81. rész

Sziasztok!:)

Fontos fejezethez érkeztünk, és meg kell mondanom, hogy elég furcsa volt kitalálni és leírni, de nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá!!:) 

     Johanna belém karolt a kórház folyosóján, és szokásához híven hevesen szidta a nőt, aki az ápolójaként volt beosztva. – Az az egyetlen jó abban a savanyú ribancban, hogy őrizetlenül hagy, miután a karomba vezette a morflingot. Simán tudok hozzáadni egy kicsit, és komolyan, sokkal jobban vagyok azóta!

   Megforgattam a szemeim. Ahogy teltek a napok, Johannába úgy kezdett el visszatérni az élet, úgy kezdte feldolgozni a kudarcát, és a szimuláció közben történteket. Az elején alig volt önmaga, csak bámult maga elé, és ezzel magamat juttatta eszembe. Ücsörögtem az ágya szélén, beszéltem hozzá, és próbáltam azokkal a technikákkal megnyugtatni, amiket Finnick használt rajtam.

   Már öt nap elszállt, mióta elmentek. Amikor másnap reggelizni mentem, alig ültünk az asztalnál: a Tizenkettes menekültjei, Beetee, Katniss felkészítő csapata, és én. Szörnyű volt az a reggel. Katniss, Gale, Peeta, Marcus és még sok másik katona együtt utaztak el a Kapitóliumba, nagy űrt hagyva bennem, és az étkezőben is. A világ valahogy szürkébbnek, de ezzel együtt ijesztőbbnek és nagyobbnak is tűnt, mint egy cápa tátongó szája, benne a borotvaéles fogakkal.

  Igazság szerint mindenhol őt láttam. Nélküle a lakófülkénkben álló ágy hidegnek és keménynek érződött. Nem tudtam elaludni a jó éjt csókja nélkül, nem bírtam létezni a jelenléte nélkül. Sokszor, mikor a folyosón sétáltam, reménykedve fordultam hátra, hátha ott áll, és széttárja a karjait, hogy aztán az ölelésébe vonjon, és azt suttogja a fülembe: meggondoltam magam. De nem így történt, a hiánya pedig szinte tapinthatóvá alakult körülöttem, amit talán meg is tudtam volna érinteni.

  Egy ujj kocogtatta meg hátulról a vállamat, mire ijedten pördültem meg, Johannát is magammal rántva, aki hevesen tiltakozva próbált megállítani. Edie mosolygós arcával találtam magam szembe, és ezen nem is lepődtem meg – gyorsan fellélegeztem. Mióta Finnék elmentek, a nővér igyekezett több időt tölteni velem, szinte már tyúkanyóként viselkedett, amit sokszor nem is bántam.

-          Sziasztok! – köszönt a szokásos energikus módján, és mellénk szegődött, csiptetős mappáját a mellkasára szorítva.

-          Szia, Edie – szóltam mosolyogva, Johanna pedig odamorgott egy hellót. Nem maga Edie volt a problémája, legalábbis én így gondoltam – mostanában úgy az egész világ egy nagy kupac ellenség volt a szemében, kivéve engem.

-          Képzeld Annie, átírták a beosztást. Ezután kicsit több szabadidőm lesz, csinálhatnánk majd valamit együtt a kórházi szárnyon kívül is – kezdte meg a csevegést. Kerek szemekkel hajoltam ki, hogy találkozzon a tekintetünk, és röviden elnevettem magam.

-          Komolyan? Az nagyon jó lenne, de neked nem Ray-jel kéne kicsit több időt töltened?

-          Jaj már! – forgatta meg a szemeit, ezzel elhallgattatva. – Neked most jobban szükséged van rám, ő meg megérti. Barátok vagyunk, nem?

   Johanna színpadiasan sóhajtott fel a háttérben, de figyelmen kívül hagytam, és Edie-hez oldalaztam, hogy erősen átöleljem. – Dehogynem – mondtam, és a vállához nyomtam az arcom. Edie-t egyáltalán nem lepte meg a gesztus, és ő is átkarolt, én pedig kinyújtottam a kezem Johannáért. – Hármas ölelés? – kérdeztem nevetve, mire Johanna bosszúsan kifújta a levegőt.

-          Óvodások. Sokat tanultál a kis tanítványaidtól, Annie.

   Megráztam a fejem, és elszakadtam Edie-től, hogy a lány nyakába ugorhassak, aki először hátrahőkölt, majd felvont szemöldökkel, de kuncogva simogatta meg a hátam.

