Kedves Finn!
Először is,
nagyon
Felegyenesedtem, a majdnem üres papírlapot bámulva. A toll remegett az
ujjaim között, és ahogy rápillantottam az eddig írtakra, elhúztam a szám. Nem,
ez így nem lesz jó. Kifirkáltam a megszólítást, és megfordítottam a lapot, majd
újra nekikezdtem.
Drága,
egyetlen Finn!
Kifújtam a
levegőt, és a homlokomra szorított tenyérrel dőltem hátra. Egyet ígértem
Finnek, és még azt sem tudom betartani, mert nem tudok kitalálni egy normális
megszólítást. De annyi minden kavargott bennem abban a pillanatban, hogy azt
hittem, megőrülök. Ahogy belenéztem az erős lámpafénybe, azt hittem, megint
elsírom magam, de gyorsan az alsó ajkamba haraptam, hogy visszatartsam.
Johannának igaza volt, össze kell szednem magam.
-
Mi történik velem? – kérdeztem magamtól halkan,
miközben éreztem, hogy egy könnycsepp mégiscsak kiszabadult. Szipogtam, és
erősen ledörzsöltem az arcomról, hogy újra a papír fölé hajoljak.
Finnick,
szülők leszünk. APA LESZEL.
Az asztalra borultam, és hagytam, hogy a
könnyeim eláztassák a papírt. Az alkaromba mélyesztettem a fogaim, hogy ne
nyöszörögjek, csak halkan ziháltam, mígnem a könnyezés csendes zokogásba
fordult át. Amíg nem volt mellettem senki, úgy éreztem, jogos, hogy állandóan
sírjak. Nem azért, mert nem szerettem volna egy saját kisbabát, és nem azért,
mert nem töltött el izgalommal az, hogy most ő is ott lakik bennem. Egyszerűen
nem tartottam igazságosnak vele szemben, hogy egy hozzám hasonló anyához kell
születnie, és egy ilyen világba, ahol ki tudja, meddig tart még a háború.
És azt sem
tudta garantálni senki, hogy Finnick visszajön. Rémisztő volt az a világ, amit
nélküle képzeltem, főleg a babával a szívem alatt. Mégis mit kezdenék, ha
meghalna? Hova mennék, és hogy nevelném fel a kicsit? A keserűség újra kezdett
eluralkodni rajtam, mire felkaptam a fejem, és a tenyeremet erősen a szememnek
nyomva próbáltam letörölni az arcomról a nedvességet.
-
Túlságosan előre gondolkodom – mondtam, a hangom
furcsán visszhangzott a falakról. – Visszajön, megígérte. Finnick a legerősebb
a világon, ezért vissza fog jönni hozzánk.
Hozzánk. Mert már nem csak egyedül nekem
volt rá szükségem. Ezentúl a kicsinek is ugyanolyan joga lesz a szeretetére, a
törődésére, és a megnyugtatására, mint nekem, sőt, még több is. Talán Finn is
érzi ott a Kapitóliumban, hogy valami gyökeresen megváltozik majd az életünkben?
Lehunytam a szemem, és a tollat a nedves foltos papírra illesztettem, miközben
eldöntöttem, hogy meghagyom az előző megszólítást.
Drága, egyetlen Finn!
Tudom, hogy
miben egyeztünk meg, de nem a bánataimmal akarom kezdeni, amiket – ahogy
ugyebár megígérted, és szavadon is foglak – majd elmulasztasz, ha hazajössz.
Igazából, a legnagyobb bajom az, hogy annyira, de annyira, de annyira hiányzol,
hogy ha újra látlak, szerintem túl lelkes leszek. Hiányzol.
De igazából…
van itt valami sokkal fontosabb és
Lassan
keltem fel az asztaltól. Nem, egy ilyet nem tudok csak így leírni. Még mindig
annyira furcsa volt nekem ez az érzés, hogy meg sem tudtam fogalmazni magamban,
nemhogy papírra vetni. Viszont az, hogy úgy írtam ezt a levelet, mintha Finnhez
beszélnék, egy kicsit tényleg enyhítette a fájdalmam, mert az ő kis árnyékát
hozta ide mellém, mintha onnan, az ország másik feléből is tudnánk
kommunikálni.
Annyira
elmondtam volna neki! De egyelőre csak Johanna tudott a bennem fejlődő két
hónapos magzatról, ami még annyira pici és törékeny, hogy el sem tudom
képzelni. Korábban elgondolkodtam rajta, hogy mikor foganhatott, de abban
biztos voltam, hogy még az esküvő előtt, hiszen azóta nem múlt még el nyolc
hét. És abban a másodpercben elfogott a sóvárgás, mint egy forró léghullám a
télben.
Nem tudtam
megmagyarázni, egyszerűen csak levetkőztem, és beálltam a zuhany alá.
Megmarkoltam a csapot, és langyos vizet eresztettem magamra, a cseppek jólesően
gördültek lefelé a bőrömön. A szemhéjaim
puhán lecsukódtak, az ajkaim elnyíltak, ahogy beszívtam a levegőt, és eltoltam
az arcomból átázott tincseimet. Aztán a zuhanyfülke ajtajához oldalaztam, és
kinyitottam. Kerek szemekkel bámultam a tükörbe, amire pont ráláttam innen, és
amiben megpillantottam magamat, köldöktől felfelé.
