14. rész

-          Na, hogy ment? – Bertine elsősorban Finnicknek címezte a kérdést. Ő bekapott egy kockacukrot, és hangosan rágcsálni kezdte.

-          Jobban, mint vártam. És Annie is jól teljesített. Azt hiszem megnyerte nekünk Peeta Mellarkot.

-          Ez nem igaz – szóltam közbe. – Nem úgy nézett ki, mint aki bízik bennem.

-          Szerintem eléggé úgy tűnt. Még homokot is festett a karjára.

-          Homokot? – vonta fel a szemöldökét Marcus. – Úgy, ahogy tavaly álcázta magát?

-          Pontosan – bólintott Finn. – Elég hosszú ideig kettesben voltak. Szerintem, ha bennem nem is, Annie-ben meg fog bízni.

-          Na és Katniss? – szólt közbe Thelda. Finnick arcán pimasz vigyor jelent meg.

-          Rajta vagyok.

-          És a Tizenegyesek?

   Ez új volt. Kérdő tekintettel meredtem Finnickre.

-          Erről nem volt szó… Én nem társulok Chaffel!

-          Én társulok vele, és ha én társulok, akkor te is.

-          Seeder még oké, de Chaffet nem akarom! Finnick!

   Bertine, Marcus és Thelda egyszer rám, egyszer pedig Finnickre pillantott. Ő hanyagul keresztbe tette a lábait.

-          Egyáltalán ők mikor merültek fel? Mert hogy nekem senki sem szólt, az biztos!

   Bertine már szóra nyitotta a száját, amikor hirtelen megszólalt a lakosztály csengője. Mindenki az ajtó irányába kapta a tekintetét, én pedig még mindig kicsit hevesebben lélegeztem, a belém fojtott düh miatt. 

-          Majd én – állt fel komótosan Marcus, de visszapillantott a válla fölött. Megkereste a tekintetem, és figyelmeztető pillantást küldött felém; mintha csak azt mondaná: fejezd már be a hisztit! Elszégyelltem magam.

   Mintha vita, vagy legalábbis indulatos beszélgetés hallatszott volna a bejárat felől. Finnre néztem, aki összevont szemöldökkel figyelt Marcus irányába, de mintha elsápadt volna. Most már ki tudtam venni, hogy egy nővel beszél, de ez nem volt túl lényeges, mivel az említett már be is rontott a lakosztályba a mentorom mellett.

   A nő kopogó, platformos magassarkúban indult meg az asztal felé, az arca vörös volt a dühtől. Pár évvel lehetett idősebb nálam, a dereka pedig olyan természetellenesen vékony, hogy nem is voltam benne biztos, jól látom-e.

-          Emlékszel még rám?! – A nő erősen markolta a pici táskáját, az ujjai teljesen elfehéredtek.

   Először nem tudtam, hova kapjam a fejem. Meglepetten bámultam a nőre. Ez meg ki a franchoz beszél? Aztán leesett. A szemöldököm a homlokom közepére szaladt, és Finnick felé fordultam, aki már egészen sápadt volt, de a fülei feltűnően vörössé váltak.

-          Esetleg… - kezdte Thelda, de a nő dühödt pillantására inkább elhallgatott.

-          Letty… - szólalt meg végre Finnick. A hangja erőtlenül csengett, az ujjai a bögréjét markolták. – Mit keresel te itt?

-          Tudod jól, hogy mit! – köpte. – Ki ez a lotyó? Hogy csak így hirtelen már nem is akarsz velem lenni?

   Olyan dühödt pillantást vetett rám, hogy azt hittem, a végén még savat köp a szemembe.

-          Hé! – Finnick felpattant, és alkaron ragadta a nőt. – Ezt nem itt fogjuk megbeszélni!

   Azzal elindult kifelé az ajtón, magával húzva a hisztérikus nőt. Még egyszer, utoljára rám nézett, a pillantása bocsánatért könyörgött.

  

   Nyakig magamra húztam a takarót, és erősen összeszorítottam a szemem. Az utcákról – még ha halkan is -, de beszűrődött az emberek boldog ünneplésének zaja. Ezen kívül még öt éjszaka volt hátra a Mészárlás kezdetéig, de a kapitóliumi polgárok már most kivonultak az utcákra. A hatalmas épületeken gigantikus kijelzők villogtak, amik visszaszámoltak a kezdésig. Az égen tűzijátékok villantak, az egész város fényben úszott.

  Finnick lépett be a szobába, tusfürdő illatot hordozva magával.  Tompa puffanást hallottam, valószínűleg a köntösét hajította le a földre. Aztán motoszkálás hangját, és végül a nagy franciaágy lesüppedt mellettem.

-          Ébren vagy? – kérdezte hirtelen, közben éreztem, hogy elnyúlik mellettem.

-          Aha.

-          Tényleg nagyon jó voltál ma. A negyedik nap végére talán már egész jól megtanulod az alap dolgokat.

-          Gondolod? – motyogtam, és az arcomat a párnámba rejtettem.

-          Annie – sóhajtotta, az ujjai hozzáértek a hajamhoz. Nagyot nyeltem, a hideg végigfutott a gerincemen.

