8. rész

Hahó!

Mint látjátok, új design került fel az oldalra, ami Lala munkája. Nagyon köszönöm neki mégegyszer, nélküle sehol sem lenne ez a blog!   

   Amikor reggel felébredtem, már egészen közel jártunk a Kapitóliumhoz. Finnick szokatlanul derűsen viselkedett a reggelinél, ami a többiekre is átragadt, így egy nevetős beszélgetést ülhettem most végig, természetesen síri csendben. Nem voltam képes vidámságot tettetni, ezért mogorván majszoltam a reggelim.

   Nem sokkal később az egyik kísérőnk szólt, hogy negyed óra, és befutunk. Thelda riadtan eszmélt rá, hogy nem vagyunk felkészülve; Finnick megint nem borotválkozott, én pedig nem voltam kifestve. Bertine leintette az izgatott nőt, és közölte vele, hogy negyed óra már nem sok mindenre elég, hiába siránkozik. Magamban elmosolyodtam ezen. Finn mentora kezdett egyre szimpatikusabb lenni a szememben.

   Miután Thelda bekísért a szobámba, hogy gyorsan átbeszélje velem az enapi teendőimet, és felvetesse velem a ruhám, Finnick lépett be.

-          Finnick! – rikácsolta Thelda. – Nem hiszem el, hogy nem voltál képes megborotválkozni!

   Ő csak fáradtan elmosolyodott, a tekintete rám siklott.  

-          Hű – mondta, a kezét zsebre dugva. – Gyönyörű vagy, Annie.

   Végignéztem magamon, mialatt Thelda füstölögve karba tette a kezét, és villámló szemekkel bámult Finnickre. Egy különösen rövid, korallszínű miniszoknya, és egy hófehér, letisztult szabású felső volt rajtam.

-          Jaj, még a hajadat is meg kéne csinálnom! – siránkozott a körzeti megbízott, és kezébe fogta az egyik enyhén hullámos tincsem.

-          Nyugodj már meg, Thelda, ezzel csak magadnak ártasz – mondta Finnick, már-már szelíden. – Tökéletesen néz ki mindenféle fodrászati csodák nélkül is.

   A vonat alig érezhetően lassítani kezdett, én pedig felpattantam az ágy széléről, és az ablakhoz sétáltam – vagyis inkább imbolyogtam, a hét centis magassarkúban -, és kikémleltem.

   Elkerekedett a szemem. A Kapitólium ugyanolyan furcsa, és csillogó látványt nyújtott, mint amilyenre emlékeztem. Az épületek fényes, különböző színű márványokból, és mindenféle értékes anyagokból készültek. Irodaházak, hivatalos létesítmények voltak főleg ebben a városrészben, az állomáséban. Ez a város leírhatatlanul más volt, mint a Negyedik Körzet. Luxus, ez volt az első szó, ami eszembe jutott róla. Finnickre sandítottam, aki eközben mellém jött, de ő egyáltalán nem volt elragadtatva. Persze, hiszen az elmúlt években sokszor járt itt.

-          Üdvözöllek a csodák városában, Annie Cresta – mondta alig hallhatóan, úgy, hogy még mindig az ablakra nézett.

   Amikor nagy nehezen lekászálódtam a vonatról, azonnal vakuk ezrei villantak az arcomba. Theldát követtem, aki előttem libbent végig a kordonok között. Magamban szinte csodáltam érte, hogy abban a hatalmas sarkú cipőben hogy képes ilyen finoman közlekedni.

   Az emberek szinte megbolondultak a látványunktól. Kiáltozták Finnick nevét, próbáltak átnyúlni a kordonon, megérinteni őt. Akik mellett elmentem, azok is hevesen integettek, és kiabáltak. Éreztem, hogy elvörösödöm, és inkább Thelda hátát figyeltem.

