12. rész

Sziasztok!
Igen, találtam wifit, szóval gyorsan ki is rakom a következő részt :) A nyaralás alatt is szorgosan termelem a fejezeteket, és tényleg igyekszem majd itt lenni a következő napokban.

 Bőr érintése a bőrön. Ez volt az első érzés, amit beazonosítottam. Óvatosan nyúltam ki a kezemmel, és megbizonyosodtam. Bőrt fogtam, forró bőrt.

   A pillantásom az éjjeliszekrényen csücsülő digitális órára csúszott. Hajnali öt. Vigyázva helyezkedtem úgy, hogy magam mellé lássak. Finnick mellettem feküdt, összegömbölyödve. Az ajkaim mosolyra húzódtak, és visszabújtam. Az alkarja még mindig csupasz hátamnak nyomódott, a szája résnyire szétnyílt. Milyen nyugodtnak tűnt így!

   Megragadtam a takarót, és óvatosan magunkra akartam húzni, amikor Finn szemhéjai felpattantak. Egy pillanatig meglepetten bámult, aztán a torkából valami megkönnyebbült hang szabadult ki.

-          Szia – suttogtam hunyorogva.

-          Istenem! Nem tudod, mennyire megijesztettél tegnap este!

   A halántékomhoz nyúltam, ahogy megpróbáltam felidézni az órákkal ezelőtt történteket. Segélykérően néztem fel Finnre.

-          Nem emlékszel? – kérdezte, kicsit meghökkenve.

-          Nagyjából… De annyi minden történt… El sem hiszem, hogy ezek mind egy este…

-          Hát igen. – Felemelte a kezét, és puhán a fülem mögé tűrte a hajam. – Sajnálom, hogy úgy beszéltem veled. Nem gondoltam komolyan.

-          Nekem kell bocsánatot kérni.

-          Nincs igazad. – Halkan felnevetett, és a homlokát az enyémnek támasztotta.

   A reggeli ma korábban lett felszolgálva, mert a kiképzés előtt a csapat még meg akarta beszélni a stratégiánkat.

   Egyébként teljesen hidegen hagyott ez az egész. Túl fáradt voltam hozzá, és amúgy sem akartam szövetkezni. Finnick aggódva pillantott rám a hatalmas bögre teje fölött, amikor észrevette, milyen kedvetlen vagyok.

-          Szóval… Van valami tervetek? – tért a lényegre Marcus. - Nem ártana kigondolnotok, kiket akartok magatok mellé.

-          A Tizenkettesek, Johanna és a Hármasok. Őket mindenképpen – vágta rá Finnick. – Johanna már le van zsírozva, vele meg sem kéne beszélni.

-          A Tizenkettesek? – szóltam közbe csendesen. – Nem is ismered őket.

-          Nem érdekel, kellenek.

-          Annie, ebben igaza van – mondta Bertine, és megrázta a fejét. – Próbáljatok barátkozni velük.

   Szuper, megint én vagyok az, akit kioktatnak. Elgondolkodva billentettem félre a fejem, és elképzeltem, hogy Katniss-el bratyizom. Nem, ez abszurd.

-          Johanna biztos, hogy biztos? Mármint megszervezted? – vonta fel a szemöldökét Marcus.

-          Persze, de ez amúgy is alap dolog lenne. Barátok vagyunk.

-          Olyan jó látni, hogy a győztesek között barátságok alakultak ki – sóhajtotta Thelda. – És nem ellenségeskedés… Ez olyan szép.

-          Valóban – morogtam alig hallhatóan, és hátra dőltem. Ezek a barátok most lesznek rákényszerítve, hogy kinyírják egymást, Thelda. Készülj!

-          Rajtuk kívül? Tetszett még valaki? – kérdezte Bertine.

-          Annie? – fordult felém Finnick. Haboztam a válasszal, ezen még nem gondolkodtam el. Csak azt tudtam, hogy egységesen félek az összestől.

-          Senki sem – feleltem végül.

-          Remek, akkor úgy látszik Odair-nek kell majd kiépítenie ezeket a kis szövetségeket. Elbírsz plusz egy feladattal? – Marcus hangja élessé vált.

-          Annie is segít majd, csak egy kicsit meg kell nyílnia, akkor majd minden simán megy. De addig igen Gray, elbírok vele.

