3. rész

Sziasztok! 
Annyira örültem a kommenteknek, a visszajelzéseknek... Köszönöm még egyszer!:) Remélem tetszeni fog ez a fejezet is :) 

-          A hetvenötödik évfordulón, emlékeztetőül, hogy még a legerősebb lázadó sem győzheti le a Kapitóliumot, a kiválasztottakat a Viadal eddigi győztesei közül sorsoljuk ki.

   Hárman futottunk az Első és Második körzet kiválasztottai elől: Kole, a lány a Tizedikből és én. Olyan gyorsan még sohasem szedtem a lábaim, olyan halálfélelmet még sohasem éreztem, mint akkor. Baltáikat és tőreiket suhintgatva üldöztek minket, élvezték a játékot.

   Én voltam a legkisebb, de a legkitartóbb is. A jól letaposott ösvényről egyenesen a bozótba vetettük magunkat, azonban oda is követtek. Már mindhárman több vágott sebből véreztünk, amit leginkább a tövises bokrok okoztak.

   Kole ajánlotta, hogy váljunk szét. Hárman együtt túl feltűnőek vagyunk, és túl nagy zajt csapunk, így legalább összezavarjuk őket – mondta, és már el is rohant az egyik irányba.

   A másik lány csak egy pillanatig bámult rám, ő is eltűnt a bokrok között. Egyedül maradtam. Jobb ötlet híján majdnem abba az irányba futottam, amerre Kole, csak én egy kicsit jobbra tartottam.

   Az ellenségeink hangját már messziről hallani lehetett; ott röhögtek rajtunk, tisztán hallottam, ahogy a nevemet mondják. És akkor megpillantottam őket.

   Azonnal hasra vágódtam, le, a sűrű cserjék tövébe, és olyan csendben maradtam, ahogy tudtam.

   Ekkor valami hangosan reccsent a közelemben, majd egy üvöltéssel közéjük vetette magát. Kole volt az. Láttam a többiek cipőjét magam előtt, hallottam a kardcsapásokat és egy fájdalmas nyekkenést. Magamban már százszor elátkoztam őt, hogy pont ilyen módon akarja kinyírni magát.

   Letaszították a földre. Az arca egyenesen felém nézett, a tekintetünk találkozott. A szemei rémültek voltak, hisz tudta, hogy vége, de az ajkaival még némán tátogott valamit. Nyerd meg.

   Be kellett fognom a szám, hogy ne sikítsak, amikor a fejsze lecsapott, a vér pedig az arcomra fröccsent. Kole feje úgy gurult félre, mint egy egyszerű labda. A vére beborította mellettem a talajt, a leveleket, az ujjaim, amiket a saját szám elé kulcsoltam.

   A gyilkosai hangosan röhögni kezdtek, majd feldörrent az ágyú is. Szerencsére gyorsan továbbálltak, én pedig csak feküdtem ott, mozdulatlanul, csendesen zokogva. Még órákig.

   Aznap éjjel majdnem felvágtam az ereim.

   Finnick-kel egy pillanatig csak némán ültünk. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak az újra elsötétedő képernyőt bámultam. Az ujjai annyira szorítani kezdték a kezem, hogy belefehéredtek.

-          Ne… - Kezdtem felfogni, amit Snow felolvasott. A fejemben visszhangoztak a szavai, kegyetlenül és hangosan. Tudtam, hogy egy csapásra visszatért minden démonom.

   A pánik olyan hirtelen, és fájdalmasan áradt szét a testemben, hogy felugrottam.

-          Annie! – Finnick utánam kapott, de én nem akartam ezt. Nem akartam semmit, erőszakosan próbáltam magam kitépni a kezéből.

-          Nem! Nem! – kiáltottam, az arcom hirtelen égetően forró lett, a számban sós ízt éreztem. – Nem, Finnick, mondd, hogy nem igaz!

   Zokogás tört fel belőlem, Finnick pedig óvatosan közelebb jött. Próbálta megemberelni magát, próbálta elrejteni, hogy megrémült, de én láttam rajta.

-          Nem! – A hangom most a sikítás és a zokogás keveréke lett.

-          Annie! Annie, gyere ide… - nyújtotta értem a karját.

