18. rész

   A szervezők lázasan gesztikulálva vitatkoztak, miközben mi a háttérben várakoztunk. Tíz perc volt hátra a kezdésig, és késésben voltak az elrendezéssel.

   Finnick feszes állkapoccsal állt mellettem, és hagyta, hogy az egyik kezemmel belekapaszkodjak. A másikkal a szoknyám ráncaiba rejtett kis ampullát markoltam, a világért sem engedtem volna el.

   A kiválasztottak megint nem látszottak valami komolynak. Chaff-ről például lerítt, hogy tesz az egészre, egyedül a Tizenketteseken láttam a parázás jeleit.

   Katniss egy álomszép menyasszonyi ruhába volt felöltöztetve. Azt tudtam, hogy Peetával az esküvőjükre készülnek, de ez már kicsit furcsa volt. Hiszen már semmiképpen nem házasodhatnak össze… Kíváncsi voltam, mi ezzel a céljuk.

-          Annie. – Finnick olyan hirtelen szólalt meg, hogy egy pillanatig fel sem fogtam. Sietve kaptam fel a fejem.

-          Hm?

-          Biztos, hogy ezt akarod? Még mindig azon jár az agyam, hogy meg foglak alázni.

-          Persze. De muszáj erről beszélni? Így is mindjárt idehányok.

-          Csak ne a zakómra – mosolyodott el halványan Finn, amit képtelen voltam nem viszonozni.

   Ekkor ideges szervezők jelentek meg, és feltereltek minket egy lépcsőn, ami a színpadra vezetett, pontosabban egy súlyos, vörös függönnyel elkerített részére. Huszonnégy, az interjúkon használatos fajta karosszék volt felállítva, félkör alakban. A háttámlákra a neveinket és a körzetünket mutató táblákat erősítettek. Miután mindenki elfoglalta a helyét, csend támadt a kiválasztottak között, és hallani lehetett a közönség morajlását. Több ezren, nem, százezren fognak minket figyelni ma este. Finnickre pillantottam, aki idegesen bámulta a kezeit. Soha nem szokott így viselkedni, nem az a lámpalázas típus, de ezt most betudtam a kis színjátékunk miatti aggályainak.

   Végre az utolsó szervező is leszaladt a színpadról, miközben odakiáltott nekünk, hogy kezdünk. Nagy levegőt vettem, és ekkor fülsüketítően megszólalt az a jól ismert dallam, majd a bemondó:

-          Hölgyeim és uraim, köszöntsék mindannyiunk kedvenc műsorvezetőjét; Caesar Flickermant!

   Flickerman a zene, és a saját nevetése kíséretében köszöntötte a közönséget, és bejelentette, hogy már nem kell sokat várni: hamarosan kezdetét veszi a Hetvenötödik Éhezők Viadala. Nagyot nyeltem, szörnyen frusztrált, hogy nem látok semmit a függönytől. Megszorítottam a nyugtatós ampullát a szoknyámban, és kihúztam magam.

   A fejemben száz meg száz gondolat kavargott össze-vissza. Nem is illettek ide, de valahogy megnyugtattak. Elképzeltem, ahogy röfögve felnevetek, vagy hogy körbeugrálok a homokban, a parton, miközben Finnick egy pálma alatt hűsöl. Milyen jól esett volna most a sós vízen lebegni, a hullámok hűvös simogatásával kísérve… Olyan fajta sóvárgás kapott el, hogy megmarkoltam a székem karfáját. Oldalra sandítottam.

   Tőlem jobbra Beetee ült, feszülten tördelgetve a kezeit. A másik irányban Finnick megnyugtató alakja foglalt helyet. A tekintetét a súlyos függönyön tartotta, az ajkai pedig mozogtak. Összeszűkítettem a szemeim. Olyan volt, mintha magában beszélne, mintha felmondana valamit.

   Nem volt időm elgondolkodni ezen, mert a következő pillanatban Flickerman szavai kizökkentettek.

-          Azt hiszem, már nem kell bemutatni őket önöknek, de én azért megteszem! Íme, a Hetvenötödik Éhezők Viadalának büszke kiválasztottjai!