   Én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy meg fogok nyílni. Viszont az igaz, hogy egy tizenhat éves lány inkább bízik meg egy csendes, fiatal nőben, mint egy harsány férfiban. Tapasztalatból gondoltam ezt. Katniss helyében én is inkább barátkoznék magammal, mint Finnickkel.

-          Megpróbálom – sóhajtottam megadóan. – De nem ígérek semmit.

-          Rendben – válaszolta Finn, és ezzel le is zárult a beszélgetés.

   Tíz perc múlva Noah és Zooey futottak be. Finnick stylistja két dobozt hurcolt a hónalja alatt, míg az enyém védőlepelbe burkolt ruhákat hozott. Thelda szörnyen izgatott lett, minél előbb látni akarta őket rajtunk.

   A fogasokról előkerülő ruhák leginkább kétrészes, ujjatlan búvárruhákhoz hasonlítottak, mellrésznél egy három dimenziós négyessel. A dobozokban magasszárú, fekete bakancsok voltak elhelyezve, amik az otrombaságukhoz képest elég stílusosra sikeredtek.

   Noah sietősen egy magas, szoros copfba kötötte a hajam, majd elküldtek minket átöltözni. A ruha anyaga ismeretlen volt számomra, de biztos voltam benne, hogy hamar megszokom. Belebújva a bakancsba valahogy olyan érzés fogott el, mintha valami kemény harcos lennék. Gyorsan megráztam a fejem, és felfedtem a többieknek a látványt. Finnick még nem végzett, ezért először engem láttak meg.

-          Mint egy igazi harcos! – kiáltott fel Thelda. – Remekül nézel ki, Annie! Csak azok a karikák ne lennének a szemed alatt… Noah, nem csinálnál velük valamit?

   Mielőtt a fiatal stylist válaszolhatott volna, Finnick léptei hangzottak fel. Thelda arckifejezése egészen megváltozott, amikor meglátta, és - ahogy észrevettem – Noah-é is. Egyedül Marcus arca maradt rezzenéstelen.

   Hihetetlenül dögös volt ebben a cuccban. Úgy nézett ránk, mint aki nem tudja, mitől ámultunk így el. A pihekönnyű tréningruha teljesen hozzásimult kidolgozott felsőtestéhez, szinte minden izom kivehető volt. Jól ismertem ezeket a domborulatokat, de valahogy mégis elállt tőlük a lélegzetem. A felsőrész csupaszon hagyta a karjait, ami csak még szívdöglesztőbbé tette az összhatást.

-          Mi az? – kérdezte gyanútlanul, és rám pillantott. – Hű, ez nem semmi.

-          Te mondod? – szakadt ki belőlem, és röviden felvihogtam. – Ő, hű!

   Finnick elvigyorodott, és karba tette a kezét. Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, és tudtam, hogy totál vörös vagyok. Ó, igen, és már előre fújtam a vizslató női tekintetek gazdáira. Sebaj, én legalább büntetés nélkül bámulhatom azokat a… Kockákat.

   A lakosztályból kifelé menet Finnick megfogta a kezem, és kicsit visszatartott. Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy az orra szinte hozzáért.

-          Imádom, amikor ilyen zavarban vagy – mondta halkan, és utána rám villantott egy ártatlan vigyort.

-          Hagyd abba! – Megpróbáltam eltaszítani magam mellől, de közben nevettem. Örültem volna, ha az egész kiképzés így telik.

-          Amúgy. – Újra mellém oldalazott, a hangja megkomolyodott. – Jobban vagy, ugye? Tegnap eléggé rám ijesztettél, mondhatni még mindig a hatása alatt vagyok.

-          Aha…

-          Nem vagy valami meggyőző. Mindegy, majd figyelek rád. De ha bármi van, azonnal szólsz, oké?

-          Rendben. Finn, egyébként tényleg jobb.

   Eközben kikanyarodtunk a folyosóra, a többiek nyomában. Aztán szépen lassan mindenki eltűnt mellőlünk, mi pedig beálltunk a liftbe.

-          Annie, kérhetek valamit?

-          Persze.

-          Próbálj azért barátkozni, azokban a körökben, amiket megbeszéltünk, rendben? Nem kell nyomulni, meg ilyesmi, csak… Legyél olyan amilyen igazából vagy.