-          Nem akarok visszamenni – zokogtam. – Finnick kérlek, ne hagyd, hogy vissza kelljen mennem, csinálj valamit!

-          Figyelj rám! Hallod? Figyelj ide! – mondta remegő hangon. Az arcomat a kezeibe fogta, és simogatni kezdte. – Nem lesz semmi baj, érted? Sok győztes van még, akiket kihúzhatnak, miért pont te lennél az egyik? Gondolj már bele!

   Makacsul megráztam a fejem. A hangja egyáltalán nem volt határozott, inkább olyan, mintha ő sem hinne abban teljesen, hogy nem pont mi leszünk, mintha önmagát is meg akarná győzni ezzel az egésszel.

-          Nem, Finnick, nem! Én leszek, érzem, érzem! – Hirtelen kétrét görnyedtem, és öklendezni kezdtem. A torkom mintha görcsbe rándult volna, a gyomrom egyszerre akart kiadni magából mindent. Mégsem hánytam. Finnick ijedten guggolt le mellém, a karjai átfogták a vállam.

-          Anns, nyugodj meg, kérlek! Figyelj rám, hallod amit mondok? – A kezével óvatosan felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.

   Az a hírhedt sötétzöld szempár most mintha túlságosan csillogott volna.

-          Hallod? – kérdezte egy fokkal ijedtebben, és hangosabban, miután nem válaszoltam.

   Bizonytalanul bólintottam, de a következő pillanatban reflexből ellöktem magamtól, és újra öklendezni kezdtem. A karjaim remegtek, ahogy tartani próbálták az egész testsúlyom, de a torkomból újra nem jött fel semmi.

   Szegény Finnick semmit sem tudott tenni, csak a hátamat simogatta, és halkan beszélt hozzám, amíg elmúlt az öklendezésem. Legszívesebben összegömbölyödtem volna a padlón, és úgy bőgtem volna, de amikor Finn elgyötört arcára néztem, hirtelen átöleltem. A karjai megnyugtatóan fonták körbe a hátam.

   A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, a szívem rémülten kalapált. De lassan kezdett jobb lenni. Éreztem a meleg leheletét a hátamon, és hozzásimultam a mellkasához. A szíve olyan hevesen vert, mint az enyém, szinte kiütötte a bordáit.

   Már nem zokogtam, de a szememből még mindig folyt a könny, és hangosan szipogtam. A homlokom Finn kulcscsontjának támasztottam, és megpróbáltam lenyugodni.

-          Finnick… - suttogtam. – Jól vagy?

-          Voltam jobban is – válaszolta fojtott hangon, az arcát a vállamba süllyesztette. Hallottam a hangot, ahogy nyel egyet, láttam, ahogy mozog az ádámcsutkája. – Te?

-          Voltam jobban is – feleltem, és közelebb húztam magamhoz.

   Így ültünk a szőnyegen egy jó darabig; összegabalyodva, egymás szívverését hallgatva. Lassan, de kezdtem megnyugodni, a légzésem lassulni. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy a tenger partján, a homokban ülünk, és a sirályok zajonganak felettünk. A víz halkan morajlik, mi pedig teljes nyugalomban vagyunk. Mindennél jobban szerettem volna most ott lenni.

   Finnick nagyot sóhajtva engedett el, és megfogta a kezem, hogy felhúzzon.

-          Rászáradtak a könnyek az arcodra – suttogta alig hallhatóan, és magához vont.

-          Finnick, annyira félek – mondtam, de a hangom újra remegni kezdett.

-          Tudom, és én is. De erősnek kell maradnunk. Senki nem mondta, hogy mi leszünk. Ne aggódj, nem minket fognak kihúzni. Tudod, hogy a Negyedik eredményes körzet.

   Ebben igaza volt. Ha minden igaz, tizennégy győztes volt még életben, rajtunk kívül.

   Felsóhajtottam. Izgultam, az igaz, de nem magamért, hanem a kiválasztottakért. Akik még nem voltak az Arénában, akiknek még nem kellett ezt megszenvedniük. Eszembe se jutott, hogy én magam is veszélyben leszek.

-          Gyere Anns, menjünk – mondta lágyan, és vezetni kezdett, fel a lépcsőn.

   Fájt minden lépés. Minden lélegzetvétel. Minden.

