87. rész

   A szívem hevesen dübörgött, ahogy követtem Bertine-t a hűvös folyosón. Nem tudtam tartani az iramot hosszú, ruganyos lépteivel, így tőle másfél méterre lemaradva lépdeltem. Még sosem gondolkodtam el azon, hogy mit élhetett át itt Bertine, vagy hogy mit érezhet ezzel az egész háborúval kapcsolatban. Alig ismertem, pedig évekig majdnem a szomszédom volt, és most sem éreztem úgy, hogy mindent tudnék róla, ami a bizalomhoz kell. Hol lehet a családja? Egyedül élt a Negyedikben?

   Annyi volt bizonyos, hogy külsőre megváltozott. Sokkal szikárabbnak látszott, mióta a Tizenharmadikban éltünk, nőies formái eltűntek – hasonlóképp, mint nekem. Eddigi telt arca beesett, és sokkal sápadtabb lett, mint korábban.

   Gondolatmenetemből egy hideg fuvallat zökkentett ki. A felsőtestem köré fontam a karjaim, és meggyorsítottam a lépteim a csapat egyenruhás férfi mellett, akik olyan sebesen hagytak el minket, hogy hűvösséget korbácsoltak. Félénken pillantottam vissza rájuk a vállam fölött, de vissza is néztem, mert Bertine rám szólt. – Ne bámészkodj, légyszi! Minél előbb oda akarok érni. – Összekaptam magam, és meggyorsítottam a lépteimet.

   Vajon ők is a Kapitóliumba tartanak? Eléggé katonásnak tűnt az egyenruhájuk, és úgy is vonultak, mint a seregben. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság tört rám, főleg azzal együtt, hogy fogalmam sem volt, mit akar Bertine.

   Végül mégsem lepett meg igazán az úti célunk, hamar felismertem a tárgyalótermekhez vezető folyosókat. Csak azt nem tudtam, hogy mi történt már megint. Igazság szerint rettenetesen féltem, hogy valami történt Finnel, és ezt a testem minden porcikájában éreztem: a gyomrom kavicsméretűre húzódott össze, a tenyereim megizzadtak.

   Bertine a folyosó legvégén álló ajtót lökte be, és beviharzott a terembe. Zavartan követtem, odabentről heves vita hangjai szűrődtek ki. Abban a pillanatban legszívesebben sarkon fordultam volna; úgy éreztem, egyáltalán nem illek ide, egy véletlen, hogy Bertine idehozott. Ám már késő volt, én pedig menthetetlenül beléptem a szobába, ahol rögtön Coint pillantottam meg.

   A nő látványa megdermesztett, főleg, hogy úgy tűnt, összeveszett a teremben állókkal. Fagyos, szürke szemei most úgy tűnt, bárkit át tudnának döfni akár egy pillantással is. Megtorpantam az ajtóban, Bertine viszont előrenyomakodott, a kerek asztalra támaszkodott, és úgy helyezkedett, hogy az elnöknek muszáj legyen ránéznie. – Elnök asszony! – szólalt meg határozottan. – Most már igazán szeretnénk tudni, hogy mi folyik itt!

   Coin ridegen fordította felé a tekintetét, ami egy másodperccel később átugrott rám. Lélegzetvisszafojtva húztam ki magam, és zavartan néztem körül. Az elnöknő egyenruhás férfiakkal tárgyalt, az asztalon pedig egy hologram-kivetítő állt, a plafon felé ágaskodva, de kikapcsolva. Coin vékony vonallá préselte az ajkait, és nyugodt mozdulatokkal indult el az asztal ajtófelőli oldalára, ahol mi álltunk.

-          Tárgyalásra tilos így berontani – közölte, végig rajtam tartva a szemét. Bertine megpördült, és úgy nézett szembe Coinnal, a szemei szikrát szórtak.

-          Nem jogos, ami itt történik! Annie-nek joga van tudni ezekről a dolgokról, ahogy nekem is.

