17. rész

Yay!

Most nagyon örülök, mert bejelentették a Cressidát alakító színésznőt. Ez ugye tudjátok mit jelent..?:) Komolyan, ennyire nem sokszor szoktam izgulni, szörnyen kíváncsi vagyok, kit választottak Annie-nek.   

 Idegesen járkáltam fel és alá. Finnick elnyúlt a kanapén, de a szemei követték a mozgásom. Rosszul voltam, úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban kipakolhatnám az egész vacsorám a padlóra, szóval inkább összeszorítottam az ajkaim.

-          Annie?

-      Jól vagyok – vágtam rá, de a hangom megremegett.

-          Hű, ilyesfajta lámpalázat se láttam még.

-          Ez nem segít…

   Finnick feltápászkodott, és elkapta a kezem. – Gyere ide mellém!

   Kelletlenül bár, de követtem a kanapéra. Ő újra elfeküdt, a fejét az ölemben pihentette. Szórakozottan cirógattam meg az enyhén hullámos, méz árnyalatú tincseit, de közben a szívem majd kiütötte a bordáim. Nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól, vagy mert Finnick ilyen közel van hozzám. Hátravetettem a fejem, és a plafont bámultam, az erős lámpafénytől hunyorogva.

-          Úgy teszünk, ahogy jónak látjuk – mormogta, és az időközben egyhelyben álló kezemért nyúlt. – Ezt csináld még, olyan jó, amikor piszkálod a hajam.

   Egy hangos sóhajjal kísérve túrtam újra a fürtjei közé.

-          Még egy csomó időnk van, amíg egyáltalán elkezdenek minket felkészíteni. – Finnick a tenyerébe fogta a kezem, az ajkai az ujjperceimet súrolták.

-          Az oké… De akkor is! – Kikaptam az ujjaiból a kezem, és gépiesen rágni kezdtem a körmöm.

-          Mit akarsz addig csinálni? – kérdezte, miközben testhelyzetet változtatott.

-          Finn, én most használhatatlan vagyok. Rettegek, hogy bekattan az agyam interjú közben.

   Finnick félig lehunyta a szemeit, de a szemhéja pereme alól még mindig látszott lágy, smaragdzöld tekintete. Az ajkai halvány mosolyra húzódtak, aztán hirtelen olyan képet vágott, mintha erősen törné valamin a fejét.

-          Akkor berohanok érted, felkaplak, és megszökünk – szólt aztán.  

-          Jó is lenne – mosolyodtam el. – Hova akarnál menni?

-          Fogalmam sincs. Tök mindegy.

-          Te meghalnál a tenger nélkül – mondtam színtelen hangon, mire Finn halkan felnevetett.

-          Akkor a tengerhez. Egy másik országban. De előbb hazamegyünk, becuccoljuk a családod, Robart, meg a Királynőt, legénységgel együtt.

   Finnick felvidítási terve betalált, az arcomon megjelent egy halvány mosoly. – A családom?

   Finn felnyúlt, hogy a fülem mögé tűrjön egy amúgy nem is rakoncátlan tincset. Sötétbarna szemöldöke a homloka közepére szaladt, és rám villantott egy félmosolyt. Az arca ettől valahogy még gyönyörűbbnek, irreálisan szoborpontosságúnak hatott. 

-          Még őket is, mert te nélkülük halnál meg.

-          Ez nem igaz. – A hangom suttogássá vált, magam sem tudom, miért. – Nélküled halnék meg.

   Friss, tavaszi szellő fújt, ami lágyan lebegtette a szoknyám. Nem számított népszokásnak hajnali négykor a parton lézengeni, ezért magam voltam. Felszegtem az állam, puhán lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a kócos, fésületlen loboncom beterítse az arcom.

   Nem tudtam aludni, a házban pedig olyan fülledt levegő volt, hogy egyszerűen nem voltam képes ott maradni. Most céltalanul kószáltam, valószínűleg kómás, beesett arccal, és szétzilált frizurával.

   Amikor meghallottam magam mögött a tompa, ütemes puffanásokat, elfelejtettem levegőt venni. Azok egyre gyorsabban és hangosabban követték egymást. Kétségbeesetten gondolkodtam, hogy hogy kerülhetném el a találkozást az idegennel, amikor az már el is suhant mellettem.

   Magas, eszméletlenül széles vállú fickó volt, hosszú, izmos lábakkal, és kócos, világos hajjal. Hallottam, ahogy direkt szabályosan veszi a levegőt, ökölbe szorított kezei ütemesen mozogtak a teste mellett. Ösztönösen lelassítottam a lépteim, hogy nehogy véletlenül beérjem az elég lassan kocogó ismeretlent. Magamban imádkoztam, hogy nehogy megálljon pihenni, vagy ilyesmi. Hát, nem volt szerencsém.

   A férfi – aki még nem is volt annyira férfi -, megpördült, és hátrafelé kezdett kocogni, miközben pár másodpercig méregetett. Lesütöttem a szemem, és karba fontam a kezeim. Végül mégis megszólaltam:

-          Bocsánat, de mi olyan érdekes?

