80. rész

   Kihúztam a széket, és gyorsan ledobtam rá magam. A fejem hasogatott, mindennél jobban vágytam most egy aszpirinra, és arra, hogy Finnick karjai között pihenjem ki magam. Elszomorodtam, ahogy ez eszembe jutott, és hirtelen sírni támadt kedvem. Felemeltem a fejem, mikor Haymitch lehuppant velem szemben, és előredőlt; piszkosszőke haja az arcába hullott, szemeivel kíváncsian fürkészett.

-          Johanna sokkot kapott – kezdte. Csendben vártam, hogy folytassa, de legszívesebben követelőztem volna, hogy meséljen el mindent. – Nem tudom, mennyire ismered az igazságot erről a mai vizsgáról, és nem tudom, mennyit mondhatok neked, tekintve, hogy te sem vagy a legstabilabb állapotban, jól mondom?

-          Állj – szóltam meglepetten. – Mi köze van Johannának a vizsgához?

-          Úgy, hogy ő is le akarta tenni – vonta fel a szemöldökét Haymitch.

   Azt hittem, lefordulok a székről. Egy szót sem bírtam kinyögni, csak tátogtam, miközben rettenetesen elárultnak éreztem magam. De nem akartam Haymitch előtt sírva fakadni, így hát félretoltam a sérelmeimet. – Értem – mondtam fojtott hangon. – Meséljen, kérem.

-          Hát jó – tárta szét a karját, és nyögve hátradőlt. – A vizsgán – ami amúgy még most is tart, és azt hiszem Finnick még nem került sorra az utolsó negyedben -, négy feladatot kell teljesíteniük. Az első egy akadálypálya, amivel az állóképességüket mérik fel. A második írásbeli, és taktikai kérdésekkel foglalkozik. Ezután jön a fegyverhasználat, és végül egy szimulált harci bevetés.

   Nagyot nyeltem. Magamban imádkoztam, hogy Finnick bukjon el a vizsgán, hogy ne kelljen veszélybe sodornia magát, de így, hogy pontosan tudtam, miből áll ez az egész, már nem voltak kétségeim afelől, hogy át fog menni.

-          Most is tart éppen a szimulációs feladat, Johannára pedig rázúdítottak egy jó adag vizet, mikor ő került sorra. A Kapitóliumban kínozták vízzel, vagyis az áramütések előtt ugyebár leöntötték vele, hogy erősebb legyen, és ettől esett pánikba, de annyira, amennyire csak el tudod képzelni. Szóval bekattant.

   Az ajkaim megremegtek. Nem tudtam, hogy ilyen módon kínozták őt, és ez valamilyen szinten bántott. De ezt gyorsan elsöpörte az aggódás. Át tudtam érezni, hogy mennyire pánikba eshetett, hogy miket juttathatott eszébe a szimuláció. – És hogy van? – kérdeztem halkan. – Nem tudná kikönyörögni, hogy bemehessek hozzá?

-          Ki van ütve – mormogta Haymitch, és komótosan feltápászkodott. Vele együtt én is felpattantam, és határozottan a szemébe néztem.

-          Nézze, úgy sem lehetek máshol hasznos, álmában is szeretnék most mellette lenni. Kérem!

   Már órák óta üldögéltem az ágya mellett. Összetoltam a székeket, és elnyúltam rajtuk, mikor már minden ülőpózt kimerítettem, és már sehogy sem volt kényelmes itt gubbasztani, a kezeimet a fejem alá ékeltem.

   Johanna álmában sokkal szebbnek és boldogabbnak tűnt. De úgy gondolom, talán mindenkivel így lehet, talán mindenki megfiatalodik, amikor nem tud a problémáiról. Az ajkai lazán csücsörítettek, az ujjai hol begörbültek, hol elernyedtek. Néha kicsit megrándult, mintha álmodna, de gyorsan meg is nyugodott, és nyugodtan durmolt tovább.

   Még mindig nem tudtam megérteni, miért nem árulta el nekem, mikor megbeszéltük, hogy őszinték leszünk. Barátok. Beleborzongtam a gondolatba, hogy ő is elutazhatott volna a Kapitóliumba, és furcsamód egyáltalán nem éreztem bűntudatot, mikor a megkönnyebbülés hulláma söpört végig bennem belül, hogy ez történt vele, és nem mehet el. Talán önző dolog, de nem akartam több olyan személyt veszélyben tudni, akit szeretek.

   Megrezzentem az ajtó nyílására, és egy ismerős fejet láttam bekandikálni a folyosó árasztotta fényből. Katniss oldalfonata fityegett, nagy szürke szemeivel meglepetten pislogott rám. Talán nem is sejtette, hogy itt leszek, talán másra számított, de aztán óvatosan belépett, behajtva maga mögött az ajtót.

-          Alszik? – kérdezte suttogva, én pedig bólintottam. A félhomályban is láttam, hogy egy kis fehér csomagot szorongat, az arcán enyhe csalódottság futott át. – Akkor én… megyek is.