   A fotósok olyan erőszakosan próbáltak lekapni minket, hogy szinte egymást taposták, nem törődve semmivel. A helyzet annyira fájdalmasan ismerős és kellemetlen volt, hogy kezdtem komolyan megijedni. Hátrapillantottam Finnick felé, aki viszont vigyorogva integetett a tömeg felé, és véletlenszerűen rákacsintott pár szerencsés nőre, akik hangosan sóhajtozták a nevét. Megfeszítettem az állkapcsom, és felszegtem az állam. Nem, ez az egész nem befolyásolhatott, most jó benyomást kellett tennem. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, bár integetni képtelen voltam.

  

  A lakosztályunk hatalmas volt. Két gigantikus szoba, a kiválasztottaknak, és egy nagy tér középen, ami az étkezőt, konyhát és nappalit foglalta magába. Jó érzéssel töltött el, hogy legalább az utolsó napokat háborítatlanul, kettesben tölthetjük Finnickkel.

   Hamarosan megérkeztek a stylistjaink és a felkészítő csapataink. Az én öltöztetőm egy nyurga, szőke hajú fiatal férfi, akinek a hangja furcsán magas. Narancssárga öltönyt viselt, és szűk, fehér csőnadrágot.

-          Noah Rider – nyújtotta felém a kezét, és rám mosolygott. – Neked nem kell bemutatkozni – tette hozzá.

   Engedelmesen bólogattam, aztán sorban bemutatkoztak a sminkeseim. Nem vettem a fáradságot, hogy megjegyezzem a neveiket, és reméltem, hogy nem lesz szükségem később rájuk.

   Thelda érkezett meg, Finnick-kel, a mentorainkkal, és a többi sminkessel az oldalán.

-          Holnapután jön is a megnyitó! – csapta össze a kezeit, aztán szigorúan Finn borostás arcára pillantott. – Azt tüntesd el – mondta neki hűvösen, és kitipegett a lakosztályból.

-          Mi lesz a dolgunk addig? – fordult Finnick Bertine felé. A nő megvonta a vállát.

-          Azt hiszem semmi. Sok idő, amíg a Tizenkettesek is befutnak, addig majdnem azt csináltok, amihez kedvetek van.

-          Értem – sóhajtotta, és várakozva nézett rám. Talán azért, hogy mondjak valamit. Én azonban továbbra is csendben maradtam.

-          Rendben – mondta Marcus, és intett a többieknek. – Hagyjuk őket magukra, úgy is sok elintéznivalónk van.

-          Ami azt illeti, szeretném levenni a méreteket Annie-ről. Hogy nekikezdhessek a ruhájának.

   Finnick felvonta a szemöldökét, én pedig megköszörültem a torkom.  – Persze, nyugodtan.

-          Miért van erre szükség? – szólalt meg hirtelen Finn. – Rólam se vettek…

-          Te most viccelsz? – mordult fel bosszúsan Marcus, és megfordult, jelezve indulási szándékát. – A te ruhaméreteidet még az újszülöttek is ismerik a Kapitóliumban.

   A két férfi dühösen bámult egymásra. Az egésznek a sminkesek kínos csendben végrehajtott távozása vetett véget, akikkel együtt a mentoraink is elhagyták a lakosztályt. Finnick alig hallhatóan egy szót mormolt, ami rímelt arra, hogy lakhely. Bosszúsan forgattam meg a szemem, és Noah felé fordultam.

-          Rendben. – Szegény stylist meglehetősen zavarba jött, talán Finnick gyanakvó pillantásai miatt.

-          Kérlek, menj ki – fordultam hozzá, és szelíden megérintettem a karját. Ő szinte vádlón meredt rám, de elindult. Láttam rajta, hogy újra megsértődött.

-          Ha megkérhetlek… - Noah felemelte a mérőszalagját. – És amúgy is meg kell néznem a tested, tudod, a ruha miatt.

   Bólintottam, és lassan vetkőzni kezdtem. Kicsit elbizonytalanodtam, amikor már csak fehérneműben álltam előtte, de azért folytattam. A testem kifejezetten fázott, mikor minden lekerült, de megpróbáltam nem kimutatni, amit érzek.

