7. rész

   Egy madár szállt fel hirtelen a sűrűből. Ijedten torpantam meg, a szemem és az orrlyukaim kitágultak. Nehéz volt lenyugodni, az Első és Második Körzet kiválasztottjai bárhol lehettek.

   Az éjszaka sötétje fekete kupolaként borult az aréna fölé, és váratlanul megszólalt a himnusz. Hiába voltam biztonságtalan helyen – pont egy tisztás szélén -, újra megálltam. Látni akartam az arcát, ahogy ünnepélyesen kivetítik. Először a Harmadikból jött lányt mutatták, aztán rögtön jött ő. De a látványtól felsikkantottam. A haja tiszta vér volt, ahogy az egész arca is, szemei üvegesen bámultak.

   A hajamba mélyesztettem az ujjaim, és szinte téptem. Össze kellett szorítanom a fogaim, hogy ne zokogjak fel hangosan. De miért láttam őt így? Miért?

   Le kellett kuporodnom, nem bírtam tovább állva. Az ujjaimra meredtem, de azonnal hátra is estem: a két kézfejemről csöpögött a vér, olyan volt, mintha egy piros festékkel teli vödörbe mártottam volna. Rémülten, halkan nyöszörögve kezdtem őket rázni, de hasztalan volt. Kétségbeesett mozdulatokkal törölgettem a fűbe, a ruhámba, de semmi sem történt.

   Már nem tudtam visszatartani a zokogást. Az ujjaim a számra szorultak, és remegve próbálták bennem tartani a kitörni készülő könnyeket.

   A hirtelen jött ágyúdörrenéstől talpra ugrottam, és kilőttem. Esetlenül rohantam a fák közé, miközben a torkomból állatszerű hangok törtek elő. A jobb vállamat ekkor valami hátrarántotta. Hangosan sikítottam fel, és hanyatt estem, egyenesen a földre. Felnéztem, de csak egy fenyő törzsének rohantam neki. A földhöz lapultam, de az egész testemet zokogás rázta. Keresnem kellett egy helyet, ahol lenyugodhatok. Azonnal.

   Feltápászkodtam, és akkor hirtelen megpillantottam. Egy faágról lógott egy vékony kötélen, és lassan forgott, mintha frissen akasztották volna fel. Kole feje volt. Hátratántorodtam, nekiesve egy újabb fának. Megőrültem, éreztem, az egész testemben. Nem igaziak, csak képzeled, nyugodj le, Annie – szűrtem a fogaim között, miközben leroskadtam a földre, és összegömbölyödtem. Újra megszólalt az ágyú.

   Zihálva, verejtékben úszva ébredtem. Arról az éjjelről álmodtam, amikor az egész kezdődött. Amikor először kezdtem el furcsaságokat látni, olyan dolgokat, amik aztán utána majdnem egy évig kísértettek.

   Szörnyen önzőnek éreztem magam, amikor óvatosan megráztam Finnick vállát, annak ellenére, hogy látszott rajta, őt is rémálom gyötri.

   A szemei riadtan pattantak fel, de hirtelen megnyugodott, amikor látta, hogy csak én vagyok az. Közelebb csusszant hozzám, és hangosan felsóhajtott.

-          Nem tudsz aludni?

   Megráztam a fejem, mire még közelebb csúszott, és a kezét a hajamra téve megcsókolta a homlokom. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a lábaink összegabalyodjanak.

-          Te is rosszat álmodtál – mondtam halkan.

-          Nagyon rosszat. Nem tudom, vissza tudok-e aludni…

   Egy pillanat múlva jöttem rá, hogy ha nem ébresztem fel, akkor talán – ha nyugtalanul is -, de végig tudta volna aludni az éjszakát. Újra elfogott a bűntudat.

-          Kole-t láttam – böktem ki hirtelen. Finnick feltornászta magát, és az ágytámlának dőlt.

-          Anns, az autóban befogtad a füled. Megint…?

   Az ajkaim megremegtek. Valóban hallottam valamit, ami majd megőrjített, ami majdnem szétrepesztette a fejem.

-          Azt hiszem… - válaszoltam halványan.

   Finn kinyúlt, és a fülem mögé tűrt egy kósza tincset. Láttam a szemében a csalódottságot, de megértettem. Évekig tartott, amíg sikerült szinte teljesen meggyógyulnom, és tudom, hogy Finnick sokat szenvedett az elején. És azt is megértettem, hogy félt. Félt, hogy az utolsó héten, amikor együtt lehetünk, már nem leszek egészen önmagam. Magamban megfogadtam, hogy küzdeni fogok ellene.