   A srác lassított, és most már csak tempósan sétált.

-          Ó, én bocs. Csak meglepődtem. Te nem Annie Cresta vagy?

   Most először néztem fel az arcára, és elkerekedett a szemem. Finnick Odair állt – pontosabban hátrafelé sétált – előttem, félrebillentett fejjel. Az atomdögös, de hazug és tiszteletlen szívtipró, a hat évvel ezelőtti Viadal győztese. Fehér trikója nedvesen tapadt kidolgozott felsőtestére, feszes futónadrágja pedig mintha direkt vonzani akarná a tekintetet azokra az erős lábakra. Akaratlanul is beharaptam az alsó ajkam.

-          De igen, én vagyok. – Zavartan köszörültem meg a torkom, elég furának találtam a szituációt. Odair mintha észrevette volna, és egy gyors mozdulattal mellettem termett, aztán a jó irányba pördült.

-          Akkor jól gondoltam – vigyorodott el. – Finnick Odair. – Felém nyújtotta a kezét, én viszont meglepetten bámultam rá.

-          Tudom, hogy ki vagy – szaladt ki a számon, és nem is fogtam vele kezet. – Majdnem szomszédok vagyunk.

   Finnick összevonta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha valami idegen életforma lennék. Aztán zavartan félrenézett, karba téve a kezeit. Amikor észrevettem, hogy az enyéim is ugyanilyen helyzetben vannak, gyorsan leengedtem őket.

-          Egyébként mit csinálsz itt ilyenkor? – Egyébként miért nem hagysz már békén? – legszívesebben ezt válaszoltam volna, de inkább beharaptam a szám.

-          Kiszellőztetem a fejem. Na és te?

-          Futok, kocogok… Mint minden hajnalban. Gyakori ez a fejkiszellőztetés nálad?

-          Eléggé. – A hangom kissé nyersen csengett, de Odair még mindig nem vette a lapot.

-          Nem tudom, mennyire tartozik rám… De, jobban vagy már? Semmit sem lehetett hallani rólad. Ezért is lepődtem meg, hogy itt látlak.

-          Valamennyire. – Sietve felnyúltam, hogy a fülem mögé tűrhessem a hajam. Odair megköszörülte a torkát.

-          Örülök – válaszolta, halványan mosolyogva. – Folytatom, amit elkezdtem. Szia!

   Azzal már futott is tovább. Önkéntelenül is megálltam, a karjaimat a felsőtestem köré fontam, és a távolodó alakját bámultam. Rémülten vettem észre, hogy a nyakam teljesen felforrósodott.

  

   Noah hátrasimította a hajam.

-          Jaj, Annie, hogy lehet ilyen szép a hajad? Ritkán dolgozunk ennyire jó alapanyaggal.

   Elmosolyodtam. Sosem foglalkoztam olyan dolgokkal, mint a hajam, vagy a külsőm. Sokkal inkább érdekelt az, hogy hogyan törjek ki abból a rémálomból, amibe öt éve belekerültem. Hallucinációk, alvászavar, idegösszeroppanás, beteges paranoia. Aztán meg Finnick. A különbség itt az volt, hogy a rémálomnak ettől a részétől nem akartam megszabadulni.

-          Azt hiszem, most csak simán kiengedjük. Otthon hogy szoktad hordani?

-          Ahogy van – feleltem halkan.

   Noah aggodalmas tekintettel billentette félre a fejét. Sokatmondó pillantást vetett a sminkesekre, és pár pillanatig némán, szemmel vitatkoztak. Végül mind a hárman kimasíroztak a szobából, mi pedig ketten maradtunk. Noah elém húzott egy széket, és leült rá, hogy aztán mélyen a szemembe nézzen. Nagyot nyeltem.

-          Rettegsz – állapította meg a stylist, és karba fonta a kezeit.

-          Ennyire látszik? – kérdeztem halvány hangon, és meglepetten mustráltam, hogy most valahogy nem jönnek a könnyek.

-          Segítene, ha kibeszélnéd?

-          Pár órája már kibeszéltem Finnicknek. És nem igazán. Ugyanúgy félek.

-          Hm. Figyelj, ha elmondod, talán tudok segíteni.

   Összekulcsolt kezeimre pillantottam, és beharaptam az alsó ajkam. Aztán újra Noah-ra néztem, aki fürkésző tekintettel ült előttem, a térdein támaszkodva. Megadóan sóhajtottam fel.

   Amint elkezdtem neki beszámolni az aggályaimról, észre sem vettem, hogy közel tíz percig magyaráztam. Noah bólogatott, hümmögött, aztán elgondolkodott.

-          Miért gondolod azt, hogy elborulna az agyad interjú közben? Amiatt, ami az aratáson történt?

-          Nem, Noah. Azóta… azóta már kétszer megtörtént.

   Noah összevonta a szemöldökét, mint aki erősen koncentrál. Aztán hangosan kifújta a levegőt.

-          Ha gondolod, csempészhetünk a ruhádba egy enyhébb nyugtatót. Ha úgy érzed, hogy szükség van rá, csak gyorsan, észrevétlenül beadagolod.

