11. rész

Sziasztok!
Visszatértem, és meg is hoztam a következő részt.:) Holnapután viszont újra elutazom, de ha mázlim lesz, és találok valami használható wifi-t, akkor ugyanúgy posztolom majd a fejezeteket, ahogy szoktam. Ha nem, akkor egy hét múlva jövök újra.
Mindenesetre, most itt a 11. fejezet, jó olvasást!

-          Köszi. – Gyanakvóan méregettem Glosst.

-          A kiképzésen… Megtaníthatlak majd pár dologra.

   Az arcom mellett támasztotta neki a kezét a ló lapockájának. Legszívesebben Finnickhez rohantam volna, de arra gondoltam, ha ő olyan kedélyesen elvan Johannával, én miért ne tehetném meg mással? Az ajkaim félmosolyra húzódtak.

-          Például, mire?

   Nem hiszem el, de szó szerint flörtölni kezdtem vele. Úgy szegtem fel az állam, mintha érdekelne ez a pasi, mintha rá tudnék nézni úgy. Lassan a másik keze is megtalálta a lovat, és beszorított. Nagyot nyeltem, és imádkoztam, hogy valaki mentsen már ki.

   Finnick szinte varázsütésre jelent meg Gloss mögött. Az arca megrökönyödésről árulkodott.

-          Annie?

   Gloss olyan hirtelen pördült meg, hogy majdnem magával sodort.

-          Francba – morogta, és eltűnt.

Néhány másodpercig azt hittem, Finnick utána megy, de nem tette. Megdöbbenve bámult rám.

-          Gratulálok. – Azzal elviharzott.

   Egy jókora gombóccal a torkomban temettem az arcom a ló sörényébe. Nagyszerű, ma este is haragban fogunk elaludni.

   Szinte fuldokoltam a könnyeimtől. Noah leült mellém a kanapéra, és egy nagy pohár vizet, meg egy zsebkendőt tartott felém. Nem tudom, de sírás közben valahogy tényleg jól esik a folyadék.

   Az ujjaim feketék lettek az elmosódott szemfestéktől, az arcomat már el sem mertem képzelni. Fogalmam sem volt, hogy miért pont a stylistomnál kötöttem ki, egyszerűen csak nem akartam a többiek előtt sírásban kitörni, és remegő hangon megkértem, hogy hadd jöjjek fel hozzá.

   A kezeim reszkettek, ahogy a számhoz emeltem a poharat, és majdnem leejtettem, amikor a vállam megrázkódott egy újabb zokogáshullámtól.

-          Annie… Nyugodj meg, olyan rossz így látni.

-          Annyira elszartam! – szipogtam, kerülve Noah tekintetét. – Tudom, hogy utál!

-          Már hogy utálna?! Nem tudna utálni téged!

   Könnyáztatta szemekkel néztem fel rá. Csak egy pillanatig tudtam állni a tekintetét, aztán gyorsan elnéztem. Fura, hogy a párkapcsolati problémáimat épp vele beszélem ki. Amikor még csak pár napja ismerem, és az elején nem is bíztam benne.

-          Bocsánat, hogy téged zaklatlak ezzel, de…

-          Bármikor fordulhatsz hozzám – vágott a szavamba. – Bármiben.

-          Köszönöm, Noah. – Az arcomon akaratlanul is megjelent egy halvány mosoly.

   Az ajtó halk kattanással nyílt ki. Óvatosan léptem be, ügyelve, hogy ne csapjak zajt. A villanyok szinte mindenhol égtek, de a külső térben egy lelket sem láttam.

   Nagyot szipogva indultam meg a konyha felé, és kinyitottam a hűtőt. Az tele volt tömve mindenféle ismeretlen, különleges kajával, és borral. Elhúztam a szám, de hirtelen – magamat is meglepve – benyúltam az egyik üvegért, amiben világos, vöröses rózsaszín bor volt. Leemeltem egy poharat, és feltelepedtem a pult tetejére.

   Nem volt szándékomban leinni magam, vagy ilyesmi, de valahogy jogosnak tartottam volna, ha mégis azt teszem. Nem elég, hogy pár napon belül halott leszek, de még az utolsó napjaimat is azzal töltöm, hogy Finnick miatt bőgök. Belekortyoltam a borba, ami először rémes volt, de minden egyes ízleléssel egyre jobban tetszett.

   Felhúztam a csupasz lábaim, és köréjük fontam a karjaim. Az állam a térdemre támasztva bámultam a hűtő fényes borítását. Szóval, így fog véget érni?

-          Szeretlek, Finn – suttogtam magam elé. A sírás újra feltört belőlem. A kezemet a számra szorítottam, és sietve újra beleittam a borba. – Miért pont velem történik ez…?

-          Mert az élet szívás.