  

   Miután a stylist elment, végre kicsit egyedül maradhattam. Lusta voltam visszaöltözni, és tudtam, hogy senki sem fog visszajönni, így csak fehérneműben ültem le a kanapéra, hogy bekapcsoljam a tévét. Miután megszoktam a hirtelen jött hűvös érzést, már nem is fáztam, sőt, kellemes volt. És végre meg tudtam nézni az aratások ismétléseit, amire tegnap este nem volt lehetőségem.

   Nem kötött le annyira a dolog, mint vártam. Folyamatosan belepörgettem, és kifejezéstelen arccal bámultam az ellenfeleimet, akikkel holnapután már találkozom is. A felhozatalt elnézve újra megjegyeztem magamban, hogy meg fogok halni. Kifejezetten hozzászoktam már a gondolathoz.

   Motoszkálás hangjára fordítottam a fejem a konyha felé. Finnick volt az, épp a hűtőbe hajolva. Felsóhajtottam, és eltökéltem magamban, hogy minél előbb elásom a csatabárdot.

-          Ne duzzogj, kérlek – szólaltam meg úgy, hogy épp hogy csak meghallja. Persze nem válaszolt, csak becsapta a hűtőajtót, de legnagyobb meglepetésemre leült a kanapéra, kezében valami élénk színű gyümölccsel.

-          Bármikor benyithat valaki – mondta kissé hűvösen. – Nem kell több embernek is sztriptízt adnod.

-          Neki ez a munkája, ezt neked jobban kéne tudnod, mint nekem. – Kinyújtottam felé a kezem, de ő még mindig makacsul ellenállt. – Miért viselkedsz így? Vagy mire gondolsz egyáltalán? Hogy Noah valami perverz mocsok, aki stylist-nak adja ki magát, hogy direkt engem megnézhessen ruha nélkül?

-          Egyszerűen nem tetszik, hogy valaki így lát. – A hangjából már hiányzott az él. – Szerintem ez tök jogos.

-          Nem, nem az. Ennyi erővel én is lehettem volna veled bunkó, mert megfektetted a fél Kapitóliumot. De mégsem tettem, mert nem volt más választásod.

   Ez betalált. Látszott, hogy elgondolkodik rajta, hogy rájön, igazam van. Természetesen azonnal bűntudatom lett. Abbahagyta az evést, és végre rám nézett.

-          Igazad van – mondta végül szárazon, és fáradtan hátradőlt. - De attól még nem tetszik.

-          Jaj, ne haragudj már!

-          Vegyél fel valamit, nem tudok így komoly lenni – mondta, az arcán pimasz vigyor jelent meg.

   Később Thelda jött át, leginkább hozzám. Négy pár ormótlan sarkú cipőt hozott magával, ráadásul az egyik telitalpú volt. Iszonyattal teli tekintettel bámultam rájuk, Finn pedig a hátam mögött kuncogott.

-          Finnick, most már hagynál minket gyakorolni? Nagy hiányosságokat kell kipótolnom!

-          Mostanában mindenki meg akar szabadulni tőlem – tárta szét a karjait, és már indult kifelé, amikor még megtorpant, és rám kacsintott. Úgy kuncogtam fel, mint egy idétlen tini. 

   Thelda a szemeit forgatva nyomta a kezembe az első pár cipőt, amelyiknek a sarka „csak” hét centis volt. A számat húzva gyömöszöltem beléjük a lábam, és kérdőn pillantottam fel.

-          Fel tudsz állni benne anélkül, hogy megkapaszkodnál valamiben? – kérdezte, a hangjában türelmetlenség csengett.

-          Nem – vágtam rá, mire türelmetlenül felém nyújtotta a karját.

   Körülbelül másfél órát szenvedtünk, mire az összes cipőt végigpróbáltam, és végre elfogadhatóan néztem ki járás közben. Thelda már eléggé felpaprikázta magát a szerencsétlenségemen, engem viszont nem érdekelt. Inkább nevettem, ezzel próbáltam oldani a feszültséget, na meg a lábamba nyilalló fájdalmat.