   Elhátráltam tőle, és épp felkacagtam - a hangom visszhangzott a folyosón -, amikor hirtelen annyira elszédültem, hogy majdnem kicsúszott a lábam alól a talaj. Valami megindult a gyomromban, majd fel a torkomon, marón és kegyetlenül. Pánikba estem az érzéstől, mert annyira váratlanul, mégis erősen jött. A számra szorítottam a kezem, és kétségbeesetten kerestem a mosdót a szememmel, aztán minden előzmény nélkül rohanni kezdtem. Alig hallottam bármit is, a hangok összemosódtak, és amint az egyik vécéhez értem, a felsőtestem lefelé lendült, és már rókáztam is. Köhögtem, fulladoztam az undorító epétől és kajamaradékoktól, az arcomon könnyek csordogáltak. Edie és Johanna futva, csattogó léptekkel értek utol, hallottam magam mögött, ahogy szólongatnak, és éreztem, ahogy valaki felemeli a hajzuhatagom, valaki pedig a hátamon tartja a tenyerét.

   Öklendezve, hangosan zihálva hajoltam a vécé fölé, és folyamatosan köpködtem, mert nem bírtam elviselni a szörnyű ízt. Forgott velem a világ, és úgy éreztem, a lábaim már nem bírnak többé megtartani. Egy idegen hangot érzékeltem a hátam mögött, majd Edie kétségbeesett szólongatását, de csak az érdekelt, hogy maradjon már abba a hányás.

   Valaki egy vizes palackot nyújtott felém, mire mohón inni kezdtem, de közben köpködtem is a mosdókagylóba, az íz úgy marta a torkom, mint valami sav.

-          Bassza meg, jól vagy? – kérdezte elvékonyodott hangon Johanna. Remegve bólintottam, és leroskadtam a földre, miközben levegőért kapkodtam.

   Edie tért vissza, kezében még egy üveg vízzel, és ketten segítettek talpra állni. – Most azonnal keresnünk kell neked egy üres kórtermet – hadarta Edie. – Le kell pihenned, azután majd kivizsgáljuk. Nincs apelláta!

   Nem ellenkeztem, csak hagytam, hogy a két fiatal nő kitámogasson – vagy félig kicipeljen – a mosdóból. Egy magas, erős ápoló szaladt hozzánk, és az ő segítségével már könnyebb volt eljutni egy üres kórteremhez.

   Szinte lezuhantam a matracra, és olyan kótyagosnak éreztem magam, mint még soha. Az ápoló épp egy csövet akart a karomba vezetni – gondolom, hogy elaltasson -, de Johanna elkapta a karját.

-          Várj még! – Azzal magyarázni kezdett a srácnak, de nem tudtam kivenni a szavait.

   Edie rohant be az ajtón, egy nagy takaróval a vállán, meg a jellegzetes kórházi pizsamával a kezében, amiket elég nevetségesen kinézve tudott csak egyensúlyban tartani. Ledobott mindent az ágy végébe, és odasietett a többiekhez, Johanna még mindig hevesen magyarázott. Próbáltam megérteni, hogy miről hadovál, de minden olyan ijesztően visszhangzott, és annyira összemosódott, hogy egy árva szót sem fogtam fel. Edie fölém hajolt, miközben egyik hűs kezét az arcomon tartva beszélt hozzám.

-          Életemben nem okádtam még ennyit – böktem ki elhaló hangon, miközben még mindig éreztem, hogy a cucc marja a torkom.

-          Minden rendben lesz, oké? Charles hoz neked valami meleget, ami segít elaludni.

   Szipogva bólintottam, és átkoztam magam, amiért megint bőgök, de olyan nyomorultul voltam, hogy nem bírtam tovább. Charles gyorsan meg is érkezett, Edie pedig a kezembe nyomta a forró bögrét, aminek a tartalmát gyorsan magamba döntöttem. Enyhén fogalmaztam, ha azt mondom, az íze szar volt, de nem figyeltem rá, csak azt akartam, hogy múljon el, bármi is zajlik a testemben.

   Johanna az ágyam szélére telepedett, és megszeppenve bámult le rám, úgy, ahogy még sosem láttam. Egyre nehezebb volt levegőt venni, a szemhéjaim lassan, de biztosan váltak nehezebbé és nehezebbé. A végtagjaim zsibbadtak, de ezek nem tartottak sokáig, mert nemsokára már olyan jól éreztem magam, mint egy kiscica, aki a gazdája ölében, az ő kezétől simogatva bóbiskolt el. Merthogy szép fokozatosan a sötétség elborított, és melegség töltötte el a testem, ahogy álomba merültem.

   Már megszámolni sem tudtam, hányszor ébredtem altatásból. Tizenhét éves koromban, az elmegyógyintézetben. Otthon, mikor anyámék már végképp nem tudtak mit kezdeni velem, és képtelenek voltak máshogy megnyugtatni, minthogy megitatták velem azt, amit a pszichiáter javasolt. A Kapitóliumban, mikor kimentettek az Arénából, Ava keze által, és a kínzások helyszínén is. És lám, itt sem úsztam meg.

