Sziasztok!:)
Fontos fejezethez érkeztünk, és meg kell mondanom, hogy elég furcsa volt kitalálni és leírni, de nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá!!:)
Johanna
belém karolt a kórház folyosóján, és szokásához híven hevesen szidta a nőt, aki
az ápolójaként volt beosztva. – Az az egyetlen jó abban a savanyú ribancban,
hogy őrizetlenül hagy, miután a karomba vezette a morflingot. Simán tudok
hozzáadni egy kicsit, és komolyan, sokkal jobban vagyok azóta!
Megforgattam a szemeim. Ahogy teltek a napok, Johannába úgy kezdett el
visszatérni az élet, úgy kezdte feldolgozni a kudarcát, és a szimuláció közben
történteket. Az elején alig volt önmaga, csak bámult maga elé, és ezzel magamat
juttatta eszembe. Ücsörögtem az ágya szélén, beszéltem hozzá, és próbáltam
azokkal a technikákkal megnyugtatni, amiket Finnick használt rajtam.
Már öt nap
elszállt, mióta elmentek. Amikor másnap reggelizni mentem, alig ültünk az
asztalnál: a Tizenkettes menekültjei, Beetee, Katniss felkészítő csapata, és
én. Szörnyű volt az a reggel. Katniss, Gale, Peeta, Marcus és még sok másik
katona együtt utaztak el a Kapitóliumba, nagy űrt hagyva bennem, és az étkezőben
is. A világ valahogy szürkébbnek, de ezzel együtt ijesztőbbnek és nagyobbnak is
tűnt, mint egy cápa tátongó szája, benne a borotvaéles fogakkal.
Igazság
szerint mindenhol őt láttam. Nélküle a lakófülkénkben álló ágy hidegnek és
keménynek érződött. Nem tudtam elaludni a jó éjt csókja nélkül, nem bírtam
létezni a jelenléte nélkül. Sokszor, mikor a folyosón sétáltam, reménykedve
fordultam hátra, hátha ott áll, és széttárja a karjait, hogy aztán az ölelésébe
vonjon, és azt suttogja a fülembe: meggondoltam magam. De nem így történt, a
hiánya pedig szinte tapinthatóvá alakult körülöttem, amit talán meg is tudtam
volna érinteni.
Egy ujj kocogtatta meg hátulról a vállamat,
mire ijedten pördültem meg, Johannát is magammal rántva, aki hevesen tiltakozva
próbált megállítani. Edie mosolygós arcával találtam magam szembe, és ezen nem
is lepődtem meg – gyorsan fellélegeztem. Mióta Finnék elmentek, a nővér
igyekezett több időt tölteni velem, szinte már tyúkanyóként viselkedett, amit
sokszor nem is bántam.
-
Sziasztok! – köszönt a szokásos energikus
módján, és mellénk szegődött, csiptetős mappáját a mellkasára szorítva.
-
Szia, Edie – szóltam mosolyogva, Johanna pedig
odamorgott egy hellót. Nem maga Edie volt a problémája, legalábbis én így
gondoltam – mostanában úgy az egész világ egy nagy kupac ellenség volt a
szemében, kivéve engem.
-
Képzeld Annie, átírták a beosztást. Ezután
kicsit több szabadidőm lesz, csinálhatnánk majd valamit együtt a kórházi
szárnyon kívül is – kezdte meg a csevegést. Kerek szemekkel hajoltam ki, hogy
találkozzon a tekintetünk, és röviden elnevettem magam.
-
Komolyan? Az nagyon jó lenne, de neked nem
Ray-jel kéne kicsit több időt töltened?
-
Jaj már! – forgatta meg a szemeit, ezzel
elhallgattatva. – Neked most jobban szükséged van rám, ő meg megérti. Barátok
vagyunk, nem?
Johanna
színpadiasan sóhajtott fel a háttérben, de figyelmen kívül hagytam, és Edie-hez
oldalaztam, hogy erősen átöleljem. – Dehogynem – mondtam, és a vállához nyomtam
az arcom. Edie-t egyáltalán nem lepte meg a gesztus, és ő is átkarolt, én pedig
kinyújtottam a kezem Johannáért. – Hármas ölelés? – kérdeztem nevetve, mire
Johanna bosszúsan kifújta a levegőt.
-
Óvodások. Sokat tanultál a kis tanítványaidtól,
Annie.