   A függöny tompa surrogással húzódott félre, megmutatva minket a közönségnek. Elkerekedett a szemem. Nem is emlékeztem, hogy ilyen gigantikus ez a csarnok: több ezren ültek a székeken. Az emberek ugyanúgy megrészegültek a látványunktól, mint a bemutatón. Kiabáltak, tapsoltak, és még Flickermannek is meggyűlt velük a baja, alig tudta lecsillapítani a tömeget. Az első sorokból ki tudtam venni pár női hangot, akik Finn nevét kiáltozták. Újra rásandítottam; a tekintete még mindig ugyanolyan üresen tapadt a szemközti falra, a közönség fölé, az ajkai még mindig mozogtak. Mit csinálhat?

   Nagyot nyeltem, és ellenőriztem, nem veszett-e el az ampulla. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az ujjaim érzékelték a hideg anyagot a szoknyám ráncában. Flickerman elsütött még néhány poént, aztán rátért a lényegre, nem sokkal később pedig Cashmere-t szólította.

   Lélegzetelállítóan nézett ki, és csak úgy sugárzott róla a magabiztosság. Merész, mély dekoltázsú, rövid ruha volt rajta, hullámos szőke tincsei lágyan omlottak a vállára. Amikor azonban beszélni kezdett, megváltozott a légkör. Cashmere arról mesélt, hogy tudja, mennyit fognak szenvedni az emberek a Kapitóliumban az elvesztésünk miatt, és hogy ez valahogy mindig sírásra készteti őt. Magamban beismertem, hogy Cashmere jó taktikát választott; a behízelgés hatásos.

   Gloss arról beszélt, szeretettel gondol az itteniekre, mert hálás azért a sok jóért, amit a nővérével kaptak tőlük.

   Beetee már kicsit bátrabb témát feszegetett, méghozzá a Nagy Mészárlás jogszerűségét, igazságosságát, és felvetette a vizsgálat lehetőségét az ügyben. És igen, egy kedves, vagy hízelgő mondatot sem hallottam tőle a kapitóliumi emberek felé. Amikor végül kezet fogtak Flickermannel, olyan nehéz súllyal nehezedett rám a felismerés, hogy majdnem leborultam a székről. A szívem majd kiütötte a bordáim, a gyomrom egyetlen apró gombóccá zsugorodott össze. A nyugtató, a nyugtató, mondogattam magamban, de meglepetten mustráltam, hogy nem hallom a recsegést. Inkább felszegtem az állam, és megmarkoltam a két karfát. Caesar pedig már el is kezdte a bejelentésem.

-          Bizonyára mindannyian emlékeznek még a Hetvenedik Éhezők Viadalának győztesére. A lányra, aki úgy úszta közelebb magát a győzelemhez, mint egy hal. Sok ideje nem hallottunk felőle, de most itt van! Köszöntsék nagy tapssal Annie Crestát!

   Caesar karja az irányomba lendült, a tömeg pedig olyan hangosan tapsolt meg, hogy meglepődtem. Bizonytalanul álltam fel a székből, az arcomon halvány mosoly jelent meg. Légy aranyos Annie, sebezhető, hiszen te vagy a játékszer! – gondoltam, és a lehető legártatlanabb kifejezést erőltettem magamra. Caesar megfogta a kezem, úriember módjára megcsókolta, és az előrébb lévő székekhez vezetett, hogy aztán szembeüljön velem.

-          Nos, Annie. Üdvözöllek újra itt, a Kapitóliumban!

-          Köszönöm – válaszoltam, és gyorsan hozzátettem. – Nagyon furcsa újra itt lenni.

   Nagyon furcsa? Ez volt aztán a jó húzás…

-          Tényleg? Nem csodálom, nagyon régen jártál itt. Változott valami?

-          Hű, hát… - hebegtem. – Ami azt illeti, nem igazán. Ugyanolyan szép és hihetetlen ez a város, mint öt éve.

   Caesar barátságos mosollyal válaszolt: - Örülök, hogy így gondolod. Te viszont megváltoztál – jegyezte meg. – Persze, csak jó irányba.

    Szerény mosoly jelent meg az arcomon, de éreztem, hogy elpirulok. Zavartan igazítottam egyet a szoknyámon, kitapintva az ampullát. Ott volt, megnyugtatóan, hűvösen.

-          Na és, milyenek a többiek? – érdeklődött, kíváncsian előredőlve. Színes haján megcsillant a reflektorfény, ahogy csillogó öltönyén. Zavartan köszörültem meg a torkom:

-          Szinte senkit sem ismerek itt… De néhányan komolyan a frászt hozták rám. Mondjuk ez nálam nem olyan nehéz.

