1. rész

Hali! 
Végre volt bátorságom kirakni az első részt, ami még nem igazán a cselekmény- inkább amolyan bevezető. Remélem tetszeni fog :) A véleményeket, kommenteket nagyon megköszönném ;)
Flo

   Idegesen csörtetett lefelé a lépcsőn. A talpa alatt panaszosan recsegett a faszerkezet, a korlát pedig majd kicsavarodott, ahogy belekapaszkodott a lépcsőfordulóban.

-          Nyugodj meg! – Egy gyors mozdulattal magamra kaptam a legközelebbi helyre eső köntöst, és nyugtalanul siettem utána. – Finnick, várj már!

   Olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem belerohantam. Megfordult, és elgyötört arccal nézett rám.

-          Csak tudni akarom, mi folyik ott… Nem hiszem, hogy ott lenne a mentőszolgálat, ha nem lenne semmi baj!

   Azzal folytatta az útját. Mielőtt feltéphette volna az ajtót, megragadtam a csuklóját. Nem mintha lett volna erőm visszatartani őt, de erre annyira nem számított, hogy mégis sikerült. Egy pillanatig csak bámultunk egymásra, aztán gyorsan letéptem a fogasról az egyik bőrkabátját, és a kezébe nyomtam.

-          Azért ne egy szál alsógatyában rohangálj, lehet, hogy nincs komoly baj – mosolyodtam el bátorítóan.

-          Annie, ne beszélj hülyeségeket. Baj van.

   Mély levegőt vett, és kilépett a hűvös éjszakába.

korábban

   Szirénázás. Autóajtók csapódása. Cipőtalpak csikorgása. Ennyi elég volt, hogy felpattanjon a szemem. Sóhajtva nyújtóztam ki, a térdem Finnick forró bőrének ütközött. Vártam egy pillanatot, de ő nem ébredt fel.

   Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam. Az ablakon piros és kék fények szűrődtek be, a nyalábok egyre élesebben rajzolódtak ki a szemem előtt.

   A lábaimat átvetve az ágyon ugrottam fel, és az ablakhoz támolyogtam. Egy kicsit még mindig kótyagos voltam, mint ébredés után általában. Megmarkoltam az ablakpárkányt, és kíváncsian kikémleltem. A szívem majd kiugrott a helyéről.

   A szemben lévő ház előtt egy mentőkocsi állt – ilyen csak a Győztesek Falujában élőknek, és a pénzeseknek állt rendelkezésére.

-          Mags… - suttogtam. A mentősök egy hordággyal siettek be az ajtón.

-          Annie, mit csinálsz te ott?

   Ijedten fordultam meg. Finnick a szemeit dörzsölgetve ült az ágyban, fejét félrebillentette.

-          Azt hiszem valami nincs rendben – mutattam ki az ablakon.

-          Tényleg? – Úgy pattant fel, mintha teljesen kipihent lett volna. – Hogy érted?

   Az ablakhoz érve azonban mindent megértett. Az arca először elkomorult, majd amikor egy másodperc múlva felfogta a helyzetet, rémülten elkerekedett a szeme.

-          Basszus! - És már rohant is ki a szobából.

két órával később

   Hihetetlenül hideg volt a keze. Az ujjaim rákulcsolódtak, ahogy csak bírtak, a bőrét cirógatták.

   Hát ennyi volt.

   A mentőautó már majdnem elszáguldott, amikor odaértünk, alig tudtuk kikönyörögni, hogy mi is beszállhassunk, de nem akarták húzni az időt, így végül kaptunk helyet, a vezetőfülkében.

   Finnick nagyon zaklatott volt. Alig akarták elárulni, hogy mi történt, ami nagyon felhúzta.

   Most itt ültünk, a kis kórház egyik várótermében. A bökkenő csak az volt, hogy már nem vártunk. Miután behozták az idős asszonyt, minket ide vezettek be. Finnick természetesen újra balhézott, de most már én magam állítottam le.

   Amennyit megtudtunk az egészről, messze nem volt elég: Mags rosszul lett, de még volt annyi ereje és lélekjelenléte, hogy hívja a mentőket. Hiába.

   Átöleltem, arcát a vállamba mélyesztette. Egyre szaporábban vette a levegőt, ahogy az egész teste, minden porcikája kezdte felfogni az igazságot. Már nem tudták megmenteni.

   Mags Finnick mentora volt a hatvanötödik Éhezők Viadalán, tíz éve. Azalatt az idő alatt szoros, mondhatni nagymama-unoka kapcsolat alakult ki közöttük. Miután megnyerte a Viadalt, Finnick kötelességének érezte, hogy segítsen volt mentorának: gondozta a kertjét, bevásárolt neki, és sokat volt vele. Persze később erre már egyre kevesebb ideje maradt, a rajongói miatt.

   Ez a kötelék még jobban megerősödött köztük, amikor Finnick anyja gyilkosság áldozata lett, az apja pedig a fiát hibáztatta ezért. Megtagadta, hogy valaha is született volna gyereke. A fiatal Finnick ezzel jóformán mindkét szülőjét elvesztette, de Mags még ott volt neki.