Megráztam
a fejem, és elszakadtam Edie-től, hogy a lány nyakába ugorhassak, aki először
hátrahőkölt, majd felvont szemöldökkel, de kuncogva simogatta meg a hátam.
Elhátráltam tőle, és épp felkacagtam - a hangom visszhangzott a folyosón
-, amikor hirtelen annyira elszédültem, hogy majdnem kicsúszott a lábam alól a
talaj. Valami megindult a gyomromban, majd fel a torkomon, marón és
kegyetlenül. Pánikba estem az érzéstől, mert annyira váratlanul, mégis erősen
jött. A számra szorítottam a kezem, és kétségbeesetten kerestem a mosdót a
szememmel, aztán minden előzmény nélkül rohanni kezdtem. Alig hallottam bármit
is, a hangok összemosódtak, és amint az egyik vécéhez értem, a felsőtestem
lefelé lendült, és már rókáztam is. Köhögtem, fulladoztam az undorító epétől és
kajamaradékoktól, az arcomon könnyek csordogáltak. Edie és Johanna futva,
csattogó léptekkel értek utol, hallottam magam mögött, ahogy szólongatnak, és
éreztem, ahogy valaki felemeli a hajzuhatagom, valaki pedig a hátamon tartja a
tenyerét.
Öklendezve,
hangosan zihálva hajoltam a vécé fölé, és folyamatosan köpködtem, mert nem
bírtam elviselni a szörnyű ízt. Forgott velem a világ, és úgy éreztem, a lábaim
már nem bírnak többé megtartani. Egy idegen hangot érzékeltem a hátam mögött,
majd Edie kétségbeesett szólongatását, de csak az érdekelt, hogy maradjon már
abba a hányás.
Valaki egy
vizes palackot nyújtott felém, mire mohón inni kezdtem, de közben köpködtem is
a mosdókagylóba, az íz úgy marta a torkom, mint valami sav.
-
Bassza meg, jól vagy? – kérdezte elvékonyodott
hangon Johanna. Remegve bólintottam, és leroskadtam a földre, miközben
levegőért kapkodtam.
Edie tért
vissza, kezében még egy üveg vízzel, és ketten segítettek talpra állni. – Most
azonnal keresnünk kell neked egy üres kórtermet – hadarta Edie. – Le kell
pihenned, azután majd kivizsgáljuk. Nincs apelláta!
Nem
ellenkeztem, csak hagytam, hogy a két fiatal nő kitámogasson – vagy félig
kicipeljen – a mosdóból. Egy magas, erős ápoló szaladt hozzánk, és az ő
segítségével már könnyebb volt eljutni egy üres kórteremhez.
Szinte
lezuhantam a matracra, és olyan kótyagosnak éreztem magam, mint még soha. Az
ápoló épp egy csövet akart a karomba vezetni – gondolom, hogy elaltasson -, de
Johanna elkapta a karját.
-
Várj még! – Azzal magyarázni kezdett a srácnak,
de nem tudtam kivenni a szavait.
Edie
rohant be az ajtón, egy nagy takaróval a vállán, meg a jellegzetes kórházi
pizsamával a kezében, amiket elég nevetségesen kinézve tudott csak egyensúlyban
tartani. Ledobott mindent az ágy végébe, és odasietett a többiekhez, Johanna
még mindig hevesen magyarázott. Próbáltam megérteni, hogy miről hadovál, de
minden olyan ijesztően visszhangzott, és annyira összemosódott, hogy egy árva
szót sem fogtam fel. Edie fölém hajolt, miközben egyik hűs kezét az arcomon
tartva beszélt hozzám.
-
Életemben nem okádtam még ennyit – böktem ki
elhaló hangon, miközben még mindig éreztem, hogy a cucc marja a torkom.
-
Minden rendben lesz, oké? Charles hoz neked
valami meleget, ami segít elaludni.
Szipogva
bólintottam, és átkoztam magam, amiért megint bőgök, de olyan nyomorultul
voltam, hogy nem bírtam tovább. Charles gyorsan meg is érkezett, Edie pedig a
kezembe nyomta a forró bögrét, aminek a tartalmát gyorsan magamba döntöttem.
Enyhén fogalmaztam, ha azt mondom, az íze szar volt, de nem figyeltem rá, csak
azt akartam, hogy múljon el, bármi is zajlik a testemben.