-          Várj! – szóltam utána halkan, mikor a lány már majdnem kilépett az ajtón. Egy kicsit zaklatottnak tűnt, de végeredményében inkább fáradtnak. – Jól vagy?

-          Igen – felelt. A hangjából érződött, hogy inkább menne, úgyhogy nem is tartottam tovább vissza.

   A belsőmben azonban valami nyughatatlan tűnt fel. Ahogy végiggondoltam a feladatokat, ez a vizsga egyáltalán nem úgy tűnt, mintha propagandafilm-forgatásra készítené fel őket. Inkább harcra, életben maradásra, és ki tudja még, mire… A tenyereimbe temettem az arcom, mikor a könnyeim észrevétlenül folyni kezdtek. Nem engedtem magamon eluralkodni a zokogást, egyszerűen csak halkan sírtam a sötét kórteremben, elveszve, Johanna öntudatlan testének társaságában.

   Arra ébredtem, hogy valaki gyengéden végigsimít az arcomon. A párnába temettem a fejem, és halkan felnyögtem; ólomsúlyúnak éreztem a végtagjaim. A lakófülkében semmi fény nem pislákolt, ami megzavarhatott volna, de az érintés kizökkentett az álomtalan, ám annál nyugtalanabb alvás ringatásából.

   Nagyokat pislogtam, és hagytam, hogy Finnick hozzám simulva csússzon a karjaim közé. Tusfürdő illatát árasztotta, tehát nem most ért fel a szobánkba. Az ujjaimmal megkerestem a haját, és szórakozottan az egyik köré csavartam az egyik enyhén hullámos tincsét. – Katniss mesélte, hogy Johanna mellett virrasztottál – suttogta a nyakamba, mire halványan megvontam a vállam.

-          Erre valók a barátok – válaszoltam csendesen.

-          Hát persze. – A lábai összegabalyodtak az enyémekkel, összepréselődő mellkasainkon át éreztem a szíve lüktetését.

-          Átmentél? – Magamban könyörögtem, hogy nemet válaszoljon, de ismertem annyira, hogy tudjam, akkor jóval rosszabb kedvében lenne, és nem akarna így hozzám bújni.

-          Át – súgta, a tenyere melegen tapadt a hátamra. – Szegény Johanna. Nagyon jönni akart.

-          Nekem nem is mondta el, hogy mit tervez – motyogtam elkeseredetten, de inkább témát váltottam. – Holnap mentek, ugye?

   Finn felsóhajtott, és a száját a vállamhoz nyomta, apró, nedves nyomot hagyva maga után. – Korán reggel. Ezért is ébresztettelek fel, hogy még meg tudjunk beszélni mindent.

-          Ez a te döntésed – mondtam csendesen, és éreztem, hogy az izmai megfeszülnek körülöttem. – De attól még nem tetszik, és… szeretlek, érted? Semmi más oka nincs a tiltakozásomnak.

-          Tudom. – Felkönyökölt, és fentről nézett le rám. A sötétségben már ki tudtam venni nagy szemeit, és az arcát is, nagyobb vonalakban. – Én sem örülnék a helyedben, de tényleg tudok magamra vigyázni. Vissza fogok jönni hozzád, meglátod, minden balhé nélkül.

   Hazudsz, gondoltam magamban, de inkább lehunytam a szemem, és elhessegettem a rossz érzést. Könnyek csordogáltak le az arcomon, szolid, magányos könnyek, amik a csendes bánatot jelezték. Finn felemelte a kezét, és szelíden, óvatosan letörölte a nedvességet az arcomról. – Állapodjunk meg valamiben – mondta, mire szipogva bólintottam. – Mindig, ha egyedül érzed magad, vagy ha szomorú vagy, de még ha csak kedved van hozzá, akkor is, írj egy levelet. Írd le, ami benned van, hogy megkönnyebbülj, aztán dugd el a leveleket, és ha hazaértem, mutasd meg őket, hogy az összes bánatodat elmulaszthassam. Mit szólsz?

-          És mi az alku rád eső fele? – kérdeztem elcsukló hangon, mire újabb könnyek törtek elő a szememből. Finnick az arcomról hajolt, és most ott ért az arcomhoz az ajkával, ahol megálltak a kis cseppek.

-          Az, hogy megmutatok mindent, ha visszajöttem. Minden kulcsszót, verset, írást. Szinte az összes rólad szól egyébként, lehet, hogy kicsit ömlengősek is, de… nem hiába voltam mindig is féltékeny típus, Anns. Nem véletlenül utáltam, ha bárki is rád nézett.

   Akaratlanul is elmosolyodtam erre. Amíg a Negyedikben éltünk, tényleg sokat morgott emiatt, alaptalanul is, és még azt sem szerette, ha szoknyát húztam a kikötőbe. Tele van nőkre éhes idiótákkal – szokta mindig mondani, még arra a sértődött hanghordozására is tisztán vissza tudtam emlékezni.

