15. rész

Hahó!
Mostanában kezdtem el leginkább találgatni magamban, hogy vajon ki fogja játszani Annie-t a filmekben. Gondolom azt mindenki tudja, hogy lassan kezdik forgatni a Kiválasztott első részét, és személy szerint én már viszketek néhány hivatalos infóért, de legalább egy pletykáért, hogy ki kapta meg a szerepet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy nekem Astrid Bergès-Frisbey lenne a tökéletes Annie (elvégre az ő képeivel van tele a blog:)), de sajnos fogalmam sincs, hogy róla egyáltalán szó volt-e a dolog kapcsán, a rajongói találgatásokon kívül. Kíváncsi vagyok, ti kit tartanátok a legjobbnak, kit szeretnétek?:))

   A harmadik nap hihetetlenül gyorsan elment. Finn bemutatott a Hármasoknak, akik rögtön megnyertek. A nő, Wiress, egy kicsit magamat juttatta eszembe. A háta mögött Gyogyósnak hívták, mert olyan… Máshogy beszélt. Egyébként nem volt annyira furcsa; sokszor elkalandozott beszéd közben, és gyakran nem fejezte be a mondatait, de ezen kívül én nagyon megkedveltem. Persze a férfi kiválasztott, Beetee sem úszta meg gúnynév nélkül: Feszkós. Úgy láttam, hogy ők ketten igazán megbízhatóak, és legalább van bennünk valami közös.

   Aztán Johanna újra birkózni hívott, amiben – azt hiszem mondanom sem kell – most én húztam a rövidebbet. Az oldalamat szorongatva tápászkodtam fel.

-          Na mi az, te kis szuka, elég volt? – nevetett Johanna. Hitetlenkedve hunyorogtam rá.

-          Majdnem kiütötted a bordáim! Naná, hogy elég volt! – De nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el.

-          Hm, nem is tudom ki rúgta szét a gyomrom a múltkor!

-          Hölgyeim, mi lenne, ha továbblépnénk? – szólt közbe Finnick, és a tenyerét az oldalamra tette. Az annyira meleg volt, hogy azt akartam, soha ne vegye le rólam. – Nagyon fáj?

-          Nem – ziháltam, de egyébként igenis sajgott.

   A nap folyamán még újra gyakoroltunk tőrrel, baltával, szigonnyal, és egy kis dárdavetés is belefért. A vizeskulacsot szorongatva telepedtem fel az egyik ugrószekrényre. Finnick nekitámaszkodott ideiglenes trónomnak, és elgondolkodva bámulta az épp egymással birkózó Cashmere-t és Enobariát. Az ujjaim az arcához értek, és cirógatni kezdték. Mosolyogva nézett fel rám.

-          Emlékszem, amikor tíz évvel ezelőtt ugyanígy itt voltam. Utána pedig… Annyira jó lenne, ha itt lehetne Mags is – sóhajtotta, és a tenyerébe fogta a kezem.

-          Mags vigyáz rád. – Éreztem, hogy a torkomban megjelenik az ismerős gombóc.

-          Nem, Anns. Mindkettőnkre vigyáz – mosolyodott el bánatosan.

  

   Az éjjel újra álmatlan volt. Szorosan bújtam Finnhez, miközben fojtott hangon beszélgettünk.

-          Fogalmam sincs, mit fogok bemutatni holnap…

   Az ajkaim súrolták a mellkasát beszéd közben, a kezemet a derekán pihentettem. Finnick felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Az utcákról beszivárgó fényáradat, és a belső sötétség érdekes kontrasztot alkotott az arcán, mintha maszko

t húzott volna.

-          Szerintem annyira mindegy… - Finnick az ujja köré csavarta az egyik hajtincsem. – Senkit sem érdekel, elhiheted. Az sem számít, ha kevés pontot kapsz.

-          Ez nem igaz. Szerintem igenis számít. – Az arcom szétlapult, ahogy a párnának nyomtam.

-          Dehogy… Mi már elég régi motorosok vagyunk. Mindenki tudja, mit tudunk, és a támogatók is tudják már, hogy kikre fognak pénzt költeni. Nem a pontszám fogja eldönteni.

-          Akkor azt hiszem, én nem fogok éhezni – mondtam bánatosan. – Téged imádnak. Sőt, te vagy a legnépszerűbb.

-          Meglehet. De ez nekünk csak jó.

   Sóhajtva hunytam le a szemem.

-          Felkészültetek?

   A birkózószőnyeg közepén álltam, egyik oldalamon Finnel, a másikon Johannával.

-          Én mindig kész vagyok szétrúgni Finnick seggét!

   Finnick semmit sem szólt, csak kihívóan elvigyorodott.

-          Rendben, akkor. Három…

   Az ellenfelek megfeszültek.

-          Kettő…

   Finnick kinyújtotta Johanna felé a karját, és a mutatóujjával maga felé mutatott, mintha hívogatná.

-          Mehet!