Johanna az
ágyam szélére telepedett, és megszeppenve bámult le rám, úgy, ahogy még sosem
láttam. Egyre nehezebb volt levegőt venni, a szemhéjaim lassan, de biztosan
váltak nehezebbé és nehezebbé. A végtagjaim zsibbadtak, de ezek nem tartottak
sokáig, mert nemsokára már olyan jól éreztem magam, mint egy kiscica, aki a
gazdája ölében, az ő kezétől simogatva bóbiskolt el. Merthogy szép fokozatosan
a sötétség elborított, és melegség töltötte el a testem, ahogy álomba merültem.
Már
megszámolni sem tudtam, hányszor ébredtem altatásból. Tizenhét éves koromban,
az elmegyógyintézetben. Otthon, mikor anyámék már végképp nem tudtak mit
kezdeni velem, és képtelenek voltak máshogy megnyugtatni, minthogy megitatták
velem azt, amit a pszichiáter javasolt. A Kapitóliumban, mikor kimentettek az
Arénából, Ava keze által, és a kínzások helyszínén is. És lám, itt sem úsztam
meg.
Lassan
pislogtam ki a homályosságot a szememből, és valahogy meglepett, hogy Johanna
és Edie is az ágyamon ültek. Nem vették észre, hogy magamhoz tértem, halkan,
egymás között beszélgettek, aminek nem mulasztottam el örülni. Szerettem volna,
ha megkedvelik egymást, ha jó barátnők lesznek, hogy ne kelljen egyikükhöz sem
húznom.
-
Sziasztok – szólaltam meg rekedten, mire
mindketten egyszerre kapták fel a fejüket.
Edie
hitetlenkedve nevetett fel, Johanna pedig mindkét szemöldökét felvonva
fürkészett. Ahogy megmozdítottam a fejem, egy kicsit összemosódottnak,
kótyagosnak hatott körülöttem a világ, amit a lányok is észrevehettek, mert
Edie rögtön felemelte a palack vizet az éjjeliszekrényről, és magánál tartotta
szükség esetére.
-
Mi történt? – kérdeztem halkan, a torkom olyan
száraznak érződött, mint egy smirgli.
-
Tessék, igyál. – Edie lecsavarta a kupakot, és
felém nyújtotta a vizet. – Hogy érzed magad?
-
Mintha másnapos lennék…
-
Te már voltál másnapos? – kotyogott közbe
Johanna, mire Edie szigorúan oldalba bökte, én viszont csak egy fáradt mosolyra
húztam a szám. – Jó-jó, igazad van, bocs.
Egy
darabig figyelték, amíg iszom, de mindkettőjük arca gondterheltnek tűnt,
legfőképpen Edie-é. Állandóan ráncolta a homlokát, és kíváncsian pislogott
felém, mintha ki akarna olvasni belőlem valamit. – Figyelj, Annie… emlékszel
arra, amikor itt voltál velem a kórházi szárnyon, és rosszul lettél? – kezdte
halkan Edie, én pedig lassan bólintottam.
-
És arra, amikor Marcusszal voltál? Akkor is
hánytál – vette át a szót Johanna.
-
Éreztél mostanában ehhez hasonló tüneteket,
Annie?
Összeráncoltam a homlokom, a szívverésem rögtön felgyorsult. Pár
másodpercig csak bámultam a két barátnőm feje közötti üres helyet, azzal együtt
a fehér falat. A szemeim nagyra nyíltak, ahogy sorra vettem magamban minden
furcsaságot, minden apró gyanút. Aztán a levegő a torkomra forrt, mikor
rájöttem, hogy a havibajomnak már egy hete meg kellett volna jönnie.
Hevesen
kapkodtam levegő után, a számat a tenyeremmel takartam el. Egyszerre minden
emlék felsejlett bennem, minden alkalom, amikor Finnel együtt voltunk. Védekeztünk,
de ki tudja, becsúszhatott egy kis hiba a gépezetbe, mint Leeza esetében is, és
most, hogy visszagondoltam, biztos voltam benne, hogy elfeledkeztünk róla
párszor. Hitetlenül csóváltam meg a fejem, hirtelen alig kaptam levegőt. Ez
egyszerűen lehetetlen. Nem, nem az, de nem voltam rá felkészülve.