-          Komolyan? – kérdeztem ledöbbenve. – Mit takar az, hogy enyhébb?

-          Lenyugtat, de nem alszol el tőle. Kicsit kellemetlen, mert elálmosodsz, elnehezedsz, de legalább nem esnél pánikba, ha újra megtörténne. Bár kétlem, erős lány vagy.

-          Jézusom, köszönöm! – A megkönnyebbülés jólesően áradt szét bennem. – Nem is tudod, milyen hálás vagyok.

-          Jaj, nincs mit. Viszont egy kicsit késésben vagyunk, szóval, ha nem bánod, visszahívom a többieket.

      

   Végre megjegyeztem mindhárom sminkesem nevét. Leia mellett még Cynthia és Gertrude dolgoztak az arcomon. Most már sokkal közvetlenebbek, és beszédesebbek voltak, mint az előző alkalommal, és állandóan járt a szájuk. Ahogy haladt az idő, egyre személyesebb, és személyesebb kérdésekkel bombáztak, vagy olyan furákkal, mint például, hogy milyen illata van Finnicknek. A ’hogy csókol?’ kérdésre már el kellett nevetnem magam, de azért megkapták a kielégítő választ: természetesen oltári jól. Azt nem árultam el nekik, hogy konkrétan nincs is viszonyítási alapom, hiszen eddig csak vele smároltam. Ez az információ jobb, hogy ha megmarad csak nekem, és Finnicknek.

   Az ecsetek, púderpamacsok és tusok szorgalmasan dolgoztak az arcomon, mialatt Noah megmasszírozta a fejbőröm, utána pedig megmosta a hajam, és mindenféle cuccal kente be. Be kell vallanom, nagyon jól esett ez a kis kényeztetés.

   Megkönnyebbültem terültem szét a székben, amikor bejelentették, hogy kész a remekmű. Határozottan éreztem viszont, hogy legalább öt réteg festék van rám kenve, és ez kissé feszélyezett. Szinte féltem arckifejezéseket vágni, mintha a vakolat lehullhatna a bőrömről, ha nem vigyázok.  

-          Ma is villantanom kell? – kérdeztem, egy fáradt mosollyal az arcomon.

-          Az interjúkon nem igazán szokás. Zooey most talán Finnicket is megkíméli, legalábbis úgy beszéltük meg. Aztán ki tudja…

   Felsóhajtottam, és a fejemben megjelent Finn, ahogy egy szál hálóban ül Flickerman mellett, miközben teljesen komoly arccal beszélgetnek Panem egyre romló gazdasági helyzetéről. Nem, Zooey most tényleg meg fogja kímélni.

   Amikor elém tartották a kis tükröt, újra az az érzés kerített hatalmába, mint a megnyitó előtt. Megint az Anne nevű nővé változtattak. Magamban kezdtem kicsit megrémülni: most már a személyiségem is meghasadt?

   Az arcbőröm teljesen matt, és hibátlan lett, a halvány szeplők eltűntek az orromról. A szemhéjamon a barna különböző árnyalatait dolgozták el, kiemelve a szemeim sápadt zöld színét. Az ajkaimra leheletnyi, alig látszó matt rúzst kentek, és a szemöldököm is megerősítették egy kicsit. Az arccsontom sokkal kiemelkedőbbnek látszott most, az egész arcomnak magabiztos karaktert adva.

   Noah megint csak szögegyenesre vasalta a hajam, de mást a lakkozáson, és fényezésen kívül nem kezdett vele. A bőröm sápadtságával együtt valahogy nagyon ártatlan, törékeny lett az összhatás. Igazán illett a játékszer szerephez.

   Hangosan fújtam ki a levegőt. A felkészítő csapatom érdeklődően bámult rám, talán reakciót vártak. Kierőltettem egy halvány mosolyt, és oldalra pillantottam, Cynthiára.

-          Ti nagyon profik vagytok. Tényleg.

-          Örülök, hogy tetszik… - hebegte Cynthia, és a vállam mögé simította a hajam.

-          Lássuk a ruhát – sóhajtotta Noah, és mintha az arcán szomorú árnyékot láttam volna átvillanni.

     A magas tükör előtt állva elgondolkodtam azon, ki is vagyok én valójában. Ki az az Annie Cresta? Tényleg az a bolond lány, akinek mindenki hiszi? Vagy csak egy félreértett, elveszett szépség, aki nem találja a saját útját? Amikor arra gondoltam, hogy ez felesleges, hiszen ez az út pár napon belül véget ér, csak ürességet éreztem. Azt viszont végtelenül.

   Kétrészes, sötétbarna flitterekből álló ruhába bújtattak. A felsőrész meztelenül hagyott egészen a kulcscsontom alatti részig, ahol aztán tökéletesen rásimult a mellemre. Szűk volt, hűen követte a testem vonalát. Az alsórész egy bő, térd fölé érő szoknya volt, ami szintén flitterekből állt össze: úgy csillogtam, mint egy diszkógömb, de nem ez volt a cél. A ruhám egy halat mintázott, fénylő pikkelyekkel.