13. rész

Visszatértem!

Többet már nem is megyek el hosszabb időre :) Egyébként a nyaralás alatt elkezdtem írni az Arénát, szóval haladok a történettel elég jól.

-          Fizikailag semmi esélyed sincs egy teljes erejéből támadó… Mondjuk Brutus ellen. Szóval támadni ne támadj, legyen a védekezés a fő taktikád. Figyelj, mutatom!

   Nagy levegőt vettem, amikor Finnick elém állt, kezében egy méretes tőrrel. Habár tudtam, hogy nem fogja ellenem használni, a fegyver látványa felidegesített.

   Lassú, de hosszú léptekkel indult meg felém, én pedig az előbb megtanult védekező állást vettem fel. Az ujjaim erősen kulcsolódtak a markolatra. Finnick felém lendítette a pengét, és felkiáltott:

-          Most!

 Ahogy mutatta, az üres kezemmel az ellenség fegyveres karjának feszültem, a másikkal döftem. Hárítás, döfés.

-          Ez az! Hárítás, döfés! Markolatig nyomd be, közben a másik kezeddel ne felejts tovább hárítani, mert még egy késsel a mellkasomban is tudok szúrni, ha ilyen közel vagy!

-          Igen, értem!

-          Újra, most figyelj még jobban!

-          Rendben – bólintottam, és már hátráltam is.

  Finnick újra elindult felém, a karját a magasba emelve, hogy fentről próbáljon leszúrni. A pengére meredtem, és ugrásra készen vártam. A térdeimet behajlítva vártam a támadást, és végül hárítás, döfés.

-          Kegyetlenül! – kiáltotta Finnick, és újra szúrni készült. – Markolatig! Addig ne húzd ki, érted? De amint kihúztad, menekülj! Ha ott maradsz bámészkodni, simán leszúrnak, érted?

-          Igen! – ziháltam, és kiegyenesedtem. – Folytassuk!

-          Pihenj egy kicsit! – mosolyodott el. A hangja egészen más lett. – Nagyon lelkes tanítvány vagy.

-          Csak nem akarok félni! – vágtam rá, de én nem mosolyogtam. Komolyan gondoltam.

   A fal tövébe telepedtünk le, két kulacs víz társaságában. A hátam a falnak vetettem, dőlt rólam az izzadtság.

-          El kéne kezdeni a szövetséges projektet – mondta Finnick elgondolkodva. – Mit gondolsz?

-          Benne vagyok – válaszoltam kissé bizonytalanul. – Kivel akarod kezdeni?

-          Arra gondoltam, rárepülhetnénk a Tizenkettesekre.

-          Miért érdekelnek ennyire a Tizenkettesek? – fordultam felé csodálkozva. Az utóbbi napokban egyre többet szajkózzák – Finnick és a mentoraink is -, hogy nekünk ők kellenek. De miért?

-          Nem tudom megmagyarázni – felelt Finn, kis habozás után. A következő pillanatban már nem volt mellettem, épp a csomókat kötögető Katniss felé indult. Szóval rám maradna Peeta?

   A tekintetemmel megkerestem a fiút, aki még mindig a karját festegette. Aztán visszapillantottam Finnickre, aki már beszédbe is elegyedett a csajjal.

-          Ezt még egy kicsit gyakorolni kéne, tűzlány! – A kezében egy bonyolultan összecsomózott kötéldarabot fogott, közben pedig szélesen vigyorgott. A következő pillanatban már egy csúszóhurkot kötött meg, és eljátszotta, hogy felakasztja magát. Katniss próbálta visszatartani, de láttam rajta, hogy mosolyog. Finnick újra betalált.

   Észbe sem kaphattam, a lábaim már Peeta felé vették az irányt. Úgy tettem, mintha csak úgy véletlenül nézelődnék arra, közben egyre közelebb húzódtam hozzá.

-          Azta – szólaltam meg hirtelen.

   Peeta meglepetten fordult hátra, én pedig csak az alkarját bámultam. Olyan volt, mintha beterítették volna mohával, néhány üres, földes részt meghagyva. Aztán észrevettem magam, és zavartan felnevettem. Direkt nem néztem Finnickre, bár óriási volt a kísértés.