   Johanna egy csatakiáltással kísérve rontott neki Finnicknek, és ahogy elérte, már be is vitte az első ütést. Finnick a nyakához kapott, ahova a lány a csapást mérte, míg a másik karjával nagyot taszított rajta. A nagy erőfölény ellenére egyelőre Johanna állt jobban. Gyors léptekkel körözött az ellenfele körül, és amikor sikerült mögé kerülnie, a nyakába csimpaszkodott. Finnick viszont mintha csak erre várt volna; megragadta a lányt, és átrántotta a válla fölött. Johanna meglepetten kiáltott fel, Finn azonban megtartotta, mielőtt a teste a földre huppanhatott volna. Ez azonban nem azt jelentette, hogy nem szegezi a szőnyegnek. Finnick a térdével a lány medencéjére támaszkodott, de azért úgy, hogy ne fájjon neki annyira.

-          Feladod? – zihálta, miközben Johanna szitkozódva tekergett alatta.

-          Beverem a képed! Csak várd ki! – sziszegte Johanna, és Finn csuklójára feszítette a kezét. – Szállj már le rólam!

   Ahogy egyre közelebb értünk az ebédidőhöz, az izgalom is úgy nőtt bennem. Nem igazán voltam képes koncentrálni, inkább össze-vissza járkáltam. Legalább nem voltam láb alatt Finnicknek és Johannának.

   Az étkező felé tartva már csak a bemutatóról beszélt mindenki, de nem úgy, ahogy én gondoltam volna. Észrevettem, hogy itt egyedül én veszem komolyan ezt az egészet. Őrültebbnél őrültebb ötletetek születtek ebéd közben, amiken még nekem is fel kellett nevetnem. A stand up-tól kezdve a sztriptízig minden szóba került.

Finnick azon gondolkodott (és milyen jól eljátszotta, hogy komolyan gondolja…), hogy mi lenne, ha nem itt enné meg az ebédjét, hanem bevinné, felszúrná a csirkemellet a szigonyára, és leülne a terem közepére enni.

-          Mit gondolsz? – fordult felém széles vigyorral.

-          Az biztos, hogy jól bemutatna – nevettem fel, és elképzeltem a jelenetet. Nem is volt olyan nehéz, Finntől soha nem állt messze a baromkodás.

-          Van ötleted, kicsi?

-          Nem mernék ilyeneket megcsinálni…

-          Pedig egy sztriptíznek nagy sikere lenne. Megeszed még azt a krokettet?

-          Persze, sztriptíz… - Szórakozottan csúsztattam át a tányérjára a kaját. – Mi lenne, ha te vennéd be a bemutatódba?

-          Gondoltam rá, komolyan! – nevetett fel, és bekapta a krokettem. – Öltánc?

-          Finnick! – vihogtam fel, de gyorsan az ajkamba haraptam.

-          Abban profi vagyok, de tudod ki profibb még nálam is? Az a némber, ott – mutatott Johannára, aki rögtön észrevette.

-          Mi van velem, Odair?

-          Semmi, Mason, semmi! – kiáltott vissza Finnick, a nevetésemmel kísérve.

   Johanna küldött felénk egy gyilkos pillantást. Pár másodperc múlva pedig hívták az első alanyt is, Gloss személyében. Aztán szépen lassan fogyni kezdtek az emberek az ebédlőből, és amikor Wiresst hívták, rájöttem, hogy ezután Finnick jön. Nem csak hogy egyedül maradok, de utána azonnal mennem kell. És tényleg halvány lila gőzöm sem volt róla, mit fogok csinálni? Mindenki olyan magabiztos volt… Én miért ne lehetnék az? Negyed óra múlva visszajött a kísérő, és Finnick nevét kiáltotta.

-          Majd találkozunk – pattant fel, de az ajtóban még visszanézett rám. – Ne felejtsd az öltáncot!

   Azzal elsietett. Az idegesség pedig olyan hirtelen nehezedett rám, hogy alig kaptam levegőt. Kétségbeesetten pillantottam körbe, hogy talán valaki észreveszi az elveszettségem, és megszán. Legnagyobb meglepetésemre Johanna huppant le mellém.

-          Finnick megkért, hogy ne hagyjalak egyedül – hadarta érzelemmentes hangon. Hunyorogva bámultam rá, de aztán karba fontam a kezeimet.

-          Nincs szükségem rá. Azért kösz.

-          Mindenesetre a pasid kinyír, ha megtudja, hogy hagytalak egyedül kallódni ebben a zord világban. Mintha bármi történhetne veled… - Úgy dőlt hátra a székén, mintha otthon lenne.

-          Kigondoltad már, mit fogsz bemutatni?

   Johanna röviden felnevetett, de ugyanolyan hirtelen abba is hagyta.

-          Majd improvizálok – vonta meg a vállát. – Szerintem a baltával kezdek valamit, más ötletem nincs. Te?

-          Fogalmam sincs – sóhajtottam, és játszani kezdtem a bakancsom fűzőjével. – Ötlet?

-          Rúgj bordán egy bábut, az neked nagyon megy. Vagy dönts szét egy állványt a baltával!

-          Nem vagy vicces – mondtam sötéten, de azonnal meg is rezzentem. A hátam mögött a nevemet mondták.

-          Hát… Sok szerencsét, vagy mi.