Sosem
tudtam, mi fogta meg Finnt a külsőmben, de ő mindig azt mondta, gyönyörű
vagyok. Most abban sem voltam biztos, hogy én minek látom magamat. Az egyik
kezem a hasamra simult, amin habár még semmi sem látszott, én mégis éreztem ott
valamit. A fülke ajtajának oldalára támasztott fejjel fürkésztem magam,
miközben a fehér bőrömön fekvő tenyerem kis köröket írt le.
Nem is
olyan sok idő múlva változások indulnak meg a testemben, látható módosulások,
amikre most olyan ijesztő – vagy inkább szokatlan – volt gondolni. Nem vagyok
többé lány, közel sem.
Még mindig
nem értettem, hogy feledkezhettem meg arról, hogy kivédjük ezt a helyzetet, de
ahogy újra és újra megcirógattam a helyet, ahol a kisbabámat lakni véltem, nem
bírtam elfojtani a mosolyom. Nem tudtam, mi ez az érzés, de azt igen, hogy
rettegéssel keveredik – félelemmel attól, hogy milyen anya leszek, és attól,
hogy milyen világba fog belecsöppeni az új generáció.
És nem
csak az én gyerekem, de mindenki másé, akik még ártatlanok, és akik semmit sem
érdemelnének abból, ami itt zajlik. – Mi lesz velünk, mondd? – suttogtam, a
hangomat felerősítették a fürdőszoba nedves csempefalai. – Én szeretni foglak,
de vajon te engem…?
Nem tudtam
volna elképzelni, hogy ne szeressem a saját anyukámat, és ebben a pillanatban
rettenetesen fájni kezdett érte a szívem. Csakhogy ő nem volt mentálisan
labilis, és nem jelentett rám veszélyt sosem, ellentétben azzal, amit én
jelenthetnék majd az én gyerekemre. Fog-e majd szeretni minden hibámmal együtt,
még ha én is leszek a legfurább, legkiszámíthatatlanabb ember, akit ismer? És
akkor akaratlanul is elképzeltem magunkat egy családként.
Finnick
szeretett másokról gondoskodni – ahogy azt bizonyította Magsszel, vagy velem –
és tudtam, hogy rettenetesen boldog lesz, ha megtudja a nagy hírt. Ó, ha Mags
is itt lehetne most! Visszaemlékeztem az estére, amikor elvesztettük, és arra,
hogy Finnt ez mennyire megviselte, és napokig élőhalottként járt-kelt, hogy
éjszaka a karjaim között könnyezze ki magát. Ám most olyan volt, mintha nem is
ment volna el teljesen, valahogy most is éreztem magamon az idős asszony bölcs
tekintetét, talán onnan föntről, talán halványan, de éreztem. És tudtam, hogy
Finnicket és a csapat többi tagját is óvja: Marcust, Katnisst, Gale-t, meg
velük együtt mindenkit.
Mikor
visszaültem az íróasztalhoz, egészen mást kezdtem el írni, mint amit
legelőször. Inkább az államhoz kocogtattam a tollat, és ahogy az eszembe
jutottak a szavak, a kezem már mozdult is.
Drága,
egyetlen Finn!
Tudom, hogy
miben egyeztünk meg, de nem a bánataimmal akarom kezdeni, amiket – ahogy
ugyebár megígérted, és szavadon is foglak – majd elmulasztasz, ha hazajössz. Igazából,
a legnagyobb bajom az, hogy annyira, de annyira, de annyira hiányzol, hogy ha
újra látlak, szerintem túl lelkes leszek. Hiányzol.
Szomorkásan csóváltam meg a fejem, és egy kövér szívecskét is a levél
végére biggyesztettem, olyan idétlen tini lányos módon. Nem gondoltam, hogy
odaadom majd neki ezt, ahogy megegyeztünk, de attól még nagy kő esett le a
szívemről, mikor végeztem. Igaz az, hogy az ember egy kicsit megkönnyebbül, ha
kiírja magából a gondolatait, és abban a pillanatban eszembe ötlött, vajon
milyenek is lehetnek Finn versei. Ezek közül csak egyet hallottam, azt,
amelyiket egész Panem előtt elszavalta, és ami rólam szólt.
A
gondolataim újra visszasiklottak a baba felé, és visszaemlékeztem, mikor Dr.
Maul közölte: állapotos vagyok. A szívem gyorsabban kezdett lüktetni, ahogy a
fejemben visszhangoztak a nőgyógyász szavai, és hirtelen bele sem mertem gondolni
ebbe az egészbe. Milyen lesz majd meglátni róla az első ultrahangfelvételt?
Mikor tudhatom meg a nemét, és mikor lesz már itt Finn, hogy együtt kitaláljuk,
milyen nevet kapjon?