-          Hiányzik – suttogtam. Egy könnycsepp pergett le az arcomon, aztán beleolvadt a párna huzatába.

-          Micsoda?

-          Az otthonunk.

    Finnick nem válaszolt. Az ajkai a fejem búbját érintették, aztán felült, de az ujjait még mindig a hajamon pihentette. Felnéztem a párnából, és láttam, hogy a falra mered. Aztán a szabad tenyerébe temeti az arcát.

-          Haza akarok menni – súgtam, az ujjaim megérintették Finn combját.

-          Tudom, én is. Még csak el sem tudtam búcsúzni Robartól…

-          Na igen. Kihúztak, és utána tuszkoltak is be a kocsiba. Ott volt az aratáson?

-          Igen, azelőtt este azt mondta, elmegy. De a családodat nem láttam.

-          Mac és Rodd ott voltak. Nem láttam őket, de azt mondták. Úristen, azt sem tudom, hogy reagáltak… Vajon mi lehet velük? – A hangom elbicsaklott a mondat végén.

-          Jól vannak, Anns.

   Lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban. A családom képe jelent meg előttem, de elképzelni sem tudtam, mit érezhetnek most. Talán már beletörődtek abba, hogy meg fogok halni? Lehet, hogy apámék még mérgelődnek is rajta, hogy ez Finnick oldalán fog megtörténni? Vagy pont, hogy örülnek neki? Nem, ezt nem bírtam elképzelni róluk.

-          Hallod, hogy ünnepelnek? – kérdezte Finnick halvány hangon. – Furcsa, hogy talán olyanok is vannak az ünneplők között, akik régebben…

-          Régebben?

-          Nos, akik bármennyit fizettek volna, csak hogy hozzám érhessenek. Most meg azt várják, hogyan nyírnak ki. Bár ahogy az előbb láthattad… Haragszanak rám.

-          Letty, ugye? Ki volt ő? – Nem akartam, de a hangomból sütött az elkeseredettség.

-          Tavaly… - Finnick nagyot nyelt. – Napokat együtt töltöttünk. Jó sokat fizetett, én meg mindent megtettem, amit akart. Szerelmes belém – mondta halvány, reszketeg hangon. – És azt hitte, én is belé.

-          Hogy jutott fel egyáltalán?

-          Őrült rajongó… És még befolyásos is. Nem is érdekel, az a lényeg, hogy eltakarodott, és soha többé nem látom.

   Elszorult a torkom.  

   Behajlítottam a térdem, és vártam, hogy Johanna teste az enyémnek csapódjon. A lány egy kiáltással kísérve indult meg felém, miközben Finnick mellettünk állt, hogy instrukciókat adjon nekem.

   Johanna teljes testsúlyával ütközött belém, letaszítva a birkózószőnyegre. Felnyögtem, miközben Finnick kiáltott fel:

-          Próbálj felülkerekedni rajta! Gyerünk, ne sajnáld!

   A kezeim megragadták Johanna vállát, aki lenyomott a földre, és nem engedett felállni. Minden erőmet bevetve küszködtem, hogy letoljam magamról, de ő sokkal erősebb volt nálam. Hangosan felkiáltottam, ahogy a kezével a földhöz szögezte a vállaim. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nagyot taszítottam rajta a medencecsontommal, ami meglepte. Fellendítettem a lábaim, és sikerült kiszabadulnom alóla. Hangosan zihálva ugrottam fel.

-          Ez az! Így kell ezt!

-          Jó, de ne hidd, hogy az arénában ilyen könnyen fog menni! – kiáltotta Johanna, és a következő pillanatban egy hatalmasat lökött rajtam, úgy, hogy hanyatt estem.

   A koponyám hangos koppanással ütődött a szőnyegnek, de mielőtt az ellenfelem rám ugorhatott volna, a bakancsaim a levegőbe lendültek, egyenesen hasba vágva Johannát. A lány hátratántorodott, én pedig gyorsan felugrottam.

-          Állj! – lépett oda Finnick, és Johannához fordult. – Egyben vagy?

   Ő a hasára szorította a kezét, és most nézett rám a rúgás óta először.

-          Többet akarsz, ribanc? – szólalt meg remegő hangon, az arcán azonban kihívó mosoly jelent meg.

-          Johanna… - szólt Finnick, de ő már rohant is felém.

-          Na gyere! – kiáltotta oda nekem, de már szinte nevetett. – A rohadt életbe, fáj a levegővétel! Keményebb vagy, mint gondoltam!

-          Ülj le, tessék, van itt víz. – Finnick Johanna vállára tette a kezét, és a falhoz kísérte. Én közben szétnéztem.

   A kiképzőteremben most páran minket néztek, valószínűleg a kiabálásom miatt. Zihálva szedtem össze magam, és odasétáltam Johannához.

-          Ne haragudj, nem direkt volt. – Válaszként egy gúnyos nevetést kaptam.

-          Gyere, Annie, amíg a másik amazon pihen, bemutatlak valakinek.

   Finnick megfogta a kezem, és az íjászállomáshoz vezetett.

