egyre gyorsabb ütemben dübörgött, a mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, de sírni nem voltam képes. Ennyi ember előtt nem. Nem borulhattam ki. Pedig közel voltam hozzá… Minden lépés után kényszerítenem kellett magam, hogy ne torpanjak meg, és fussak világgá.

   A regisztrációnál Finnick nagy nehezen elengedte a kezem, és gyengéden a műveletet végző békeőrnő felé tolt. A kis asztalhoz álltam, Soth mögé, aki a tizenkét évvel ezelőtti Viadalon győzött. Különösen jól nézett most ki, ahhoz képest, hogy az Arénában félig leégett az egész arca. Úgy látszik, ennyi idő elég volt, hogy rendbe szedje magát.

   Miután Soth sietős léptekkel továbbindult, én bizonytalanul odabotorkáltam, és kinyújtottam a karom. Jobbra pillantottam, ahol a férfiaktól vették a vért. Finnick is épp akkor tartotta oda az ujját, de a következő másodpercben már indult is tovább. Rám se pillantott.

   Felszisszentem, ahogy a tű átbökte a bőröm, és a nő durván a regisztráló lapra nyomta, pont ott, ahol csípett. Aztán hívta a következőt, én pedig a nekünk elkerített részre kullogtam.

   Nagyon régen nem jártam aratáson, pedig kötelező lett volna. Nekem elnézték a betegségem miatt, de most átkoztam magam, hogy nem toltam ide a képem korábban. Talán könnyebb lett volna, ha többször látok ilyet a Viadal után.

   A kezeimet tördelve álltam be a helyemre, megtartva a három lépés távolságot Soth-tól. Mellém egy már több mint negyvenéves nő – ha jól emlékszem Lupa – állt be, és sajnálkozva pillantott rám. Elkaptam róla a tekintetem. Erre volt a legkevésbé szükségem, hogy sajnáljanak. Inkább felszegtem a fejem, és a színpadot bámultam. Füleltem, de nem hallottam morajlást a tömegtől, csak síri csendet. Hát így tisztelegnek előttünk.

   A színpadra a polgármester botorkált ki, kopasz fejét egy fehér ruhazsebkendővel törölgetve. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy hogy hívják, nem rég választhatták, én meg sosem voltam képben az ilyen dolgokban.

   Ahogy belekezdett a beszédébe, teljesen máshol kezdett járni az agyam.

   Finnicket akartam. Bárhogy, csak őt.

   Elképzeltem, ahogy elnyúlok az ágyon, ő pedig fölém hajol…

   Az ölelését akartam, az érintését. Mindent, ami hozzá tartozik.

   Ijedten pillantottam fel, ahogy a polgármester monoton dörmögése helyett, most a körzeti megbízottunk, Thelda Roy hangja rikácsolt hirtelen a mikrofonba. Megrezzentem, a tekintetem automatikusan jobbra ugrott, a férfiak felé. Elkaptam Finn zöld szemeit, amikben volt valami bátorító. Nem mosolyogtak, még csak nem is néztek biztatóan, de mégis, valahogy megindítottak bennem valamit.

   Nagy levegőt vettem, és újra Theldára figyeltem. Nem húzta sokáig az időt, egy nevetéssel kísérve a bal oldali üveggömbhöz tipegett, amibe a hat cetli volt beleszórva. Műkörmös kezét lassan nyújtotta ki, ahogy a papírdarabok közé nyúlt, és két ujja közé fogott egyet. Majdnem megtántorodtam, de sikerült megkapaszkodnom az elkerítő szalagban.

  

   A fiú a Hatodikból rám meredt, kezeit ökölbe szorította. Megdermedve álltam előtte, az ujjaim elengedték az eddig összegyűjtögetett mogyorót. Ahogy rám nézett, gyilkos fény gyúlt a szemeiben. Meg sem próbáltam kegyelemért könyörögni, csak futásnak eredtem.

   Méretes lábainak hangos trappolása azonban követett. A torkom összeszorult menekülés közben, a szemeimből könnyek buggyantak elő. Szinte éreztem magam körül a halál szagát, és a félelmemét is.

   Éles fájdalom hasított a fejbőrömbe, ahogy a fiú rámarkolt a copfomra, és hátrarántott a hajamnál fogva. Felsikítottam, félig fájdalmamban, félig félelmemben.

   A srác erővel a földre ráncigált, és rám nehezedett, nagy kezeit a torkomra kulcsolva. A szemem fennakadt a rémülettől, a kezeim az egyre fehéredő ujjaira feszültek. Szabadulni próbáltam, a testem vergődött, rángatózott, tekergett.