   Nagy levegőt vettem, és úgy szólaltam meg, hogy bele sem akartam folyni a vitájukba. – Miről van jogom tudni? Történt valami? – A hangom akaratlanul is megemelkedett, mire Coin ingerülten kifújta a levegőt, és intett az egyik alkalmazottjának, aki felemelte a hologram-kivetítő távirányítóját, mire a szerkezet felvillant, furcsa fénybe vonva a közelben állók arcát.

   Óvatosan közelebb léptem, és először ki sem tudtam venni, mit ábrázol a hologramkép. Meghökkenve mustráltam, hogy egy utcát, utat… és megroncsolódott épületeket. A szám elé kaptam a kezem, a lélegzetem a torkomra forrt. – Mi ez? – suttogtam.

   A házakat és az utat valamiféle fekete áradat maradványai borították, amiket kapitóliumi munkások és gépek takarítottak el éppen. Ötletem sem volt, mi lehet az, de abban biztos voltam, hogy halálos. A középpontban egy romos épület állt, melynek maradványait emberek és keresőkutyák fésülték át éppen. Egy megtermett németjuhászt engedtek be a szürke kövek közé, és ez a jelenet térített észhez. Ez az a hely, ahol Finnicket meghalni vélték. Kerek szemekkel dőltem előre, a kezeim ökölbe szorultak, a szívemet jeges rettegés fogta el.

-          Ez a felvétel tegnapi – mondta Coin, a hangja már egyáltalán nem volt fagyos – inkább olyan, mint mikor valaki győzedelmeskedik egy verekedésben. – Még javában folyt a helyszínelés. Ma viszont már… Messzebb kutatnak, és kiadtak egy közleményt is, amit a Kapitóliumban sugároznak. Nem gondoltam volna, hogy a nagy Coriolanus Snow bevallja a tévedését, de úgy látszik, elég kétségbeesett hozzá.

-          Milyen közlemény? – A hangom szinte követelőzőbe fordult.

-          Csak két katona nem élte túl a kis incidenst a külvárosban – válaszolt Coin, mire az agyam lázasan pörögni kezdett.

   Ez azt jelenti, hogy… - Él? – kérdeztem elhaló hangon. – Finnick életben van?

-          Igen.

   Tele voltam reményekkel és álmokkal. Magam előtt láttam, hogy hazamegyünk a Negyedikbe, Finn kibékül a családommal, mi pedig elköltözünk egy új házba, ami nem emlékeztet a múlt fájdalmaira, ahol új életet kezdhetünk. Aztán a baba megszületik, mi pedig boldogan élünk az idők végezetéig.

   Már az sem zavart, hogy miután Coin megerősítette a dolgot, majdnem a padlóra rókáztam az izgalomtól – és volt egy olyan érzésem, hogy a kicsi is haragszik rám a sok idegeskedés, és az egynapi koplalás miatt. Többet nem teszek ilyet – ígértem neki, és felcaflattam a lakófülkébe, ahol persze megejtettem azt az elmaradt hányást.

   Johanna ujjongott, Edie ugrálni kezdett örömében, de a legboldogabb vitathatatlanul én voltam. Egy napra a bensőm megtelt napsugarakkal és szikrákkal, mert annyira bíztam abban, hogy Finn visszajön, és már elképzeltem, milyen lesz majd újra megsimogatni az arcát, beletúrni a hajába.

   Összeszedtem magam, és délután nekiláttam az újabb levélnek.