-          Ezt magadtól csináltad? Csak így, simán?

-          Ő, igen – válaszolt Peeta, és letette az ecsetet. – Meg ezeket is.

   Most vettem észre a mellette heverő pár papírt, amik közül az egyik mintha fakéreg borítaná, egy másik pedig pont olyan volt, mintha sziklából lett volna.

-          Ezek… Hű.

-          Tetszenek? – kérdezte kedvesen. Bólintottam.

-          Ilyet még soha nem láttam. Nem baj, ha megérintem?

-          Dehogy!

   Az ujjaim az érdes papírra siklottak. Igen, ez festék volt, semmi csalás.

-          Nagyon élethűek.

-          Nem akkora ördöngösség. Megmutassam?

-          Ó, igen! – mondtam, az arcom vidám kifejezést öltött.

-          Rendben, akkor nyújtsd a karod.

   Az ecset csiklandozva kezdett el dolgozni az alkarom érzékeny bőrén. Peeta erősen koncentrált, így nem is zavartam. Pár perc múlva már látszott, hogy a cél a homok utánzása. És Peeta nagyon profin megoldotta. Amikor elemeltem a karom, várakozóan pillantott fel rám.

-          Homok… - mondtam kissé remegő hangon, és a fejemben felhangzott a tenger morajlása.

-          Mint a tengernél – bólintott mosolyogva.

-          Köszönöm. – Csak ennyit tudtam kinyögni, mert tudtam, hogyha többet mondok, még elsírom magam.

   Szörnyen hiányozni kezdett az otthonom. A pálmafák, a sziklák, a sós illat, amit a levegő hordoz… A rózsaszín égbolt, a móló, a Királynő mosolya, Robar, Finnick tradicionális halászszoknyája… A halomba rakott hálók, és a homok érintése a talpamon. Mély levegőt véve szedtem össze magam.

-          Én azt hiszem, most megyek. Nagyon köszönöm még egyszer, állati – mosolyogtam Peetára, és a szememmel Finnicket kerestem. Nem kellett sokáig, hamar rátaláltam, Johanna társaságában, aki egy baltára támaszkodott hanyagul.

   Finnick szélesen mosolyogva nézett rám, majd a szeme megakadt a karomon.

-          Arcfestés is volt? Nekem is sorba kellene állnom – nevetett rám Johanna. Most viszont nem törődtem vele.

Finnick rámarkolt a fiatal nő rövid copfjára, és úgy tett, mintha erősen meghúzná.

-          Jó, elég! – szólt rá, de a hangjában vidámság bujkált. – Figyelj, leszerveztem magunknak egy órát baltahasználatból.

   Karba tettem a kezem, és bosszúsan meredtem Finnickre, aki bocsánatkérő pillantással viszonozta ezt Johanna háta mögül. Mindenki látja, hogy ki nem állhatjuk egymást, de be kell vallani, Johanna hasznos ilyen szempontból.

-          Sosem fogtam még baltát – fordultam a lányhoz, de nem néztem a szemébe. – Van neked türelmed egy teljesen kezdőhöz?

-          Finnick kedvéért van – válaszolt nyersen, és direkt elkapta a tekintetem.

   Kis idő múlva Finnick már könnyedén belerepítette a baltát a bábu mellkasába, én viszont még mindig szerencsétlenkedtem. Meglepett, hogy Mason nem üvöltözött velem, vagy ilyesmi, tényleg próbálta tartani magát.

-          Gyerünk, Anns! Ne add fel! – bíztatott Finnick, és mögém állt, hogy beállítsa a testhelyzetemet.

-          Ki a legnagyobb ellenséged? – kérdezte hirtelen Johanna.

-          Én… Nem tudom. Nincs igazán…

-          Na ne röhögtess! Ezek itt mind az ellenségeid, világos? Melyik a legnagyobb állat a szemedben? Kitől félsz a legjobban?

-          Gloss – suttogtam, inkább magamnak.

-          Ez az! – kiáltott Johanna. – Képzeld azt, hogy a bábu egyenlő azzal a nagypofájú rohadékkal! Menni fog?

-          Menni fog – szólalt meg a hátam mögött Finnick.