-          Kösz – válaszoltam halványan, és halálra vált arccal indultam meg a kísérő után.  

   Egy hűvös, kicsempézett folyosón vezetett végig, a lépteink hangja visszaverődött a falakról. Kivert a víz. Az agyam lázasan pörgött arról, hogy Finn vajon mit csinálhatott, és hogy én mit fogok? A kísérő némán, felszegett állal lépdelt előttem, és végül egy termetes ajtó előtt állt meg.

-          Be is mehet. – Azzal kitárta a kétszárnyú ajtót.

   Nagy meglepetésemre nem azonnal a terembe nyílott. Egy tágas előszobaszerűségbe léptem, aminek jellegzetes szaga volt, bár nem ismertem fel milyen. Mély levegőt vettem, és eldöntöttem: azt teszem, amit Johanna. Improvizálok.

   Csendesen, észrevétlenül léptem be a hatalmas belmagasságú terembe. Fentről nevetés zaja hallatszott: a Játékmesterek egy teraszon gyűltek össze mind, kajával agyonpakolt asztalok, és bor társaságában. Rendben, Annie, megcsinálod, gondoltam, és a terem közepére álltam. Amint észrevettek, elhalt a kedélyes beszélgetés, és mindegyikük felém fordult. Megköszörültem a torkom.

-          Annie Cresta, Negyedik Körzet! – kiáltottam, mire összeakadt a tekintetem a főjátékmesterrel. Azelőtt még sosem néztem Plutarch Heavensbee szemébe, ami most kíváncsian méregetett.

   Elfordultam, és megindultam a fegyverekkel megrakott állványok felé. A szemeim kétségbeesetten jártak ide-oda, aztán hirtelen beugrottak Finnick esti mondatai. Arról, hogy ez nem számít, nem ezen fog múlni a dolog. Így tehát úgy tettem, ahogy Johanna mondta: improvizáltam.

   Az egyik kezembe vettem egy baltát, a másikba pedig egy méretes pengét, a vállamra íjat akasztottam. A terem közepére vonszoltam az egyik még érintetlen bábut, és riadtan vettem észre, hogy néhány már teljesen meg van tépázva. Szóval mégsem sztriptízeltek, meg ilyesmi. Nagyot nyeltem, és elhátráltam a célpontomtól. A baltát és a tőrt a földre ejtettem, és félrerúgtam, leakasztva a vállamról az íjat.

   Egy nyilat eresztettem a bábu combjába, aztán még egyet kilőttem, de az nem találta el. A terasz felől elfojtott röhögés hangzott. Bosszúsan pillantottam oda, és félrehajítottam az íjat. Indulatosan felkaptam a baltát meg a tőrt, és a bábunak rontottam. Ott vágtam bele a baltát, ahol értem, aztán hangos kiáltással rántottam ki belőle. Mikor az már szinte alig volt egyben, a kezembe vettem a tőrt. Ledöntöttem a bábut, és ráültem a medencéjére. Azt sem tudtam mit csinálok, csak éreztem, hogy egyre jobban elönt a düh.

   Megtartottam a felbillenő mű felsőtestet, és ráhelyeztem a pengét. Összeszorítottam a szemem, és reszelni kezdtem. A mellkas bal oldalába mélyesztettem, és onnan vágtam ki egy darabot. Felemeltem, és félrehajítottam, mintha a bábu szíve lett volna. Fogalmam sincs, mi lelt, de az „áldozatom” karjának is nekiestem. Úgy nyírtam le róla, mintha csak egy fát metszenék. Aztán a másikat is. A levágott végtagokat hanyagul dobtam félre, aztán nekiláttam a nyakának is. Csak reszeltem és reszeltem, egyre erősebben, míg a fej magától elgurult. És akkor valami megváltozott.

   A bábu feje kezdett ismerős alakot ölteni. A szeme mintha kifehéredett volna, megjelent a fekete pupilla, és az aranybarna írisz is. Megdermedtem. A műfej búbján serkenni kezdett az ismerős fekete haj. Nem, ez nem lehet igaz…

   Zihálva ugrottam fel, és kétségbeesetten bámultam a megcsonkított bábut. Ami mintha már nem is bábu lett volna. Kole?

-          Kole? – suttogtam magam elé, és riadtan néztem körbe. Valami reccsent. Plutarch eközben felállt, és közelebb jött, már egészen ki tudtam venni az arcát.

   Megrémültem. A tőr hangos csörrenéssel esett ki a kezemből, de olyan hangosnak érzékeltem, hogy reflexből a füleimhez kaptam, hogy befogjam őket.

-          Miss Cresta? – Ki tudtam venni ezt a két szót, de annyira eltorzultan, mintha maga a sátán szólított volna. Ráeszméltem mi történik.

   A számban fémes íz jelent meg, én pedig halálra rémülten kapkodtam fejem. Minden irányból hangok verődtek vissza a falakról, én pedig egyre jobban ziháltam. A levegő hirtelen fojtogató, és fülledt lett. Le kell lépnem, most! Elkerekedett szemekkel bámultam a Játékmesterekre, majd sietve meghajoltam, és kiviharzottam a teremből.