Lemeredve
bámultam a falat, és semmire sem reagáltam. Johanna megpróbált visszahozni
azzal, hogy gyengén megpaskolta az arcom, de nem mozdultam. Éreztem, hogy az
ajkaim megremegnek, ahogy a tudatom befogadja a felismerést, és éreztem Edie
körém fonódó karjait is, amik közé most olyan szívesen bújtam. Lefagyott
állapotomból visszatérve öleltem át a lányt, és beleszipogtam a vállába.
-
Erős hangulatingadozás, az is jelnek számít? –
kérdeztem elcsukló hangon, mire Edie bólogatni kezdett. Összeszorítottam a
szemeim, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. – Késik –
suttogtam. – Késik, már napok óta meg kellett volna jönnie…
-
Na, jó – szólt közbe Johanna. – Még semmi sem
biztos, vágod?
-
Igen, igaza van – mondta Edie halványan. –
Beszervezlek egy dokihoz, jó? Meg kell vizsgálni, mielőtt bármit is biztosra
mondunk.
Én viszont
már biztos voltam benne. És voltam olyan idióta, hogy már egy csomó ideje
jelentkeztek a tünetek, de én semmit sem vettem észre, és ami a legrosszabb,
semmit sem szóltam Finnicknek. Valahogy tudtam, hogy önkéntelenül is ezért
akartam még jobban magam mellett tartani, talán pont a baba lehetett az az erő,
ami még inkább tiltakozásra késztetett… az akaratomon kívül.
Elnyílt
ajkakkal, még mindig megdöbbenve simítottam a kezemet a hasamra. Semmit sem
éreztem, de ezzel együtt mégis mindent. A bensőm reszketett, és magam sem
voltam benne biztos, hogy örülök-e, vagy nem, de abban biztos voltam: nem ez a
megfelelő idő. Nagyon nem.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
VálaszTörlésAkarom mondani nagyon jó lett, folytasd hamar. :d "Kár", hogy nem látod, milyen arcot vágok. :D Kb ilyet: *O*. Ami tök hülyeség, mert ezt a tényt, ami most kiderült, eleve is tudtam a könyvből és akkor is ez volt a reakcióm. :D Illetve ott még fel is kiáltottam, hogy MICSODA?! ....:D A családtagjaim enyhén hülyének nézhetnek, de sebaj. :D Ez most egy ilyen komment lett. :D :D
Várom nagyon a folytatást! :))
Bírom, hogy mindenki ilyen szépen és értelmesen megfogalmazta a véleményét, én meg... :D :D
Törléste meg?? te meg....megírod az egész sztorit :DD
TörlésFigyelj, ez nekem csak egy akkora elismerés, mint a ház, szóval ne nagyon aggódj ilyesmiken...:DD
TörlésSzia :) Eddig még nem írtam kommentet, mindig sikerült lemaradnom pár résszel, de most itt vagyok :) Nagyon szeretem a sztoridat, mindig úgy voltam a részekkel, hogy bárcsak ne kéne abbahagynom az olvasást. Gyönyörűen írsz, amiért irigyellek is, mert tényleg elképesztően ügyes vagy! Teljesen bele tudom élni magam az egészbe, és ahh, nekem is kell egy Finnick :( Ez a rész is nagyon jó volt, Annie végre rájött, mi az oka a rosszulléteinek... :) Kíváncsian várom a folytatást! :))^^
VálaszTörlésLeia
Juj, de örülök neked! Köszönöm, hogy most írtál, mindig olyan klassz érzés új kommentelőket látni ! :D
Törlésszia :)
VálaszTörlésnagyon nagyon nagyon nagyon jó volt ez a rész!!!!!!
először is nagyon örülök, hogy Annie és Johanna ennyire jóba lettek :) annyira furi mert Johannától nem ezt szoktuk, meg, de nekem nagyon tetszik :D
másodszor, meg nagyon tetszett, ahogy leírtad, hogy jön rá hogy gyereket vár :)
nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire szeretem olvasni ezt a blogot, és hogy mennyire jól írsz!!!! <3 és nagyon sajnálom, hogy hamarosan vége :-/ de még nem járunk itt, nagyon várom a következőt ;)
Köszönöm, köszönöm és még leírhatatlanul sokszor elmondhatnám... Ezek bearanyozzák a napjaim <3
Törlés