   Megfordultam, és őket néztem. Őket, akik most mindent beleadnak, hogy ne teljesen felkészületlenül rohanjak a halálba. Határozottan bólintottam.

   A bábu széles volt, és izmoktól dagadó, akárcsak Gloss. A feje is ugyanolyan vastag bikanyakon ült. Felhúztam a vállaim, és elképzeltem, ahogy lestíröl. Szinte láttam a két pásztázó szemet, amik a testemet vizslatják. Nem bámulsz meg. Többet nem, rohadék! Lendületet vettem, a balta elindult. Azonban nem a bábuba csapódott.

   A nagy lendülettől a vállaim előreugrottak, magukkal húzva a testem többi tagját. A balta kirepült a kezemből, én pedig arccal előreestem, a testem tompán puffant. Felkiáltottam, de nem fájdalmamban, inkább meglepetésemben. Aztán meghallottam a nagy dörrenést is, és felemeltem a fejem a földről. A nehéz fegyver egyenesen a lándzsákat tartó állványnak repült, annak tartalmát szanaszét borítva.

-          Annie, jól vagy? – Finnick azonnal mellettem termett, Johanna viszont pukkadozott a nevetéstől. – Ez nem vicces! – förmedt rá.

-          Nem azon nevetek, hogy elesett! – kacagta a lány, és az állványhoz rohant. Felkapta a baltát, és széttárta a karjait. – Basszus, csak ennyi kellett? Nem hiszem el! Egy kicsit jobban célzol, és betalálod!

   Engedtem a mellettem guggoló Finnicknek, hogy segítsen feltérdelni. A keze nem engedte el az enyémet, miután feltápászkodtam, a tekintete megkereste a szemem.

-          Mondtam én – mondta halkan, a szája mosolyra húzódott. A szó belém forrt, ahogy némán bámultuk egymást pár pillanatig, majd gyorsan megráztam a fejem.

-          Nem nagy szám – sóhajtottam, és felugrottam. – Még egyszer? – kiáltottam Johannának.

-          Gyerünk! – nevetett fel a lány, és a kezembe adta a baltát.

  Tudtam, hogy együtt ebédelünk majd, de azt nem gondoltam, hogy még az asztalokat is összetolják. Miközben a többi kiválasztott gyűrűjében az étkező felé vettük az irányt, Finnick megfogta a kezem. Az ujjai biztatóan kulcsolódtak az enyéimre. Megérezte volna, hogy mennyire nem akarok belecsöppenni a társaság közepébe? Mindegy volt.

   Nem értettem, hogy hogy tudnak ilyen derűsen viselkedni. Még Finnick is. Mindenfelé nevetés, kiabálás, egymás ugratása. De hiszen hamarosan egymást kell legyilkolniuk…

   Csak néhányan tűntek ugyanolyan bizonytalannak, mint én. Például Katniss. De Wiress és Beetee sem voltak nagy szószólók, és ahogy észrevettem, a Tizenegyedik Seederje sem. Nagy meglepetésemre, a nő odajött üdvözölni minket.  Egy ideig kedélyesen beszélgettek Finnel, aztán lassan engem is észrevett.

-          Ó, azt hiszem mi még nem találkoztunk személyesen. Seeder. – Az arcán kedves mosoly ült.

-          Annie – ráztam meg a kezét.

-          Mostanában alig lehetett hallani rólad – jegyezte meg. Nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak. Finnick azonban kisegített – mint mindig.

-          Annie nem igazán akart visszajönni ide. Mármint ezelőtt, a Kapitóliumba.

-          Mindenesetre, örülök, hogy megismertelek. – Azzal egy együttérző pillantást vetett Finnickre, és visszaült a helyére.

-          Miért néz így mindenki rád, amikor beszéltek velem? – Olyan halkan tettem fel a kérdést, ahogy csak tudtam.

-          Nem miattad, Annie. A Viadal miatt. Sajnálnak minket, mert ugyanolyan helyzetbe kerültünk, mint a Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmespárja.

Ahogy ezt kimondta, azonnal elfordult, hogy odaszóljon valamit Chaffnek. Felsóhajtottam. Ugyanolyan helyzetbe kerültünk? Igen, pontosan. Elátkozottak vagyunk, ugyanúgy, mint a Tizenkettesek.