6. rész

Hahó!
Megjöttem a következő résszel, és végre új - fontos - karakterekkel is bővültünk, szóval megújítottam a Szereplők menüpontot.:)

   Puha ágyban ébredtem. Az oldalamon feküdtem, kinyújtózva, állig betakarva. A fejem csak nagyon lassan akart kitisztulni, mindent homályosan láttam.

   Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, de fel kellett nyögnöm, mert éles fájdalom hasított a halántékomba. Óvatosan pillantottam körbe.

   Egy ízlésesen, modern bútorokkal berendezett szobában voltam, egy hatalmas franciaágyban. Az ágy szélére ruhák voltak odakészítve, ismeretlen ruhák.

   Furcsa érzésem támadt, ahogy egyre inkább felébredtem. A tekintetem az ablakhoz emeltem, és hirtelen minden beugrott.

   Az agyam tele lett az aratás emlékeivel, a halántékom szinte hasogatott. Lassú, bizonytalan léptekkel az ablakhoz sétáltam, és tátva maradt a szám. Hatalmas búzatábla mellett száguldottunk el, a háttérben végtelennek tűnő hegyekkel. Igen, már úton voltunk.

   Magamra nézve most vettem még csak észre, hogy fehérneműben vagyok. Megráztam a fejem. Ez őrület! Mi történhetett? Az ágy szélére terített ruhákra sandítottam, és azt gyanítottam, azokat nekem készítették oda.

   Óvatosan terítettem őket szét: egy visszafogott, virágmintás nyári ruha, és egy kardigán. Ebben a rekkenő hőségben fogalmam sem volt, minek kéne az utóbbi, de csak megvontam a vállam, és sietve átöltöztem.

   Az ajtóm előtt rögtön egy avox-szal találtam szembe magam. Várakozó tekintettel bámult rám, gondolom, hogy tehet-e értem valamit, de gyorsan leintettem. Egy szűk folyosón kellett végigmennem, aztán egy üvegajtón, ami átvezetett egy másik kocsiba.

   Ez lehetett az étkező: a falaknál nagyobbnál nagyobb választékkal rendelkező svédasztalok voltak felállítva, középen pedig egy nagyobb, aminél már szépen meg volt terítve. Az egyik széken Thelda Roy reszelgette éppen a körmeit, de amikor meglátott, izgatottan összecsapta a tenyereit.

-          Annie! Látom jobban vagy, gyere, ülj le!

   Zavartan szűkítettem össze a szemeim, de azért letelepedtem a körzeti megbízottal szemben.

-          Mi történt? – kérdeztem kissé kábán.

-          Ó, ezek szerint nem emlékszel. Miután felhoztunk, annyira kiborultál, hogy be kellett nyugtatózni.

-          Komolyan? – A hangomban hitetlenkedés csengett. Thelda hevesen bólogatott:

-          De látom csak egy kis pihenésre volt szükséged.

-          Hány órája utazunk?

-          Hat, azt hiszem. Direkt kitoltuk miattad a vacsorát, a többiek is bármelyik pillanatban itt lehetnek.

   Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy kikre célozhat ’többiek’ címszó alatt, amikor beugrott, hogy mentoraink is lesznek, de arra valamiért nem kérdeztem rá, hogy kik lettek azok. A tekintetem az asztalon álló termetes kancsóra ugrott, ami valami sűrű, rózsaszín folyadékkal volt megtöltve. Már a látványától összefutott a nyál a számban, amit Thelda észre is vett.

-          Eperturmix, nyugodtan önthetsz magadnak. Kitűnő frissítő. – Azzal felemelte a saját poharát, ami ugyanazzal az itallal volt tele.

   Mohón nyúltam a kancsóért, és öntöttem magamnak, de az majdnem kirepült a kezemből, amikor összerezzentem a hirtelen ajtócsapódásra.

-          Itt is vannak! – kiáltott fel Thelda jókedvűen, és máris intett a mellettünk álló avoxnak.

   Finnick először megdermedt amint meglátott, én pedig felpattantam. Mellette felismertem a volt mentoromat, Marcus Gray-t, és egy harminc év körüli nőt, Bertine-t. Egy pillanat múlva Finn feleszmélt, és gyors léptekkel felém indult.