   Később Finnick körbevezetett az épületben. Nem mintha annyira lett volna hozzá kedvem, de jobb volt, mint a lakosztályunkban rohadni. Leültünk a közös étkezőben, és azonnal megrohamoztak minket az avoxok. Itallapokat hoztak, de nekem az teljesen kínai volt, szóval Finn választott helyettem is. Pár perc múlva ki is hoztak valami hatalmas, színes löttyöt, a tetején gyümölcsökkel.

-          Ez mi? – kérdeztem gyanakvóan, bár hihetetlenül jól nézett ki.

-          Koktél – mondta Finn, és szürcsölni kezdte a sajátját.

-          Ugye nincs benne alkohol? – Magam is meglepődtem, mennyire nem bízom ezekben a kapitóliumi cuccokban.

-          Tudom, hogy nem bírod, szóval ebben nincs.

   Nos igen, ez a lötty valami elképesztően finom volt. Nem tejes volt, mint a turmix, emiatt sokkal frissítőbb is. Melegség töltött el, hogy Finnick ilyen jól ismeri az ízlésem. Felnéztem rá, de az arca hirtelen egész más színt öltött. A szája résnyire kinyílott, a szemöldökeit pedig összevonta. Óvatosan pillantottam hátra a vállam fölött, de gyorsan el is kaptam a tekintetem.

   A terembe a testvérpár, Cashmere és Gloss lépett be, feltűnően jókedvűen. Finnick állkapcsa megfeszült, és higgadtan rám nézett.

-          Szerintem ide fognak jönni, ne ijedj meg tőlük. Kicsit hangosak, de ennyi.

   Bólintottam, de igenis megijedtem. Finn gyanúja pedig beigazolódott.

-          Odair! – kiáltott fel Gloss, és Finnickhez lépett, mire ő felállt, és egy férfias kézfogással kísérve örömöt színlelt. – Zavarunk? – kérdezte, és rám sandított. A szemei azonban egy kicsit mintha túl sokáig időztek volna rajtam.

-          Attól függ – mondta Finnick, és visszaült. Cashmere kihúzta a mellettem levő széket, és kezet nyújtott.

-          Cashmere. – A hangja udvarias, és visszafogott volt.

-          Annie. – Próbáltam a lehető leghiggadtabb hangon válaszolni, ami nem volt túl könnyű.

-          Szóval a kis Annie Cresta – dőlt hátra Gloss, és intett az avoxoknak, hogy inna valamit. – Rég láttunk. És már nem is vagy olyan kicsi.

   Lesütöttem a szemem, mert a férfi szemei olyan szorgalmasan fürkésztek, hogy szinte meztelennek éreztem magam. Finnick is észrevette, mert a keze ökölbe szorult, és kissé ellenségesen méregette Glosst.  

-          Milyen volt az út? – próbálta oldani a helyzetet Cashmere, aki a kérdést inkább nekem címezte.

-          Kényelmes – mondtam félénken, és arra gondoltam, hogy lehet ilyen hülye kérdést egyáltalán kigondolni, nem hogy feltenni.

-          Az, viszont nekünk most mennünk kell. – Finnick felállt, kezében a koktéljával, és sürgetően pillantott le rám. – Azt hozd nyugodtan!

   Azzal én is felkaptam a magam italát, és Finn után eredtem.

-          Majd találkozunk! – intett a testvéreknek úgy, hogy hátra sem nézett. Én viszont igen, az arcuk nem kis meglepődést tükrözött.

   Miután kellően távol értünk, megtorpant, és jelentőségteljes tekintettel rám meredt.

-          Ez a segg már szinte rángatta le a ruhát rólad a szemeivel! Nem hiszem el…

-          Észrevettem – mondtam kissé szárazon.  

-          Ne bízz benne, rendben?

   Bólogattam, de közben hitetlenkedve néztem rá. Nem hogy Glossban, de még a kiképzőkben sem fogok megbízni.