   Szorosan bújtunk össze. Én is szerettem Mags-et, hiszen Finnick miatt sokat voltam vele. Volt, hogy rábízott, ha hirtelen vissza kellett mennie a Kapitóliumba. Az évek alatt velem is kezdett úgy viselkedni, mintha csak az unokája lennék. Én pedig hálás voltam ezért.

   A sírás a torkomat fojtogatta, de inkább megpróbáltam visszatartani. Most nekem kellett erősnek lenni.

   Azelőtt láttam párszor könnyezni Finnicket; legtöbbször amiatt, hogy már elege van abból, amit művelnek vele a Kapitóliumban. Igen, az élete mindig is tele volt olyan dolgokkal, amik szörnyen megviselték belül, és az állandó megfelelési kényszer is ide tartozott. De azok csak kis, visszatartott könnyek voltak.

   A válla rázkódni kezdett, az arca forró volt és nedves. Az ujjaim hegyével a haját simogattam, de nyugtatgatni nem próbáltam meg.

-          Ez nem lehet igaz – suttogta remegő hangon. A homlokát erősen a kulcscsontomnak nyomta,

ujjai görcsösen kapaszkodtak belém. Olyan kicsinek látszott most, amilyennek talán még sohasem. Sebezhetőnek.

   Azt hiszem, ha bárki más látta volna őt, a „nagy” Finnick Odairt abban a pillanatban, megváltozott volna róla a véleménye. Talán gyengének, de inkább másnak gondolták volna. Nagyon másnak.

Két hónappal később

   A forró homok egyszerre égette, és csiklandozta a talpam. A szél elég durván lebegtette a szoknyám, én pedig kitártam a karjaim. A horizonton már látszottak a fekete viharfelhők, és a levegő is azt a jellegzetes, nehéz szagot hordozta. Hátrapillantottam a vállam fölött.

   Finnick kényelmes, lassú tempóban követett, bár még így is nagyon hamar beért – ilyen hosszú lábakkal nem is csoda.

   A kezét felém nyújtotta, én pedig elfogadtam. Egymásba kapaszkodva indultunk tovább. Nem szóltunk semmit, mert nem volt rá szükség. A vihar már nagyon közel járt; a szél süvítő hangján kívül semmi sem hallatszott az utcákon.

-          Lassan el kéne indulnunk, nem? – Nem fordult felém, a tengert bámulta. Nagyot nyeltem.

-          Valami baj van? – kérdeztem lágyan. Az ujjaim kicsit erősebben kulcsolódtak az övéire.

-          Baj? – nevetett fel halkan, de a hangja mintha remegett volna. – Nem, nincs.

   Persze nyilvánvaló volt, hogy van valami. Az út hátralevő részét csendben tettük meg, és épp hogy beléptünk az ajtón, az ég leszakadt.

   Az egész házat betöltötte az a hirtelen jött hűvösség, amit a vihar szokott hozni magával. Megdermedtem, és füleltem. A vízcseppek úgy kopogtak a tetőn, mintha majd két mázsásak lennének. Az első villám hirtelen, dörgés kíséretében villant fel, olyan hangosan, hogy összerezzentem.

   Nem magától a vihartól féltem, hanem a hirtelen, éles hangoktól. A dörgés például mindig az ágyú hangjára emlékeztetett az Arénában, ami tudatta velünk, ha meghalt egy kiválasztott. Több tucatszor ébredtem már arra halálra rémülten, hogy valami puffant a házban, éppen ezért vihar alatt sem  voltam képes soha elaludni.

   Finnick meleg keze váratlanul érintette meg a csupasz vállam. Karjai a derekam köré fonódtak, a homlokát a tarkómnak támasztotta.

-          Tudom, hogy valami nincs rendben – mondtam dacosan.

   Egy percig csak csendben álltunk ott. Éreztem a lélegzetét, ahogy a tarkómon keresztül lefut a gerincemen, és ettől valahogy furcsa nyugalomérzet töltött el. Kis idő után szólalt csak meg:

-          Gyere, beszéljük ezt meg egy… Egy jobb helyen. – Azzal megfogta a kezem, és maga után húzott, egyenesen a nappaliba. Leült az egyik kényelmes kanapéra, engem pedig maga mellé vont.

    Kérdőn néztem rá.

-          Finn…?

-          Annie, ugye tudod, hogy hamarosan vissza kell mennem?

-          A Kapitóliumba? Igen…

   Lesütötte a szemét. Ezt az időszakot már túléltük kétszer, és sosem volt könnyű. Habár tudtunk beszélni telefonon, de az nem ugyanaz…

-          Ne aggódj. – A kezem a csuklójára csúszott, majd le a kézfejére. – Ezen is túl leszünk, ugyanúgy, mint ezelőtt.

-          Biztos vagy benne?

   Felsóhajtottam, de a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy a karjaim a nyaka köré fonódnak. Hangosan kifújta a levegőt, meleg lehelete végigfutott a vállamon. Még közelebb húzott magához, a szívverésem felgyorsult. Örökre így akartam maradni.