   Lassan pislogtam ki a homályosságot a szememből, és valahogy meglepett, hogy Johanna és Edie is az ágyamon ültek. Nem vették észre, hogy magamhoz tértem, halkan, egymás között beszélgettek, aminek nem mulasztottam el örülni. Szerettem volna, ha megkedvelik egymást, ha jó barátnők lesznek, hogy ne kelljen egyikükhöz sem húznom.

-          Sziasztok – szólaltam meg rekedten, mire mindketten egyszerre kapták fel a fejüket.

   Edie hitetlenkedve nevetett fel, Johanna pedig mindkét szemöldökét felvonva fürkészett. Ahogy megmozdítottam a fejem, egy kicsit összemosódottnak, kótyagosnak hatott körülöttem a világ, amit a lányok is észrevehettek, mert Edie rögtön felemelte a palack vizet az éjjeliszekrényről, és magánál tartotta szükség esetére.

-          Mi történt? – kérdeztem halkan, a torkom olyan száraznak érződött, mint egy smirgli.

-          Tessék, igyál. – Edie lecsavarta a kupakot, és felém nyújtotta a vizet. – Hogy érzed magad?

-          Mintha másnapos lennék…

-          Te már voltál másnapos? – kotyogott közbe Johanna, mire Edie szigorúan oldalba bökte, én viszont csak egy fáradt mosolyra húztam a szám. – Jó-jó, igazad van, bocs.

   Egy darabig figyelték, amíg iszom, de mindkettőjük arca gondterheltnek tűnt, legfőképpen Edie-é. Állandóan ráncolta a homlokát, és kíváncsian pislogott felém, mintha ki akarna olvasni belőlem valamit. – Figyelj, Annie… emlékszel arra, amikor itt voltál velem a kórházi szárnyon, és rosszul lettél? – kezdte halkan Edie, én pedig lassan bólintottam.

-          És arra, amikor Marcusszal voltál? Akkor is hánytál – vette át a szót Johanna.

-          Éreztél mostanában ehhez hasonló tüneteket, Annie?

   Összeráncoltam a homlokom, a szívverésem rögtön felgyorsult. Pár másodpercig csak bámultam a két barátnőm feje közötti üres helyet, azzal együtt a fehér falat. A szemeim nagyra nyíltak, ahogy sorra vettem magamban minden furcsaságot, minden apró gyanút. Aztán a levegő a torkomra forrt, mikor rájöttem, hogy a havibajomnak már egy hete meg kellett volna jönnie.

   Hevesen kapkodtam levegő után, a számat a tenyeremmel takartam el. Egyszerre minden emlék felsejlett bennem, minden alkalom, amikor Finnel együtt voltunk. Védekeztünk, de ki tudja, becsúszhatott egy kis hiba a gépezetbe, mint Leeza esetében is, és most, hogy visszagondoltam, biztos voltam benne, hogy elfeledkeztünk róla párszor. Hitetlenül csóváltam meg a fejem, hirtelen alig kaptam levegőt. Ez egyszerűen lehetetlen. Nem, nem az, de nem voltam rá felkészülve.

   Lemeredve bámultam a falat, és semmire sem reagáltam. Johanna megpróbált visszahozni azzal, hogy gyengén megpaskolta az arcom, de nem mozdultam. Éreztem, hogy az ajkaim megremegnek, ahogy a tudatom befogadja a felismerést, és éreztem Edie körém fonódó karjait is, amik közé most olyan szívesen bújtam. Lefagyott állapotomból visszatérve öleltem át a lányt, és beleszipogtam a vállába.

-          Erős hangulatingadozás, az is jelnek számít? – kérdeztem elcsukló hangon, mire Edie bólogatni kezdett. Összeszorítottam a szemeim, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. – Késik – suttogtam. – Késik, már napok óta meg kellett volna jönnie…

-          Na, jó – szólt közbe Johanna. – Még semmi sem biztos, vágod?

-          Igen, igaza van – mondta Edie halványan. – Beszervezlek egy dokihoz, jó? Meg kell vizsgálni, mielőtt bármit is biztosra mondunk.

   Én viszont már biztos voltam benne. És voltam olyan idióta, hogy már egy csomó ideje jelentkeztek a tünetek, de én semmit sem vettem észre, és ami a legrosszabb, semmit sem szóltam Finnicknek. Valahogy tudtam, hogy önkéntelenül is ezért akartam még jobban magam mellett tartani, talán pont a baba lehetett az az erő, ami még inkább tiltakozásra késztetett… az akaratomon kívül.

   Elnyílt ajkakkal, még mindig megdöbbenve simítottam a kezemet a hasamra. Semmit sem éreztem, de ezzel együtt mégis mindent. A bensőm reszketett, és magam sem voltam benne biztos, hogy örülök-e, vagy nem, de abban biztos voltam: nem ez a megfelelő idő. Nagyon nem.