Nem tudok megszólítást, mert annyira hihetetlenül boldog vagyok,

Finnick, eddig azt hittük, halott vagy. Én nem hittem el teljesen, és nem is fogtam fel, de így is rettenetes volt, ma viszont Coin elmondta, hogy élsz, és te jó ég, nem bírok magammal! Elmondjam, mit érzek? ELMONDHATATLAN nagy örömet, és tudom, hogy ez nem valami jó megfogalmazás egy levélben, ahol igazából csak el akarom mondani, hogy mennyire szerelmes vagyok beléd még mindig, és hogy annyi mindent el kell mesélnem, ha hazajössz, komolyan, összevissza írogatok, ugye? Gyere haza minél előbb, érted? Tényleg nagyon jó hírem van, vagyis azt hiszem, jó. Én már kezdek örülni neki. Egészen. Na jó, nagyon. Nem érdemes ezt erőltetnem, meg Johanna amúgy is mindjárt jön, és meglátja, hogy mit írok, és akkor tuti, hogy meg akarja majd nézni, amit nem akarok. Szóval… várlak. Szeretlek.

   Johanna pucéran lejtett ki a fürdőszobából, amin már nem is igazán lepődtem meg, csak a szemeimet forgatva csóváltam meg a fejem. A haja már az álla alá ért valamivel, és eddig pálcika vékonyra éhezett teste már inkább szálkásan izmosnak volt nevezhető. Hiába, a hetekig tartó tréning mindig megteszi a hatását.

-          Nincs kedved felöltözni? – motyogtam, miközben az ágyon elnyúlva firkálgattam az egyik papírra, amit Finnick füzetének a hátuljából szabtam ki. Nem volt szívem belenézni, főleg, hogy alkut kötöttünk, de azt a részt még úgysem használta fel semmire, bánni sem fogja.

-          Miért, nem láttál még ilyet? – vágott vissza Johanna, miközben a fogkefével a szájában imbolygott a lakófülke közepén, mint aki részeg.

   Megcsóváltam a fejem, és magamban nyugtáztam, hogy ideje csökkentenem a morflingadagját. Ami azt illeti, a készlet rohamosan fogyott, és fogalmam sem volt, honnan szerzek még többet. Talán úgy ahogy van, el kéne vágni ezt az egészet, hogy minden halogatás nélkül szokjon le. De ezt már nem tehettem meg, belekezdtem valamibe, amit meg kellett oldanom.

   Johanna végre magára kapta a hálóingjét, aztán mellém huppant, és a tenyerére támasztott arccal figyelte a művem. A vállának döntöttem a fejem, miközben sok-sok kis térbeli négyzet került ki a ceruzám hegye alól, kicsit amatőr módon kivitelezve. – Ha Finnick visszajön, nem tudom, hova megyek – szólt hirtelen Johanna. Az írószer megállt a papíron, én pedig sóhajtva pillantottam oldalra, hogy a tekintetünk találkozzon. – És a háború után sem. Baszki, jól megterveztem az életem…

-          Gyere a Negyedikbe! – vetettem fel lelkesen. – Ott nem lennél egyedül.

   Johanna halkan felnevetett. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Aztán elnémult, és semmi magyarázatot nem fűzött hozzá.

-          Én meg azt nem tudom, hogy mit fogok csinálni nélkületek. Te meg Edie… hiányozni fogtok.

-          Mondjuk, úgy beszélünk erről az egészről, mintha már nyertünk volna.

   Kifújtam a levegőt. – Megnyerjük, Johanna. Én bízom ebben.

   Felüvöltött. Éreztem a testébe nyilalló fájdalmat, a rémületét, és én is sikítottam. A szívemet jeges pánik szorongatta, a torkom összeszorult, öklendezésre készen. Megmarkoltam a takarót, és úgy téptem le magamról, mintha égetne az anyaga. Levegő után kaptam, a kezeim a hajamba túrtak, hogy aztán belékapaszkodjanak, fájdalmat okozva ezzel nekem.

   Lassan kitisztult, hogy hol vagyok, ki vagyok. Zihálva kapkodtam körbe a tekintetem, de nem láttam mást, csak az emésztő sötétséget, mire azonnal zokogni kezdtem. A szívem összeszorult, a testembe páni félelem költözött. Olyan rettegés fogott el, amit nem bírtam megmagyarázni, egyszerűen éreztem, hogy valami nincs rendben.