   Ijedten fordultam hátra, úgy, hogy majdnem leborultam a helyemről. Finnick a pultnak támaszkodott, egy szál fürdőköpenyben. Az eddig hibátlanul belőtt haja most össze-vissza állt, ő maga pedig olyan fáradt képet vágott, hogy azt hittem állva elalszik.

-          Te nem is szereted a bort – mutatott a pohárra, a hangja halványan csengett.

-          Ma igen – szipogtam vissza.

   Közelebb lépett, és kikapta a poharat a kezemből, hogy aztán legurítsa az egészet. Egyszerre. Grimaszolva rázta meg a fejét.

-          Ez a legpocsékabb rosé amit valaha ittam.

-          Nekem nincs viszonyítási alapom – dünnyögtem, és leengedtem a lábaim a hideg járólapra.

-          Hol… Hol voltál ilyen sokáig? Csak nem az after party-n, Glossal?

-          Ha annyira tudni szeretnéd, Noah-nál.

-          Á! Értem! Akkor úgy látszik, tényleg szeretsz!

-          Hagyd abba – suttogtam, a kezeim ökölbe szorultak. – Noah nem mozdulna rám. Csak meghallgatta a problémáim.

-          Te most vagy direkt mondod ezt, vagy totálisan naiv vagy.

-          Noah meleg! – förmedtem rá, úgy hogy egy pillanatig megdermedt.

-          Ez komoly? – Bólintottam, mire karba tette a kezét. Egy másodpercig némán méregetett, majd sóhajtott. – Teljesen?

-          Igen! Előbb mozdulna rád, mint rám, elhiheted!

-          Na ne! – Finnick szemei elkerekedtek.

-          Abból adódóan, hogy a fiúkat szereti… Ne merj rá furán nézni ezért!

-          Miért véded ennyire?

-          Mert a barátom – vágtam rá szárazon, és én is karba tettem a kezeim. – Még ha csak pár napig is.

-          Szuper – mondta nyersen, szinte már gúnyosan. Még mindig haragudott rám. De biztos voltam benne, hogy most nem fogok könyörögni, még ha az én hibámból is vesztünk össze.

-          Miért jöttél ki? Miért osontál egyáltalán mögém?

-          Nem osontam mögéd.

-          De igen. Hallottad, hogy magamban beszéltem.

-          Igen.

-          Tehát mögém osontál.

-          Tegyük fel… És ez miért baj?

   Éreztem, hogy megint sírni fogok. A sós könnyek forrón bugyogtak elő, és végigperegtek az arcomon. Sietve kaptam oda a kezemmel, hogy letöröljem őket.

-          Kicsi, meddig akarjuk még ezt csinálni?

   Meglepett a „kicsi” megszólítás. Csak nagyon bensőséges pillanatainkban szokott így hívni, és ez nem igazán tartozott közéjük.

-          Micsodát? – kérdeztem elhaló hangon, mire újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. Kezdtem szégyellni magam emiatt.

-          Tudod jól! Azt hogy ott bántjuk meg egymást, ahol érjük, utána meg bosszút állunk!

-          Hallottam, hogy Johanna Mason gúnyolódott rajtam. És te semmit sem csináltál.

-          Ő ilyen, nem kell komolyan venni.

-          Elvileg te is szeretsz, akkor pedig meg kéne védened. De a hangsúly az elvilegen van.

-          Nem hallottad a válaszomat, mert eltűntél, hogy elszórakoztasd Glosst!

-          Én a lóhoz mentem, ő jött oda!

-          Jó, nem érdekel!

-          Engem sem!

-          Remek!

   Most szembefordultam vele. A tekintetem egyenesen belefúródott az övébe, dacosan meredtünk egymásra. A könnyeim pedig csak folytak, a végén pedig már újra nem bírtam velük.

-          Nem hiszem el, hogy ennek így kell lennie! – A hangom eltorzult a zokogástól, a vállam rázkódott. – A Kapitóliumban vagyunk, fogd fel! Meg fogunk halni, nem érted?!

-          Nem.

   Kérdőn néztem rá, alig látva a könnyeimtől. Mi az, hogy nem? Mit nem ért ezen? Mire célzott egyáltalán? Ő azonban továbbra is állta a tekintetem, amit nem tudtam mire vélni.

-          Nem – ismételte.

-          Mi az, hogy nem? Finnick, magadnál vagy?

   Egy pillanatig azt hittem, erre is rá vágja majd, hogy nem. De nem szólt semmit, a tekintete viszont meglágyult. Tett felém egy óvatos lépést, és épp átölelt volna, amikor hirtelen ellöktem magamtól.

-          Annie?

   Nem miatta volt. Zihálva néztem körbe, amikor újra meghallottam.

-          Te… Te nem hallottad?

   Finnick hevesen megrázta a fejét, a szeme elkerekedett. Újra. Nekihátráltam a hűtőnek, de most már a falról is visszhangzott. Segélykérően bámultam Finnre. A recsegés. A jól ismert hang, amit az aratáson hallottam utoljára. Nem akartam elhinni.