Tudtam,
hogy ma éjjel képtelen leszek elaludni, ezért felhúztam a bakancsom, és
kiléptem a lakófülke ajtaján, a hűvös folyosóra. Az ajtók között az étkezőből
ismerős arcokat láttam, ahogy a szobáik felé veszik az irányt. Hamarosan itt a
takarodó ideje, és ezek az emberek ugyanúgy követik a napi rutinjukat, ahogy
eddig. Furcsa volt belegondolni, hogy ők mit sem tudnak arról, ami velem
történik, és úgy élik az életüket, ahogy megszokták. Csak egy furcsa lány vagyok
nekik, akit látni szoktak, miközben esznek, és akinek az esküvője hetekkel
ezelőtt felkavarta az egész körzetet – jó és rossz értelemben is.
Észre sem
vettem, hogy megint a hasamon nyugtatom a kezem. Magam sem értettem miért, de
elpirultam, ám a tenyeremet nem emeltem le onnan, csak a fejembe húztam a
kapucnim, és csendesen lépdeltem lefelé a lépcsőkön, céltalanul.
-
Annie!
Összeráncoltam a szemöldököm, és megráztam a fejem. Mintha valaki utánam
kiáltott volna, de olyan halványan, hogy nem is voltam biztos a valódiságában.
Aztán újra megütötte a fülem, csak most sokkal jobban kivehetően, mire sietve
megpördültem, az utánam rohanó Bertine-t megpillantva.
-
Szia! – szóltam, és közelebb lépdeltem a nőhöz,
aki úgy tűnt, maga sem bírja már annyira a futást, mint amikor még nem itt élt.
-
Annie – zihálta, és a térdeire támaszkodott. –
Jaj, de jó, hogy megtaláltalak… Figyelj…
-
Történt valami? – kérdeztem ijedten,
megdermedve.
Bertine
kiegyenesedett, az arcán széles mosoly húzódott. – Azonnal a kórházi szárnyra
kell jönnöd.
-
De miért? – Az ujjaim megmarkolták az ingemet a
hasam előtt, de Bertine csak elnevette magát, mintha örülne valaminek.
-
Azért, mert kimenekítették a családod! Épp most
vizsgálják meg…
Ám nem
engedtem neki, hogy végigmondja, csak gondolkodás nélkül rohanni kezdtem
lefelé, a kórházi szárny irányába. A szemeimbe könnyek gyűltek, a hátam mögött
hallottam Bertine sietős lépteit, de én csak törtettem a célom felé, és közben
majdnem felzokogtam örömömben.
Itt vannak
velem. Biztonságban.
Most is sikerült meglepned, erre a fordulatra nem számítottam :D Kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak majd Annie szülei és egyáltalán milyen állapotban vannak. :) Nagyon remélem, hogy hamar folytatod! :)
VálaszTörlésAkkor jó!:D
TörlésAhj nem igaz már, ez annyira szomorú! :/ Szegény Annie, ahogy vár Finnickre, én ha ilyen helyzetbe kerülnék, kb egész nap ki se mozdulnék a lakófülkémből, csak imádkoznék a férjemért. >< Viszont az, hogy Annie terhes, annyira aranyos, meg ahogy hozzááll, iszonyú életszerű, gratulálok, de komolyan.
VálaszTörlésSzeretem ezt a történetet <33 (de ezt úgyis tudod :D).
:3
TörlésHi!
VálaszTörlésJajj olyan rég kommenteltem már, sajnálom. A történeted még mindig ahw*-*. Annie annyira cuki életszerű és pesszimista-optimista-realista keverék nekem. Imádom a csajt. Te azon kevesek közé tartozol akik életszerűen tudják ábrázolni Johannát(bár ő ebben a részben nem nagyon szerepel). Jajj Finnick gyere visszaaaaaa. És Annie családja..jaj már nagyon várom a véleményüket a babáról, meg Finn elmeneteléről. Siess nagyoooon*o*.
xx:Szonja
Köszönöm, hogy írtál <3
TörlésSzia!
VálaszTörlésŐszintén mondhatom, hogy ez a rész is NAGYON TETSZETT!!!
Nos én hiszek Annie-ban, hogy erős lesz, és végig tudja csinálni!! És megírta az eső levelét :) És hogy Annie családját kimentették.... áááááá!!!! Nagyon tetszik ez a fordulat is ;) Végre miattuk nem kell aggódnia, és kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak majd a szülei, hogy férjhez ment, nameg, hogy VÁRANDÓS!!!
Úúúú nagyon várom a következő részt!!! Hozd minél hamarabb légyszii!! :D
Adél <3
Nagyon-nagyon örülök ^^
TörlésSzia. Imádom a blogod, bár már rég olvastam most behoztam a lemaradásom. :)
VálaszTörlésKaptál tőlem egy díjat: http://courtney-apja.blogspot.hu/p/dij.html
(Valahol az oldal alján található)
Egyébként bírom, hogy milyen életszerűen sikerült megfogalmaznod Annie érzéseit.
Ó, szia!
TörlésMindig örülök az új kommentelőknek, köszönöm szépen, hogy írtál!! :) És a díjat is persze :))