-          Mire gondolsz?

-          Úgy értem, legyél kedves, aranyos és bájos. Emellett pedig próbáld elhitetni velük, hogy tartogatsz valami hasznosat, csak ne áruld el, mit.

-          Én nem tartogatok semmi hasznosat – dünnyögtem, mikor a lift megérkezett az alagsorba, a kiképzőközpont szintjére.

-          De igen – erősködött Finnick, miközben hosszú léptekkel elindult a folyosón. – Csak meg kell találnunk, mi az.

-          Egy tőrt sem tudok használni…

-          Megtanítalak! Ennyi. Amúgy meg van egy csomó állomás, ahol nem kell a fegyverekkel hadonászni. Szóval nyugi.  

-          Nyugodt vagyok – mondtam kissé élesen, és meggyorsítottam a lépteim. – Miért nem tudok olyan közvetlen lenni, mint te? Sokkal könnyebb lenne…

-          Nem gondolod, hogy ezzel csak kiegészítjük egymást? – kérdezte Finn szelíden. Elhúztam a szám, amikor a bűntudat nehéz érzése telepedett rám.

-          Igazad lehet – feleltem végül.

   Késve érkeztünk a kiképzőközpontba. Már voltak ott páran – köztük potenciális szövetséges jelöltjeink is -, és úgy látszott, már bele is vágtak a gyakorlásba.

   Legszívesebben kihagytam volna ezt az egészet. Négy nap alatt nem sok mindent fogok tudni megtanulni, tehát itt maradni is felesleges.

-          Miért vannak ilyen kevesen? – súgtam oda Finnicknek, miközben beléptünk a terembe.

-          Szerintem jönnek majd.

   Azzal indultunk is az állomásra, ahol egyszerű tőrhasználatot lehetett gyakorolni. Egyébként jól gondoltam; minden tekintet felénk fordult, vagyis inkább Finnick felé.

   A kiképző – egy furcsán izmos, velünk egykorú fiatal nő – végigmért minket, a szeme egy pillanatra megállapodott Finn hasán.

-          Gyakorolhatnánk egyedül? – kérdezte udvariasan, és nyomatékosításképpen megfogta a kezem. Nagyot nyeltem, amikor a nő felhúzta a szemöldökét. De aztán rábólintott, és el is tűnt.

-          Végre – sóhajtottam, és várakozóan pillantottam Finnre.

   Ő hátrafordult, és végigpásztázta a termet. Először a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjait szúrtam ki: Katniss épp tüzet csiholt az egyik állomásnál, míg Peeta az álcázást tanítgatta a morflingfüggőknek. Aztán megkerestem a Harmadik indulóit is, és úgy döntöttem, ha mindenképp barátkozni kell, én Wiresst fogom választani. Közben megakadt a szemem a többi Hivatásoson. Hihetetlen, hogy elvileg én is közéjük tartoznék. Gloss direkt kerülte a tekintetem, pedig láttam, hogy néha rám nézett. Cashmere mintha fújt volna rám valamiért, Enobaria és Brutus pedig néhány lenéző pillantásnál többre nem méltattak.

   Pár másodperccel később Johanna tűnt fel. Finn arca felderült, és jó hangosan üdvözölték egymást. Mason végigmért, és elnevette magát:

-          Te félsz tőlem?

   A szemem elkerekedett. Ennyire nyilvánvaló lenne?

-          Van vele valami probléma? – A mondat jellegével ellentétben a hangom igencsak halványan csengett.

-          Hé – szólt közbe Finnick, a keze az alkaromra csusszant. – Nyugi, lányok.

   Johanna újra hátravetette a fejét, és röhögni kezdett, majd odébbállt. Finnick karba tett kézzel bámult utána. Én meg csak ott álltam, ökölbe szorított kézzel, és valószínűleg totál vörösen. Sötéten pillantottam Finnickre, de inkább nem mondtam semmit, hanem a kiállított tőrökhöz indultam.

-          Annie!

-          Most megtanítasz, vagy nem? – szisszentem fel, és az ajkamba haraptam.

-          Megtanítalak – válaszolta, és mellém lépett.

   Nagy levegőt vettem, ahogy felemeltem az egyiket, az ujjamat óvatosan végighúztam a pengén.

-          Nem akarok félni.