-          Mondd, hogy hallottad! – kiáltottam, a hangom remegett.

-          Nem hallok semmit!

   Riadtan indultam meg. A hang azonban visszatért, és visszaverődött a falakról. Megtorpantam az asztal mellett, és újra nekilódultam, amikor abbamaradt egy pillanatra. A reccsenés Finnick lépteinek hangjával keveredett, mire én is megszaporáztam őket. Éreztem, hogy elkapja az alkarom, de kirántottam a kezéből. A füleim érzékelték a kiáltásait, de teljesen eltorzították, én pedig megrémültem. Újra sírni kezdtem.

   A hangok úgy keveredtek a fejemben, hogy az szinte szétrepedt. Nem bírtam tovább, térdre estem. Éreztem, hogy Finnick leugrik elém, az arcom a kezébe fogja. A szemhéjaim félig voltak csak nyitva, a hangok pedig annyira felerősödtek, hogy a kezemet a fülemre tapasztottam.

-          Nem! – sikítottam. – Elég!

   A kép csak nagyon lassan kezdett tisztulni. Finnick arca egész közel volt az enyémhez, de minden annyira mosódott volt… Csak a szemét láttam. Sötétzölden néztek rám, próbáltak visszahozni. Az iszonyatos recsegés mellett valami mást is meghallottam: torz hangon bár, de mintha valaki a nevemen szólongatott volna. A fejem oldalra billent, ahogy próbáltam beazonosítani. Finn arcára meredtem, végre ki tudtam venni az ajkait. Mozogtak… Elgyengültem a látványuktól.

-          Annie! Annie!

   A szemhéjam puhán lecsukódott, a szám résnyire nyílt szét. Víz csapódott neki a sziklának a fejemben, a hang visszhangzott.

-          Annie!

   A recsegés halkulni kezdett, a helyét a hullám moraja vette át. Újra kinyitottam a szemem, és végre ki tudtam venni azt a mézszínű hajat is. Ziháló légzésem lassult, és akkor megláttam, hogy Finnick keze is úgy emelkedik, és süllyed, ahogy a mellkasom. Őt követtem volna?

-          Annie!

   A kép egyre csak élesedett, a fejemben sivár csend támadt. A következő pillanatban azonban minden elsötétült, és pedig előreestem, valamire, ami puha és kemény is volt egyben.

-          Annie! – hallottam még utoljára, de már ezt is alig. Már távol jártam.

   Annie! Annie! Annie! Gyere vissza, kérlek!

   A föld megremegett. Lekuporodtam, görcsösen kapaszkodva egy fűcsomóba. Mi történik? Ami ezután következett, azt alig bírtam felfogni.

   Hangos roppanás hangja visszhangozta be az arénát, ami még mindig rengett. A tüdőmből riadt sípolás szakadt ki, elengedtem a fűcsomót, hogy be tudjam fogni a fülem. Nem ért semmit. Aztán mintha valami robbant volna. Mi a fene?!

   Felkaptam a fejem a tompa zúgásra, ami annyira ismerős volt. Valahol hallottam ezt a hangot… Még otthon. Sikolyok és kiáltások szabdalták a levegőt, olyan volt, mintha valami elsöpörte volna a többi kiválasztottat. A zúgás erősödött, és az ágyú is megszólalt, vagy háromszor. Az a valami pontosan úgy morajlott, mint… A víz! A földrengés lerombolhatta a gátat.

   Felugrottam, és futni kezdtem az ellenkező irányba. Tudtam, hogy nem menekülhetek, de azért mégis megpróbáltam. Hangosan ziháltam, ahogy a fülem egyre biztosabban azonosította be a hangot. A vállam fölött hátrapillantva pedig már láttam is.

   A habok fehéren tajtékozva hömpölyögtek utánam, hátukon néhány frissen halt kiválasztott hullájával. Összeszorítottam a szemem, a dühös vízgörgeteg már a bokámért nyaldosott. Egy erős löket kitaszította alólam a lábaim, én pedig egyenesen a gyilkos vízben landoltam. Hirtelen beborított a szürkeség.

   A tüdőm ijedten kapott levegő után, ahogy a hullámok ide-oda dobáltak a víz felszínén. A következő másodpercben már a mélyben voltam, kétségbeesetten tekeregve, kapálózva. A szám kinyílt, a buborékok feltörtek a torkomból. A fulladásos halál borzalmas. Az, ahogy az oxigénhiány összeszorítja az áldozat tüdejét, de még a pánik is. Nem, én nem élhetem át ezt! Nem engedem!

   Úszásban gyakorlott végtagjaim lapátolni kezdték a vizet, és egyre csak törtem felfelé. A hömpölygő víz egyre világosabb lett körülöttem, ahogy a nap sugarai betörtek alá. Látom a napot… Van remény!