   Határozottan zárt a karjaiba, a torkomból pedig valami nevetésszerű hang tört fel. Szorosan öleltem, és lehunytam a szemem, nem akartam mást. Aztán valaki köhintett a háttérben, ahogy láttam Marcus.

-          Jobban vagy? Annyira rossz volt… - kezdte halkan Finnick.

-          Nem mondanám, de… - Nem fejeztem be a mondatot, inkább újra átöleltem.

-          Rég láttalak – szólalt meg Marcus.

   Elengedtem Finnt, és felnéztem régi mentoromra. Nem sokat öregedett az alatt az öt év alatt, amióta nem találkoztunk. Körülbelül ötven lehetett most, de ahhoz képest jól nézett ki. Sőt, jóképű volt.

-          Úgy látszik, újra a mentorod leszek – folytatta, és karba tette a kezeit. Bólintottam.

   A vacsora elég feszülten telt. Képtelen voltam elengedni magam, vagy nevetni. A többiek azért egész jól elbeszélgettek, de én végig csendben rágtam.

   Fél óra múlva Bertine elnézést kért, és felállt az asztaltól, talán mert tudta, hogy Finnicknek nincs szüksége semmilyen tanácsra. Thelda keresztbe tette a lábait, és hátradőlt. Én kissé feszengve ültem ott, és a tányéromat bámultam. Marcus szólalt meg végül:

-          Kellek most valamire, mint mentor? Vagy elmehetek?

   Finnick aggódva rám sandított, de én nem néztem rá, és nem is válaszoltam.

-          Szerintem mehet – felelte helyettem, a keze megnyugtatóan a combomra csúszott.

-          Akkor hát – mondta nagyot sóhajtva – Aludjon jól a szerelmespár. Egy élmény lesz most kettőt látni egyszerre.

   Azzal eltűnt. Kérdőn néztem Finnickre, aki leintett, hogy majd később elmond mindent. Thelda zavartan tapsolt egyet.

-          Nos – tette le a poharát – Azt hiszem én is elvonulok.

-          Jó éjt, Thelda.

   Én semmit sem szóltam, és éreztem is magamon Thelda aggódó pillantását, de nem törődtem vele. Neki semmivel sem tartoztam, így köszönéssel sem. Makacsul bámultam a tányérom. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor a körzeti megbízott halk kopogás kíséretében eltipegett, és végre csak ketten maradtunk. Az avox nekiállt leszedni az asztalt, Finn pedig megfogta a kezem, és abba a szobába vezetett, ahol felébredtem.

-          Mesélj el mindent! – tört ki belőlem azonnal, ahogy becsukta magunk mögött az ajtót. Hanyagul ledobta magát az ágyra, és elnyúlt.

-          Gyere ide – nyújtotta ki a kezét, és magához vont. Szívesen bújtam hozzá, a fejem a mellkasán pihent.

-          Szóval? – A hangom nagyon erőtlen volt, annak ellenére, hogy már egy ideje kitisztult a fejem. Vagy mégsem?

-          Miután kiszálltunk a kocsiból… Nem várj, már itt nem jó, mert úgy kellett kiszedni onnan, nem akartál kiszállni. A sofőr nagyon ideges lett, és leordította a fejem, hogy ha nem tudom megoldani, akkor majd hív valakit. Mondtam neki, hogy várjon egy pillanatot, mert ha kiabál, nem fogsz megnyugodni, de tett az egészre, és már majdnem hívott egy békeőrt, amikor inkább megragadtalak, és kirángattalak onnan. Úgy csapkodtál, meg kiabáltál, hogy minden fotós figyelmét felhívtad, és alig tudtalak tőlük felhurcolni a vonatra, direkt elállták az utat, amitől még jobban megijedtél – Itt tartott egy kis szünetet, a fejbőrömmel éreztem, hogy nyel, hogy megmozdul az ádámcsutkája. – De valahogy felértünk. Azalatt gyorsan kijelölték a mentorokat is, ők rögtön utánunk szálltak fel. Letettelek egy székre, és az egész személyzet, meg mindenki körénk gyűlt, és le kellett fogni, hogy be tudják adni a nyugtatót, mert az én szemem majdnem kikapartad, amikor beléd akartam szúrni. Annyira rossz volt… Mármint nekem, te hamar elaludtál tőle.