-          Aggódom érted. Amiatt, hogy hogy fogod bírni ezt az egészet.

-          Egyértelmű, hogy sehogy. Nem tervem megnyerni ezt a Viadalt, Finnick.

   Finnick szinte ingerülten nézett le rám. Aztán hirtelen újra meglágyult az arca, de a hangja szigorú volt.

-          Ne menjünk bele ebbe, semmi értelme. Lehet egy nem ide illő kérdésem? – Felemeltem a fejem, és bizonytalanul bólintottam. – Mondd, Annie… Szerelmes voltál a társadba?

   Leesett az állam. A témaváltás túl váratlan volt. Vajon mennyi ideje járhatott ez a kérdés a fejében? Lehet, hogy már évek óta? Egy kis ideig csak elkerekedett szemekkel bámultam Finnicket, mint akit rajtakaptak valamin. Ezen még sosem gondolkodtam el, de hirtelen nem is értettem, hogy miért érdekli ez őt. Kole-ra gondoltam, akit már a Viadal előtt ismertem, és aki olyan kedves volt velem mikor kiválasztottak minket. Aki legalább arra meg tudott tanítani abban a pár napban, hogy hogy emeljek föl egy baltát, és aki a szövetségesem lett az arénában. És akire annyira fáj visszagondolni a mai napig. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.

-          Ez miért fontos? – Éreztem, hogy elpirulok, hogy zavarba jövök. Finnick nem válaszolt, a szemében gyanakvást véltem felfedezni. – Úgy beszélsz, mintha még élne… Egyébként, nem! Legalábbis, azt hiszem. Csak felnéztem rá! – A válaszom kicsit ingerültebbre sikerült, mint akartam.

-          Nem értem, miért vetted támadásnak a dolgot.

-          Mert úgy kérdezted! – csattantam fel. Az idegességtől zihálva kezdtem venni a levegőt, Finnick pedig meglepetten bámult rám.

   Nem fogtam fel azonnal, hogy milyen stílusban válaszoltam. De amikor megtörtént, a számra szorítottam a kezem, talán azt remélve, hogy a tenyerem visszaszívhatja az egészet. Éreztem, hogy megbántódott, láttam rajta.

-          Nem így szántam, bocsánat, én… Ki kell szellőztetnem a fejem. Nem bírom.

   Azzal felpattantam, és kiviharzottam a fülkéből, még mielőtt Finnick bármit is szólhatott volna. Reménykedtem, hogy utánam jön, de nem tette.

   Egy ablak után kutattam, amit ki lehet nyitni, amin ki lehet hajolni. Azonban hiába rángattam bármelyiket is, azok zárva voltak. Végül abban a kocsiban kötöttem ki, ahol a falon egy hatalmas plazmatévé volt fellógatva, középen pedig egy igen kényelmesnek tűnő, lila kanapé terpeszkedett. Valószínűleg itt nézték meg az aratások ismétléseit.

   Felkapcsoltam a villanyt, és már majdnem lehuppantam a kanapéra, amikor valami felmordult. Ijedten ugrottam félre, majdnem lerántva egy vázát a dohányzóasztalról.

   A kanapéról Marcus ült fel, még mindig morogva, összeszűkített, álmos szemekkel. Ásított egy hatalmasat, majd lassan észrevett. A meglepett pislogásra nem sok mindent tudtam mondani, csak bámultam rá.

-          Hát te? – szólalt meg panaszos hangon, és lerúgta magáról a takaróját. – Majdnem rám ültél!

-          Fogalmam sem volt, hogy maga hobbiból kanapékon alszik… - tettem karba a kezeim.

   Marcus a szemeit dörzsölgette, és bosszúsan nézett rám.

-          Szóval? Adjam át a kanapét, ezt akarod?

-          Legalább menjen arrébb, hogy bekapcsolhassam a tévét!

-          Miért, Odair nem sorolta fel a kiválasztottakat?

-          A saját szememmel akarom őket látni. – A hangomból sütött az ingerültség, pedig nagyon próbáltam rejtegetni. Marcus kelletlenül csúszott arrébb.

   A kezembe vettem a távirányítót, és már nyomtam volna le a visszajátszás gombot, amikor hirtelen zokogás kezdte el rázni a vállam.