   Sikítani akartam, de a torkomból nem tudott hang kiszabadulni, csak tompa hörgés. Elfogadtam a halált. Ekkor a fiú súlya hirtelen leugrott rólam, szorító kezei elengedtek, vagyis pontosabban lecsúsztak a nyakamról.

   Még mindig fulladozva fordultam oda, amikor megláttam Kole-t, ahogy a fiúval birkózik. Köhögni kezdtem, és az oldalamra gurultam.

-          Annie Cresta!

   A házakról visszhang formájában is eljutott hozzám a két szó. Lefagytam.

   Hirtelen minden tekintet rám szegeződött, én viszont nem néztem senkire. A szám résnyire kinyílt, a lélegzetem megakadt.

-          Nem… - suttogtam, és a lábaim automatikusan megindultak.

   Hihetetlen lassúsággal botorkáltam a színpad lépcsője felé, a kezeim ökölbe szorultak, és még mindig nem vettem levegőt. Oldalra pillantottam, Finnickre, aki kétségbeesetten bámult vissza rám. Hirtelen ráeszméltem mi történik.

-          Finnick! – sikítottam, és kibuggyantak a könnyeim. Ahelyett, hogy felmentem volna a lépcsőn, rohanni kezdtem felé.

   Egy kemény kar olyan hirtelen kapott el, hogy majdnem hátraestem. – Finnick!

   Finnick kifurakodott a többi győztes közül, de egy békeőr őt is elkapta hátulról, és szigorúan megtartotta.

-          Ne merje ráncigálni! – ordította az engem vonszoló őrnek.

-          Ó… Elnézést, támadt egy kis zűr, de úgy látom, megoldják! – próbálta menteni a helyzetet Thelda.

   A békeőr durván feltaszított a lépcsőn, és még a színpadra is követett. A fegyvere hosszú csövét a hátamba fúrta. Képtelen voltam normálisan megállni, a vállamat zokogás rázta.

-          Nos… Íme, a női kiválasztottunk! Nagy tapsot Annie Crestának!

    A tömeg semmi lelkesedést nem mutatott, a szemekben csak a sajnálat látszott. A gyér taps után Thelda a férfiak gömbjéhez libbent. Összeszorítottam a szemem, nem akartam látni. A fejemben Finnick néhány héttel ezelőtti szavai visszhangoztak: Figyelj… Ha valami módon kihúznak téged… És engem nem, én…

   A megbízott színpadiasan emelte föl a kezét, hogy aztán a kicsivel több cetli közé mélyessze. Igyekezett gyorsan kiválasztani egyet, aztán a színpad közepére tipegett, és szétnyitotta. Láttam az arcát. Láttam, hogy megrökönyödik.

-          Finnick Odair! – kiáltotta.

   Úgy éreztem elájulok. Gyorsan megkerestem Finnicket, aki nagy levegőt vett, és bizonytalan léptekkel elindult. Ahogy mellém állt, rám nézett, én pedig rá. A szeme csillogott a visszatartott könnyektől, én pedig már alig láttam tőlük.

-          Ahogy azt minden évben szokás: fogjatok kezet, a béke jeleként!

   Finnick felé fordultam, a sírás még mindig a vállamat rázta. Ő újra nagy levegőt vett, és felém lendült, a karjai szorosan átfogtak. Az arcomat a vállába mélyesztettem, de ekkor egy békeőr megragadott, és elrángatott, le a színpadról.

   A karom fogta, és úgy vezetett, de nem a városházába. Pánikba estem, amikor megállt mellettünk egy nagy fekete, sötétített üvegű autó, az őr pedig bependerített az ajtaján. Forró könnyek csordogáltak le az arcomon, amikor hirtelen újra lefékeztünk, és egy másik békeőr betuszkolta mellém Finnt. A tekintete riadt volt, ahogy nekem ütközött a vállával, és azonnal a kezemért nyúlt.

   Az arcomat a vállába rejtettem, szinte tartania kellett, nehogy összeroggyanjak.

-          Jól van, sírj csak – suttogta gyengéden, ujjaival a hátamat cirógatta.

   Nem bírtam magammal. A pánik szétáradt az egész testemben, a fejemben reccsenő hangot hallottam. A kezeim a fülemre tapadtak, Finnick kétségbeesett hangja eltorzult az elmémben.

   Hát megtörtént. Újra.