   Elkerekedett a szemem, a kezem automatikusan megmarkolta Finnick ingjét.

-          Tényleg? Tényleg ezt csináltam? – Nem volt szükségem válaszra. – Sajnálom! Én…

-          Hagyjuk… - sóhajtotta, a hangja fáradtnak tűnt. – Nem te tehetsz róla.

-          És… Azután?

-          Egy darabig még melletted voltam. Azért, hogy ha felébredsz, ne ijedj meg. De addig győzködtek, amíg belementem, hogy megnézzük a többi kiválasztottat. Szóval leültünk, és bevallom eléggé féltem, hogy mit fogok látni.

-          Okkal?

-          Okkal.

   Felsóhajtottam. Hülye kérdés volt, persze hogy okkal. Várakozva pillantottam fel az arcára.

-          Az Első Körzetből Cashmere és Gloss. Tudod, a testvérek. – Bólintottam. – A Másodikból Brutus, ő szinte megveszett érte, hogy jöhessen… Nem őt húzták, de jelentkezett. Aztán Enobaria.

   Kirázott a hideg a név hallatára. Amikor én voltam kiválasztott, találkoztam is vele, mert abban az évben mentor volt. Nem túl kedves látvány a természetellenesen hegyesre csiszolt fogaival. Hirtelen az elmémbe furakodott a kép, ahogy lefog, és kitépi velük a torkom, erre önkéntelenül összerándultam. Finnick észrevette az iszonyatom.

-          Tudom – mondta szelíden, a tenyere a lapockámat simogatta. – A Harmadikból Beetee és Wiress. Tőlük azt hiszem, nem kell majd annyira félni. Ismerem őket, kár értük. Az Ötödik Calus-sal és Myrtle-lel indul. A Hatodiktól nem kell félnünk, az a két szegény teljesen rá van kattanva a morflingra, valószínűleg Brutusék elintézik őket az első alkalommal. Egyébként ők Trey és Sara. A Hetedikből Johanna – Itt mintha egy kicsit elhalványult volna a hangja – és Blight. A Nyolcadikból Cecelia és Woof, az utóbbi szintén veszélytelen… A Kilencedikből Bert és Mina. A Tizedikből Andre és… Gemma azt hiszem. A Tizenegyedikből Chaff – tudod, akinek fél karja van – és Seeder. A Tizenkettedikből pedig a tavalyi győztesek, Peeta és Katniss.

   Ekkor beugrott a két mondat, ami Marcus szájából hangzott el: Aludjon jól a szerelmespár. Egy élmény lesz egyszerre kettőt látni. Szóval erre célzott.

-          Hát… Nem rossz a felhozatal – mondtam végül.

-          Nem – sóhajtotta Finnick, miközben a hajammal játszott. – Tényleg nem.

   Láttam rajta, hogy újra emészti magát valamin, de nem kérdeztem rá. Nem tudtam pontosan, mi lett volna a válasz a kérdésemre, de azt tudtam, hogy mihez kapcsolódna. Még ha ketten maradunk utoljára, akkor sem fogják megengedni, hogy az történjen, mint tavaly. Hogy a szerelemre hivatkozva két győztest is avassanak, hogy még több reményt adjanak a népnek. Ha a helyükben lennék, én sem engedném.

   A Viadal szét fogja rombolni legalább az egyikünk eddigi életét, ez biztos. A másik meghal az arénában. Én tudtam, hogy nem tudnék Finnick nélkül élni, és azt hiszem, ezzel ő is így volt.

-          Ezen a héten is…? Tudod.

   Finnick kérdőn nézett rám, de a sokatmondó pillantásomra leesett neki.

-          Nem… Legalábbis azt hiszem, nem kellett előre felutaznom, vagy ilyesmi. Remélem, azért azt megadják, hogy az utolsó héten azzal… Legyek, akivel akarok. – Itt egy elengedett egy rövid, remegős nevetést.   

   Kicsit változtattam a helyzetemen, az arcomat Finn mellkasába süllyesztettem. Az egyenletesen emelkedett és süllyedt, a karjai átfogtak. Mégsem éreztem magam biztonságban, és tudtam, hogy ezután már soha nem is fogom.