   Finn a fürdőszobába vezetett. A csap fölé hajoltam, és addig engedtem a vizet, amíg teljesen jeges nem folyt belőle. A tenyeremet a sugár alá tartottam, és lefröcsköltem az arcom. Finnick eközben engedni kezdte a vizet a kádba.

-          Fürödhetek veled? – kérdeztem, és levettem a pulcsim.

-          Én is úgy gondoltam – mondta fáradt hangon, majd a kád szélére támaszkodott. – Egy pillanatra sem akarlak most szem elől veszíteni.

-          Jó – válaszoltam halkan.

  

   A forró víz hirtelen vette körbe a testem, és először egy kicsit égetett, de pár pillanat múlva már tökéletes volt. Nyakig alámerültem, miközben Finn is belelépett.

-          Ez most nagyon jó – mondta elégedetten, és magához húzott.

   Összegömbölyödtem mellette, térdemet a combjának nyomtam, ő pedig átölelt. Túl szép volt.

   A szemem előtt újra megjelentek olyan képek, amiket már rég el akartam felejteni: az aratásnapi púderrózsaszín ruhám, amiben akkor voltam, amikor kisorsoltak. A vonat, ami olyan hangtalanul tudott száguldani, mint egy macska. A Kapitólium, ami annyira ragyogó és más volt, hogy első látásra el kellett kapnom a tekintetem. Az ottani polgárok, akik ott álltak az állomáson, szinte egymást taposva, csak hogy láthassanak minket, a kiválasztottakat, és úgy örültek nekünk, mint a sztároknak. A mentorom, Marcus Gray, aki ugyanúgy ott lesz most az aratáson, hogy talán újra játékba kerüljön. A kiképzőterem, a többi körzet résztvevői, a negyedik emeleti lakosztály, Ceasar Flickerman, a két almásderes ló, amik kihúztak minket a megnyitón. Az őrjöngő tömeg, akik csak a vérre szomjaztak. A fémlemez, amiről elrugaszkodtam, egyenesen a halálba. A csillogó Bőségszaru, ami mellett megölték azt a sok tudatlan kölyköt. És végül a vér, ami rám fröccsent, amikor lefejezték a társam.

   Beleborzongtam, erre Finnick még szorosabban ölelt. Tudtam, hogy az ő feje is hasonló dolgokkal van most tele. Valamit mondani akartam, de mit lehetett volna ilyenkor? Felsóhajtottam, a homlokomat a vállának támasztottam, és kicsit lejjebb merültem a vízben.

   Finn lehunyta a szemét, és hátradőlt. A karjai elengedtek, de most a kezemet fogta. Nem akart elengedni, és az a helyzet, hogy én sem őt. Soha.

   Összegömbölyödtem a takaró alatt. Nem vettem fel semmit, nem volt erőm hozzá, úgyhogy meztelen voltam. Sokkal sebezhetőbbnek éreztem magam így, de el kellett kezdenem legyőzni a félelmeim. Mi van, hogyha vissza kell mennem? Nem lehetett olyan piti dolgokkal foglalkozni emellett, hogy miben alszom.

-          Finn?

   Finnick leült az ágy szélére, arcát a kezébe temette. Nem válaszolt, csak hangosan kifújta a levegőt. Feltornáztam magam, és lassan odacsúsztam mellé. A karjaim hátulról fonták körbe a felsőtestét.

-          Finnick.

-          Hm?

-          Látsz esélyt arra, hogy visszamegyünk, igaz?

-          Nem tudom, én… - A hangja hirtelen elhalt.

   Tudtam, hogy látott. Csak túlságosan féltett ahhoz, hogy kimondja, a szemembe. Azt, hogy igenis elég nagy esély van arra, hogy legalább az egyikünk újra kiválasztott lesz.

-          Nem tudom, mi lesz velünk az aratásig… Akkor legalább már tudni fogjuk… De addig belepusztulok a tudatlanságba, Annie… Az aggodalomba, vagy mit tudom én…

-          Tudom. – Csak ennyit tudtam kinyögni. – Szeretlek.

   Nem tudom hogyan, és miért, de ez kicsúszott a számon. Valahogy kellett ide. Finnick felnézett az ujjai közül, és halványan elmosolyodott.

-          Én is. És ígérem, megoldjuk valahogy.