   A közönség soraiból mérsékelt, udvarias nevetés hangzott fel, én pedig hirtelen rettenetesen büszke lettem magamra. Ez azonban olyan hamar elszállt, ahogy jött, Caesar ugyanis hirtelen rátért a lényegre:

-          Azt hiszem, van egy dolog, amire mindannyian nagyon kíváncsiak vagyunk – mondta sejtelmesen, és a közönség felé fordult. – Igazam van?

   A tömeg egyetértően morajlott fel, én pedig jó sok levegőt szívtam a tüdőmbe. Hát kezdődik. Bólintottam, jelezve, hogy értem miről beszél.

-          Amikor kihúztak téged… Talán ez volt az egyik legdrámaiabb pillanat idén, az aratások között. Viszont… Szerintem, tudod, mire akarok kilyukadni.

-          Igen, azt hiszem – mondtam halovány hangon, és kihúztam magam.

-          Sajnos most nincs időnk visszajátszásra, de ugye önök is emlékeznek? – Újra a közönséghez fordult, akik igenlően, egy emberkért kiáltottak fel. A hangok azonban nem csak kíváncsiak voltak: gyűlöletet is éreztem. Erős, féltékeny gyűlöletet. A hátamon felálltak a pihék, úgy éreztem, menten elájulok.

-          Amikor kisorsoltak, Finnick Odair nevét kiáltottad. – A kivetítők egy pillanatra az ő arcát mutatták. Finnick kifejezéstelen arccal ült, semmi érzelmet nem mutatott. Ezek szerint ő is belekezdett már a színjátékba. – És hozzá is akartál szaladni. Remélem, nem sértelek meg vele, ha azt mondom: ad ez egy kis okot valamiféle gyanakodásra, na meg a pletykák is elég szépen megindultak. Mi lenne, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba?

   Egy pillanatig csak bámultam a semmibe, és úgy döntöttem, nem lesz velem ilyen könnyű dolga.

-          Maguk mire gyanakszanak? – A tömeg felé fordítottam a tekintetem, az állkapcsom megfeszült.

-          Hát, egy teljesen átlagos ember azt hinné, hogy van közöttetek… valami.

   Itt volt a pillanat, most kellett elkezdenem. A szám bánatos mosolyra húzódott, a tekintetem összekulcsolt kezeimre vándorolt.

-          Van – mondtam hirtelen. – De nem az, amire én vágyom.

   Flickerman mintha meghökkent volna. – És mi is pontosan?

-          A kapcsolatunk nem érzelmeken alapul, hanem valami egészen máson – mondtam színtelen hangon, és direkt felsóhajtottam, lehetőleg jó feltűnően, hogy mindenki lássa, mennyire vágyakozom Finnick szerelmére. – Mi csak… szeretők vagyunk.

-          Ó, értem. – Caesar együttérzőn pillantott rám. – És te mást vársz ettől az egésztől, jól értettem?

-          Ezt már százszor megbeszéltük, de Finnick nem akar tőlem érzelmeket. Nem tudok mit tenni – mondtam halkan, és meglepetten vettem észre, hogy nem is olyan nehéz beleélni magamat ebbe a szerepbe.

-          Tehát… Te szerelmes vagy belé?

-          Rajongásig szeretem őt – sóhajtottam, és láttam, ahogy a kivetítők megint csak Finnicket mutatják: most már látszott rajta, hogy küszködik. De mi ellen? – De ez nem kölcsönös.

-          Ó – mondta Ceasar. – Nem gondolod, hogy a Viadal majd összehoz titeket?

-          Semmi esély. De nem baj – szomorkásan, halkan nevettem fel. – Megelégszem azzal, ami van. Ez is több, mint a semmi.

   Caesar most mintha kicsit elszomorodott volna. Újra elmosolyodtam. A három perc viszont még nem telt le.

-          Azért tápláld még a reményt – mondta kedvesen. – Én bízom benne.

   Ekkor egy hangos kiáltás szelte át a levegőt. Egy nő kiáltott fel hisztérikusan: - Ribanc!

   Pont ezt a hatást vártam. Előredőltem, és tűrtem, ahogy egyre többen hangosan szapulnak, Caesar pedig kicsit ingerülten próbálta meg lenyugtatni a közönséget, amikor végre megszólalt a gong. 

   Pár pillanatig még eltartott Caesar kétségbeesett próbálkozása a tömeg lenyugtatására. Akaratlanul is oldalra pillantottam. A kiválasztottak többsége döbbenten pislogott rám, de talán még döbbentebben Finnickre. Az ő arca árnyékba borult, de amikor rám nézett, bűntudatot fedeztem fel a tekintetében.