   Felpattantam, és a fürdőszobába rohantam. A felsőtestem a vécécsésze fölé hajolt, a karjaim remegve tartottak meg, én pedig szenvedve kipakoltam a vacsorámat. Alig tudtam magamról, a könnyeim folytak, és egyszerűen nem értettem, mi ez az egész. Zihálva próbáltam magamhoz térni, miközben a csapnál kimostam a szám, és felpillantottam a piszkos tükörbe. Az arcomról pánik és elgyötörtség volt leolvasható, a szemeim kipirosodva úsztak a könnyekben.

   Ekkor jöttem rá, hogy Johanna nincs a lakófülkében. Az összetolt ágyakhoz léptem, és fel-le ugráló mellkassal nyugtáztam, hogy tényleg egyedül vagyok. A bensőmből nem akart eltűnni a félelem, csak az járt a fejemben, hogy valami történt. Finnről álmodtam, őt hallottam üvölteni, és minden olyan…

   Felkaptam egy inget, magamra rángattam egy nadrágot és a bakancsokat, majd úgy viharzottam ki a szobából, mint egy tornádó. Rettegtem, szörnyen és leírhatatlanul, csak arra bírtam gondolni, hogy meg kell találnom Johannát. Nem szabadott volna kint mászkálnom ilyenkor, még meglát valamelyik éjjeli őr, de elhessegettem ezeket a gondolatokat. Sokkal, de sokkal erősebb volt a félelmem, amit meg sem tudtam magyarázni, egyszerűen tudtam, hogy ott volt, és éreztem, hogy nagyon fáj.

   Lecsattogtam a lépcsőkön – nem lettem volna képes a liftben álldogálni – és azt sem tudtam, merre tartok. Vagy, hogy merre tartsak. Végigrohantam a halványan megvilágított folyosókon, miközben sípolva vettem a levegőt, a homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. Aztán megtorpantam.

   A tárgyalótermek folyosójára értem, és az egyik ajtó nyitva állt. Jeges félelem fojtogatott, ahogy lassan a torkomban dobogó szívvel közeledetem hozzá. Valaki jajgatott belülről, ezt már messziről kivettem, de több kétségbeesett hang is megütötte a fülem.

   Lélegzetvisszafojtva hajoltam be az ajtón, a fény először elvakított. Coin, Bertine, Johanna és még néhányan a kerek asztal ajtó felőli oldalán álltak, és a hologram-kivetítőt bámulták. Vagyis nem mindannyian, Johanna Bertine mellkasára borulva zokogott. Még sosem láttam így sírni, ennyire kétségbeesettnek, és ennyire szomorúnak. Ez nem rá vallott…

   Mikor észrevettek, tudtam, hogy nem szabadna itt lennem. Hátráltam egy lépést, de Bertine gyászos, könnyes pillantásából rosszat sejtettem, az érzésbe beleremegett a gyomrom. Nem bírtam megszólalni, pedig a fejem tele volt kérdésekkel, de amikor a tekintetem találkozott Johannáéval, elakadt a lélegzetem.

   Tudtam, mi történt. Nem mondta ki senki, de szép lassan felfogtam, és pánikba estem. Az összes álom, amit kigondoltam, mint egy földhöz vágott váza, úgy törött ripityára. Nem tudtam, hol vagyok, csak lebegtem a tudatlanságban, miközben éreztem, hogy valaki magához szorít. Az idegenek azt ismételgették, sajnálom, részvétem. Úgy tűnt, nem bírják abbahagyni, nem bírják megmagyarázni, csak ezt mondogatták, mint a robotok.

   Gyűlöltem őket. Rühelltem mindenkit, az egész világot, és azt, hogy minden eltűnt a semmiben. Ez nem lehet, ismételgettem magamban, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak egy rossz álom. De minden nagyon is igazi volt, megkérdőjelezhetetlenül. A hologramon az ő arcképe lebegett, az én Finnemé, akiről azt hittem, legyőzhetetlen. És most mégis halott.

   A világom egy csapásra összeomlott.