-          Hali, tűzlány! – kiáltott oda Katnissnek.

   A lány eddig erősen koncentrált a célzásra, és meglepetten fordult hátra.

-          Hello, Finnick. – Az arcán finom mosoly bujkált.

-          Szeretném bemutatni Annie-t. – A fejével felém biccentett.

-          Szia – mondtam kissé zavartan, és felé nyújtottam a kezem.

-          Szia, Katniss.

-          Arra gondoltam… - kezdte Finn. – Hogy köthetnénk egy alkut. Te kisegítesz minket íjászatból, én pedig megtanítalak bánni a szigonnyal. Sosem árthat.

   Katniss habozott egy pillanatig, a tekintete rám siklott. Aztán a szemével megkereste Peetát, aki épp Brutussal és Chaffel bandázott.

-          Rendben, benne vagyok – mondta, és a vállára akasztotta az íját. – Most, azonnal?

-          Te diktálsz – tárta szét a karját Finnick.

   Először az íjászkodásnak kezdtünk neki. Katniss kimért volt, de türelmes is, habár én elég hamar ráéreztem – Finnickkel ellentétben. Magamban elmosolyodtam azon, hogy végre valami a harccal kapcsolatban, amiben én jobb vagyok.

-          Az a baj, hogy többet kellene gyakorolni… De erre már nem igazán lesz időnk.

-          Nem baj, tűzlány, az alapok megvannak! – Finnick erősen rákoncentrált a nyíl hegyére, és elengedte az ideget, ami rugózni kezdett. A vessző csak súrolta a bábu vállát, de mellé ment. Röviden felnevettem, és Katniss is becsatlakozott. Finnick vigyorogva fordult felém.  - Te jössz, kislány!

   Rágrimaszoltam, és az idegre helyeztem a nyílvesszőt. Nem is volt olyan nehéz ráérezni, főleg ha az embert ilyen profi íjász tanítja, mint Katniss. A csaj tényleg tud valamit. Beálltam, és minden figyelmemet az előttem álló bábura tereltem. Kicsit feljebb. Még feljebb. Az ujjaim hátrahúzták az ideget, közben pedig ügyeltem, hogy nehogy felcsapjam a vállam. A nyíl surrogva szelte át a levegőt, és pont ott fúródott a vállába, ahol Finnické súrolta.

-          Szélsőségesen könnyű esetekre elég lesz – mondta Katniss, és elmosolyodott. – Nem rossz.

   Diadalmasan néztem át a vállam fölött, és most Finn grimaszolt. Az elkövetkező fél óra további gyakorlásból állt. Egyre jobban élveztem, bár abban biztos voltam, hogy a most tanultakat éles helyzetben nem tudnám felhasználni.

   Amikor átvonultunk a háromágú szigonyokkal megrakott állványokhoz, Finnick arca szó szerint felragyogott. Azonnal letámadta a kiképzőt, hogy mielőbb kezdhessük. Természetesen a leghátborzongatóbb kinézetűt emelte ki a tartójából.

-          Gyertek, segítek választani!

   Katniss kérdőn pillantott rám, én viszont csak megvontam a vállam.

-          Hallgassunk a szakértőre – mosolyogtam rá, és csak utólag vettem észre, hogy mekkora rajongás volt a hangomban.

   Végül hallgattunk is rá. Finnick Katniss kezébe egy viszonylag rövidebb, kisebb méretű példányt nyomott, aztán a tekintete egy darabig elidőzött a fegyvereken. Én nem láttam köztük az égető különbségeket, de inkább semmit sem szóltam. Végül egy viszonylag hosszabb, de könnyű és karcsú szigonyt nyújtott felém.

-          Mi alapján választottad ki? – kérdezte Katniss.

-          Te kaptad a legkisebbet, elvégre tizenhat éves vagy. Annie-nek pedig direkt könnyűt választottam, mert nem egy súlyemelő.

   Épp közbeszóltam volna, hogy ő meg nem egy nagy íjász, de az utolsó pillanatban visszatartottam. Jó volt végre látni, hogy ilyen odaadással beszél valamiről.

   A következő egy órában Finnick könyörtelen volt. A legkisebb hibába is belekötött, és határozottan kijavított mindent. Bennem nem volt elég erő, hogy méterekről belevágjam a szigonyt a már eléggé megtépázott bábuba, de Katnissnek sikerült.

   Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, amikor végre letettük a fegyvereket. Finnickkel kettesben indultunk meg a lakosztály felé, lépteink visszhangoztak az üres folyosókon. Az ujjai rákulcsolódtak a kezeimre.

-          Bocsi, hogy olyan kegyetlen voltam – nézett rám Finnick a nyakát dörzsölgetve. – Kicsit elkapott a hév.

-          Nem érdekes. Viszont alig várom, hogy végre én is kegyetlen lehessek veled. – Közelebb oldalaztam hozzá.

   Mielőtt válaszolhatott volna, hangosan megkordult a gyomra. Hogy ez mennyire jellemző… Jókedvűen szálltunk ki a liftből, és ez a jó hangulat egész este megmaradt.