-          Jaj, Finn – sóhajtottam, és az ölelésébe fészkeltem magam, olyan erősen, amennyire csak bírtam. Éreztem az izmokat a bőre alatt, amiket az itteni edzések alatt szedett magára, de éreztem a teste puhaságát is, és mindent, ami hozzá tartozott. – Nem akarlak elengedni. Nem, nem, nem.

   Amikor a szám az övére talált, úgy tűnt, ez egyáltalán nem lepi meg, és a tőle megszokott profizmussal csókolt vissza. – Áll az alku? – sóhajtott, én pedig egy pillanatra abbahagytam.

-          Jó, áll. De azt is ígérd meg, hogy visszajössz. Hozzám – szóltam határozottan, mire Finn olyan imádnivalón vigyorodott el, hogy először nem is hagytam válaszolni, mert rögtön a szájára tapasztottam az ajkaim.

-          Jól van, megadom magam. Annyira szeretlek, tudod, ugye?

   Bólintottam, de most teljes bizonyossággal. Történtek velünk dolgok, amiket sosem fogok elfelejteni, és rossz értelemben. Kiabáltunk már egymással, és éreztem már úgy, hogy legszívesebben adnék neki egy csattanós pofont. De védtem már meg a támadóktól a családom személyében, húztam már le róla nevetve a pólóját, ami mindig beleakadt az állába, és csókoltam is meg már olyan szenvedélyesen, hogy belesajdult az állkapcsom. És úgy, de úgy szerettem őt, hogy ha a világ megállna, úgy éreztem, az én szerelmem Finn iránt újraindíthatja. Az ő szájából volt a legszebb minden szó, az ő érintése volt a legmegnyugtatóbb, és az ő dicsérete ért nekem a legtöbbet. Ami azt illeti, egész életemben ő mondta nekem a legtöbb szépet, ő okozta a legtöbb örömet, és habár voltak idők, mikor kételkedtem, de mostanra már tudtam, hogy minden, amit megosztott velem, úszott az őszinteségben. A gyerekkora, az aggályai, a bánata, és a szerelmi vallomásai, vagy a kis ajándékok, amikkel néha meglepett. Ott volt a fényképezőgép, ami közösnek számított, amit bármelyikünk bármikor elkattinthatott – még a másik álmában is. Ezért voltak tele a privát fényképalbumaink olyan képekkel, amiket másokkal egyáltalán nem osztottunk volna meg, mert azok csak hozzánk tartoztak, a mieink voltak – és nem utolsósorban egyikőnk sem szívesen mutogatta volna magáról az alvás közbeni, igen előnyös fotókat, vagy azokat, amiket csókolózás közben lőttünk magunkról. Finnick maga volt a fiatalság, maga a nevetés, és abban a pillanatban, a karjai közé gabalyodva hittem benne, hogy visszajöhet hozzám.

   Fellángolt bennem a remény.

   Habár próbálta a lehető leghalkabban elhagyni a lakófülkét, én mégis felriadtam a zajra. A testemet izzadság borította, és hangosan kapkodtam levegőért; szörnyű álom gyötört. Gyorsan kaptam fel a fejem, és körbepislogtam.

-          Finnick! – kiáltottam fel rekedten, de nem kaptam választ.

   Sietve, esetlenül könyököltem fel, a sötétséget könnyek szabdalták a látóteremben. A szemeim akkorára nyíltak, mint két tányér, és a számon keresztül próbáltam levegőhöz jutni, de az a torkomon akadt.

   Felültem, és újra körbepillantottam, abban reménykedve, hogy Finn ott fekszik mellettem, de ahogy lenéztem, a szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy hangosan felzokogjak. A helyén csak a kissé gyűrött lepedőt találtam, és a szerteszét hagyott takarót. Éreztem, hogy eltorzul az arcom, de hogy enyhítsem a hatalmas belső fájdalmat, felhúztam a térdeimet, és összegömbölyödtem ültemben. – Finnick – sírdogáltam csendesen, és néha ráharaptam csupasz térdemre, vagy az öklömre, hogy a halk szólongatás ne forduljon át kiabálásba.

   Nem tudtam, hallotta-e a kiáltásomat, de úgy sejtettem, hogy igen. Azonban nem tudtam hibáztatni, hogy nem fordult vissza az ajtóból. Talán még nehezebben tudtam volna elengedni, ha még megpróbál megnyugtatni, talán el sem eresztettem volna a karját, egészen addig, amíg le nem ráz magáról. Lehet, hogy ismer annyira, hogy előre látta ezt, és el tudtam képzelni, hogy neki is fájt csak így itt hagyni.

   Mégsem tudtam álomba merülni. A fenekemen dülöngélve, kerek szemekkel énekelgettem magamban mindenféle kis dalt, és közben eszembe jutott az óvoda. Fogalmam sem volt, hogy el tudom-e látni ezek után a feladatomat, de volt egy olyan érzésem, hogy napokra lesz szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magam. Aztán ott volt Johanna is. Folytatnom kellett volna a morfling adagolását, de nem tudtam, hogyan jöhetne ez így össze.

   Reszkettem, és abban a pillanatban nem tudtam mást tenni, csak várni, hogy végre megcsörrenjen az óra.