   Marcus felém tartotta a pohár vizet, én pedig szipogva elfogadtam. Nagyon szégyelltem magam. Tudtam, hogy most szánalmasnak tűnök, gyengének, habár ezt már az aratáson is bemutattam… A mentorom szemei fáradtan, és egy kicsit kíváncsian fürkésztek. Nem mertem ránézni, csak a hideg vizet szürcsölgettem.

-          Szóval? – kérdezte aztán. – Tudok valamit segíteni?

-          Dehogy tud. – A hangom megremegett, szóval inkább csendben maradtam.

-          Hát – kezdte, és az egyik lábát szórakozottan a kanapéra emelte. – Azért vagyok mentor, hogy ha kell, akkor mentoráljalak. Vagy nem ilyen jellegű a probléma?

   Erre nem tudtam mit mondani, mert magam sem tudtam, mi a probléma. Nem azért, mert nem volt ott, hanem mert egy időben annyi minden összejött, hogy már számon tartani sem tudtam. Nagy levegőt vettem.

-          Meg fogok halni – mondtam fojtott hangon, szinte beletörődően. – Félek az arénától, félek a többiektől, és féltem Finnicket. Talán ő is meghal… Sőt…

   Marcus egy kis ideig emésztette a szavaim, és csak azután válaszolt:

-          Miért vetted a fejedbe, hogy meg fogsz halni?

   Ködös tekintettel meredtem rá. A szemeimet újra elhomályosították a könnyek, de összeszorítottam a fogam, és most nem fakadtam sírva.

-          A bolond lány, aki egy tőrt sem tud rendesen használni, ráadásul most a Kapitólium nőit is magára haragítja azzal, hogy együtt van Finnick Odairrel. Ez tényleg biztató! Ráadásul teljesen függ tőle, és ha nélküle kéne tovább élnie, az még a halálnál is rosszabb lenne. Igen, azt hiszem nincs okom az aggodalomra.

-          Tudod mit látok?

   Sötéten néztem rá, az ujjaim a poharat szorították. Legszívesebben elroppantottam volna.

-          Egy fiatal nőt, akinek komoly problémái vannak önmagával, meg úgy mindenkivel. Próbálja ellökni magától a segítséget, de anélkül teljesen elveszik, nem tud boldogulni. Baja van az egész világgal, és legszívesebben most is a fejemhez vágná azt a poharat, mert azt hiszi, direkt gúnyolódom rajta. Régen más voltál.

-          Maga nem ismer engem – mondtam sötéten.

   Megvonta a vállát, azzal felnyalábolta a takaróját, és elindult a fülkéje felé.

-          A helyedben elgondolkodnék ezen, mielőtt túl késő lenne.

   A tévé fekete képernyőjét bámultam, és hallottam, ahogy egy ajtó csapódik. A düh egyre erősebben lángolt fel bennem, és olyan erősen rámarkoltam a pohárra, hogy az ujjaim belefájdultak.

   Marcus szavai visszhangoztak a fejemben, és halk nevetéstől rázkódtam meg. Milyen furcsa! Itt vagyok én, akinek sosem jó semmi, és még a hangulata is félpercenként változik. Zseniális.

   Úgy döntöttem, visszaindulok, habár féltem a Finnel való találkozástól. Mindenesetre előre kitaláltam, hogy hogyan fogok bocsánatot kérni, és egy hosszú monológot előadni a bennem kavargó ezernyi érzésről.

   Halkan nyitottam ki az ajtót, abban reménykedve, hogy Finnick már alszik, azonban nem így volt. Az ágyon ült, törökülésben, arcát a kezébe temetve. Felemelte a fejét, és intett, hogy menjek oda mellé. Merev léptekkel indultam meg, és örömmel nyugtáztam, hogy Finn mosolyog. Még ha csak halványan is.

-          Tudod, hogy mennyire tudlak hiányolni negyed óra alatt? – kérdezte, és magához húzott. Örömmel bújtam hozzá.

-          A hirtelen hangulatváltozásaimat is? – dünnyögtem a vállába.

-          Aha, elvégre hozzád tartoznak. Figyelj, átgondoltam, és tudom, hogy most nehéz neked. Néha nagyon máshogy viselkedsz, de ígérem, hogy segíteni fogok.

-          Én pedi… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert Finnick hirtelen a tenyerébe fogta az arcom, és gyengéden megcsókolt.

   Felemeltem a kezem, hogy eltaszítsam magamtól, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Talán ez volt az, amivel megpecsételte az előbbi kijelentését, nem tudom.

-          Soha ne tegyél nekem olyan ígéretet, amit nem tudsz majd betartani – mormolta, és újra megcsókolt.